Miért van bűn, gonoszság, halál….?

A kérdés ősidőktől fogva foglalkoztatta az emberiség gondolkodóit.  Államférfiak,költők, tudósok,teológusok “agyaltak” a témáról. A válaszok  nem elégítették ki a kérdés-feltevőket, mert látható, hogy akár a vallásos szertartásokat gyakorló hívők népes serege, akár a filozófusok és iskoláik követői, vagy a gomba módra szaporodó – általában keleti indítású – vallási/misztikus közösségek erre keresik a válaszaikat. Ha azokat a “megoldásokat” szemléljük, amiket ezek a technikák kialakítottak, bizony elég tarka a választék. Ezekbe az (ön)megváltási eszmékbe tudta az Ősellenség becsempészni mindazt a tarka ötlet-halmazt, amikkel sikerre vitte a spiripiszkos (Co Karinthy) és egyéb hasonló (pl a New-Age változatos formáiban megjelenő) eszméit. Ezekben ügyesen elbújt, látszólag  elveszett az a fény-lény, akit a Biblia többféle néven nevez: Világosság angyala, Lucifer, Angyalfejedelem, Fényes csillag, Hajnal fia…stb. Az alábbi dolgozat egy nagyobb lélegzetű tanulmányból beemelt idézet:  Reisinger János: Kis eszmetörténet c. művének egy fejezete foglalkozik a címben jelzett gondolattal. Kiemelések tőlem. (Dénes Ottó)

II. 2. A rossz, a bűn eredete és problematikája
A Biblia második alappillére ezután a tökéletes teremtésbe magát be­fészkelő rosszról szóló tanítás.

Első látásra a fenti kijelentés képtelenségnek tűnik, és sokan ma is annak tartják. Ha Isten tökéletes és tőle csak jó és tökéletes származik – amit egyébként a Biblia nyomatékkal hangsúlyoz is -, hogyan lehet egyáltalán helye a rossznak a világegyetemben? Isten tudta nélkül jött volna létre? Ha így lenne, veszélybe kerül Isten mindenhatósága. Vagy talán Isten akarta, hogy jóságát még inkább értékelni tudják? Ez esetben viszont veszélybe kerülne Isten szeretete, hiszen annak durva megsértése volna, ha egy jellemvonása bizonyításáért teremtményei­nek sorsát ilyen mértékben kockára tenné. Babits 1917-es kérdésfel­vetését ma is magunkénak érezhetjük: „Más szóval, egyszerű vallási kifejezéssel: ha mindent az Isten teremtett, a saját céljaira – ő, a vég­telen Jó -, mi magyarázhatja mégis a Rossznak a létét a világban? Van-e vitálisabb kérdés a Vallásra?” (Ágoston – tanulmány)

A szakadék szélén. Hiába a szülői tilalom, “megmutatom, hogy nem esek le”.

A Biblia kezdeti lapjain jelzi már e problémákat. De csupán -jelzi. Az egész Biblia kínálja majd a megoldást, jóllehet annak összetevői pontosan jelen vannak az adott szövegkörnyezetben, ám egybehang­zó értelmük csak annak az olvasónak tárul fel, aki elfogadja az alap­tételt: „csak az egész igaz” egy műalkotás esetében. Az I. Móz. 2:15 versében az „őrizze a kertet” kifejezés már a rossznak a mi Földünk teremtése előtti létéről tanúskodik. Ezt a kis mozzanatot messzeme­nően figyelembe kell vennünk. Külön fejezetben szólunk majd arról, hogy ezt az egyszerű értelmezéstani szabályt rendre figyelmen kívül hagyva jöttek létre okoskodások, a teológia „rendbe fűzött tudatlan­ságai” (Kölcsey: Vanitatum vanitas), hogy ezáltal a másodlagos iroda­lomnak éppen nem másodlagos, hanem gyakran elsődleges hatást si­került gyakorolnia az irodalmi feldolgozásokra.

A rossz tényével és jelenlétével való elsődleges szembesülésünk so­rán rá kell jönnünk, hogy alapfogalmak kapcsolódásának világos megértésére van szükségünk a Biblia-tanulmányozás során. Olyan alapfogalmakénak, mint a szabadság, a gondolkodás és választás, az igaz­ság, a törvény, a szeretet stb. Reményt kelthet azonban, hogy ezekkel a fogalmakkal maga a Biblia bőségesen él is, így mintegy vezetni képes az ember gondolkodását.

A kérdés rövid jelzését kezdjük egy nagy hatású eszme színre lépé­sétől.
A constantinusi fordulat utáni évtizedek máig legnagyobb hatású teológusa volt Augustinus Aurelius (354-430). Courcelle-nek az ágostoni művek hatástörténetéről írt könyve végleg bizonyította, hogy az afrikai püspök többszörösen nagyobb olvasottságnak örvendett egészen a XVI. századig, mint maga a Biblia.

A középkortól foga­natosított dogmák java részét megnyilatkozásaiból olvasták ki. így történt ez a rossz kérdésében is.

Augustinus a rosszat „a jó hiányá”- nak, „a jótól való megfosztottság”-nak (privatio boni) tartotta. A rossz nem önállóan létező, nem entitás, csupán Isten „tartózkodásából” eredő causa deficiens.
Aurelius Augustinus Hippói püspök 

A gondolkodástörténetet vizsgáló ember a platonizmus jelenlétét sejti meg az augusztiniánus eszmefuttatásban. A Biblia kijelentéseit komolyan latoló ember azon nyomban ráérez a fenti állásfoglalás bibliai megalapozatlanságára. A Biblia ugyanis a rosszat személyből eredőnek írja le mind az Ó-, mind az Újszövetségben, és a héber „Sá­tán” (=Ellenség), valamint a görög „diabolosz” (=Vádoló) szóval illeti.
Isten teremtése tökéletes volt. Nem abban az értelemben, hogy egy­szer s mindenkorra kész és befejezett lett volna. Van magasabb rendű eszméje is a tökéletességnek. Ez pedig az, hogy Isten a személyes lé­tezőnek teremtett lényektől igényelte a saját közreműködésüket is ab­ban, hogy tökéletessé – vagyis Istenhez hasonlóvá – váljanak.
A töké­letesség bibliai fogalmához szorosan társul a fejlődés – „hogy éljetek”, „gyarapodjatok”, „bővelkedjetek” – eszméje, továbbá az, hogy a fejlődéshez szükséges értelemmel Isten ruházta föl teremtményeit, mint ahogy az ártatlanságból a tudatos igazzá válásig vezető út törvé­nyeit, a szeretet mibenlétét is Ő ismertette meg velük.

A teremtés kezdetén az az angyalfejedelem is tökéletes volt a fenti értelemben, akiből aztán Sátán lett. Róla is úgy beszél a Biblia, mint aki „Édenben, Isten kertjében”, „Isten szent hegyén volt” (Ezék. 28:13). A tökéletesedés isteni programjával szembefordulva azonban lénye eltorzult. Teremtettségében kapott értelme „megrontott böl­csesség” (uo. 17) lett, amiből énközpontúsága származott. Sátán félel­metes lényét a tudás és a belőle nem következő szeretet feszültsége jellemzi azóta is. Tevékenységét a kísértés (rosszra való befolyásolás), a megingott vagy elbukott áldozat vádolása, s végül a felelősségnek Istenre való hárítása teszi ki, mely egészen odáig terjed, hogy önnön hazugsá­gaival létezését is feledtetni, leplezni képes.

Vajon mi bírt rá egy teremtményt, hogy élesen szembeforduljon Teremtőjével? Mi volt az oka, hogy Sátán – lelki értelemben – megszü­letett?
A Biblia-magyarázatok történelméből hadd idézzük ezzel kapcso­latban az alábbi, kőbe véshető megfogalmazást:
„A bűn eredetére lehetetlen olyan magyarázatot találni, ami megin­dokolná létezését. De eleget tudhatunk mind a bűn eredetéről, mind végleges megszüntetéséről ahhoz, hogy világosan lássuk: Isten igaz­ságosan és jóakarattal kezeli a bűnt. Semmit sem tanít a Szentírás világosabban, mint azt, hogy Isten semmiképpen nem felelős a bűn létrejöttéért; hogy Ő nem vonta vissza önkényesen kegyelmét; hogy nem volt hiba kormányzatában, ami alkalmat adott volna a lázadás­ra. A bűn »betolakodó«, amelynek jelenlétét nem lehet megindokol­ni.

A bűn titokzatos, érthetetlen; mentegetése egyenlő volna igazolá­sával.

Ha mentséget lehetne találni rá, vagy okot létezésére, akkor megszűnne bűn lenni. A bűnre egyetlen meghatározás van, amelyet Isten Igéje ad: »a bűn pedig a törvénytelensége egy olyan elv testet öltése, mely harcban áll Isten kormányzatának alapjával: a szeretet törvényével.” (Ellen G. White: A nagy küzdelem, 1888.)
Gustav Doré képe Luciferről 

A Biblia a szabadságban – mely a fejlődésnek és a szeretet kibonta­kozásának egyaránt alapja – nem a bűn okát, hanem csupán lehető­ségét jelöli meg, anélkül azonban, hogy Isten akarta volna, hogy bárki is éljen a pusztítás lehetőségével. A Biblia a radikális életszere­tet és bűngyűlölet könyve.

A másodlagos – elsősorban Augustinuson alapuló – irodalom és a gyakran erre épülő szépirodalmi alkotások el­távolodása ettől a mértéktől, sajnos nagyon is szembeötlő lesz. Ter­mészetesen ez az eltávolodás egyszerre válik okká és következménnyé a Bibliával kapcsolatban. Ok, ha az önzés álláspontját el sem ismerő ember nem keresi a bibliai válaszokat; következmény, ha a Bibliát el­vető önigazolás eredményezi. Mivel mindig nyitva áll az út az isteni tanítások megismerésére, nem kell hogy minden művészre érvényes legyen Goethe maximája: „Az irodalom csak olyan mértékben rom­lik el, ahogyan az emberek romlottabbakká válnak.”