MOST

 
Az utolsó idők eseményeinek e figyelemre méltó vázolását, Merikay McLeod, egy 17 éves Adventista leány a Grand Ledge-i iskolánkon, Michigan-ben irta. Véleményem szerint ez az utolsó időnek a legünnepélye­sebb leírása. Olvasása, annak tudatában, hogy egy iskolás leány tollából származik, megdöbbentő.
” Máté 24 „ENSZ csapatok vonulnak be Irakba.Az ENSZ által létreho­zott új kormány egy hónapig tartó zavargások és tüntetések után megbukott. A csapatokat a demokratikus kormány helyreállításá­ra,a kis ország békéjének megvédésére és a lázadás leverésére irányítják.
Az Amerikai Egyesült Államok, Franciaország és a Szovjet­unió kormányfői békeszerződést írtak alá Párizsban.Ez az első alkalom a világtörténelem folyamán, hogy több államfő teljes egyetértésben írjon alá békeszerződést,amely hatalmas lépés a világbéke felé. Az USA Legfelsőbb Bírósága ma jóváhagyta a Nemzeti Vasár- nap-Szombat Törvényt. A törvény kimondja, hogy a vasárnap az egyetlen nap, amelyet meg kell szentelni. Az Elnök örömét fe­jezte ki a törvény életbelépése felől és a párizsi béketárgyalások alatt hasonló lépésre sürgette a többi állam vezetőit is. És most a helyi hírek. Kalamazoo-ban e héten…” Hideg szaladt végig a hátamon, amint kikapcsoltam a TV-t, hogy elhallgattassam a riportert.
Az ablakhoz sétálva Brown test­vér szavai jutottak eszembe: „A Nemzeti Vasárnap Törvény a jel arra,hogy el kell hagyni a városokat.” Bibliaóráinkon sokat hallottam az idők végéről és a Vasárnap Törvényről, de nem gondoltam,hogy ez valóra is válik. Mintha a világ omlott volna össze körülöttem.
Láttam magam előtt Brown testvér rajzait a végidők történetéről. Két jelzés egymáshoz na­gyon közel állt: a Nemzeti Vasárnap Törvény és a kegyelmi idő lezárulása. Kétely, félelem,izgalom szorongatott. Mi lesz? Milyen hamar kell menekülnünk?
Minden olyan valótlannak tűnt,mint egy álom. Nehéz volt elhinni, hogy mindez most történik. Alice, gyere vacsorázni! – hívott édesanyám. Csendben ettem és vártam,hogy valaki szóba hozza a Vasárnap Törvényt. De mintha semmi sem történt volna. Bibliaóráinkon terveket készítettem erre az időre.’Talán apám hirtelen megtér és mi mint egy keresztény család együtt hagy­juk el a várost, hogy egy elhagyatott helyre meneküljünk. Vártam,hogy valaki megszólaljon,de mintha nem tudták volna, hogy mit mondjanak, vagy mit tegyenek. Végül is nem bírtam tovább. Tudjátok, hogy a Legfelsőbb Bíróság elrendelte a Vasárnap Törvényt? Igazán? – kérdezte Ron.
Közeleg a vég, – mondta anyám olyan hangon,mint máskor, ha valami rossz dolog történt, – minden erről beszél körülöttünk. Apám semmit sem szólt. Hogy lehetnek szüleim ennyire érzé­ketlenek ezekkel a fontos eseményekkel kapcsolatban ? Ismét próbálkoztam. Tudjátok, mit mond White testvérnő a Vasárnap Törvénnyel kapcsolatban ? Anyám arcán azt a bizonyos mosolyt láttam, amelyről mindig kritizálásra következtethettem .Az utóbbi időben bármit szóltam a Bibliáról vagy White testvérnőről, anyám mindig megharagudott
Nos, mit mond White testvérnő? – kérdezte anyám úgy,mintha azt mondaná: már megint ezzel jössz? De figyelmen kívül hagytam a gúnyt és így válaszoltam: Azt mondja, hogy költözzünk ki a városokból,mert a kegyelmi idő vége elközelgett. De hova mennénk? – kérdezte Ron. Ki a pusztába, a határba, akárhova. Akkor mondd meg nekem szentecském, hogy hol találsz te itt pusztát a környéken!
Anyám hideg szavai megleptek. Teljesen mást vártam tőle. Nézd, északra tőlünk hatalmas erdők vannak,ahol hetekig is kereshetnek, amíg megtalálnak. – szólt Ron. Ránéztem öcsémre. Sosem tudtam, hogy ilyen komolyan veszi a hitbeli dolgokat. Olyan gyerekesnek,felületesnek tűnt eddig, de most pillantásában észrevettem, hogy érdeklődik. Szüleink érzéketlen hallgatása tárgytalanná tette a további beszélgetést.
Talán még sincs igazam, gondoltam, amint ágyamban feküdtem. Hogy lehetnek szüleim ilyen közönyösek ? Minden másképpen történik, mint kellene.
Elmúlt a hét. A gyülekezetben Jenkins testvér buzdító beszéde a Vasárnap Törvényről és a kegyelmi idő lejárásáról szólt. Mindenki helye­selte. Sokan sírtak. Azt gondoltam, hogy most minden úgy fog történni,ahogyan én elképzeltem. De amikor kiléptünk az ajtón, észrevettem, hogy sokan éppen úgy nevetgélnek és viccelődnek,mint azelőtt.
Egye­sek új házuk bővítéséről beszéltek,mások új bútorról .Az asszo­nyok a következő szombat esti összejövetelt tervezték. Eltűnőd­tem. Hogy feledkezhet meg az eseményekről az,aki a Szent Lélek befolyása alatt áll ? Ahogy teltek a napok, otthonunkban egyre nőt a feszültség. Végül is szüleink megengedték,hogy öcsém és én tóparti nyara­lónkba költözzünk.
A nyaralóhelyen a napok gyorsan peregtek. Szombaton tanultunk és imádkoztunk. Még sosem vágytam bűnbocsánat után úgy,mint most. Ronnal együtt órákon át könyörögtünk minden egyes bűnért, amelyre csak emlékezni tudtunk. Mintha valami kényszerített volna erre minket.
Vasárnap meglátogattuk szomszédainkat,hogy bibliaórát adjunk nekik. Mivel még sosem csináltunk ilyet,mind a ketten izgatottak voltunk. De hittük,hogy Isten elvezet azokhoz,akikkel kapcsolatba kell kerülnünk. Egy kedves családra találtunk,név szerint Cookék, akik már ismerték az adventi hitet és érdeklődtek iránta. Elfo­gadták az üzenetet és noha sosem lettek megkeresztelkedve víz által, a Lélek keresztségével hívőkké lettek. Anyámat felhívtam telefonon. Semmi változást nem vettem észre, kivéve azt, hogy nem haragudott.
Azt gondolta, hogy haza akarunk jönni, s kérdezte, hogy elküldje-e értünk édesapánkat. Ezt elutasítottam és kértem, hogy költözzön ki ő is a nyaralóba. Most sem haragudott,csak mondta,hogy nem hagyhatja el ottho­nát és férjét. Jenkins testvért,a prédikátort, szintén megkerestem telefonon, remélve,hogy hamarosan ők is kiköltöznek a városból. De meg­lepetésemre náluk sem volt semmi változás. Mindenki barátsá­gosnak és boldognak tűnt és nem igyekeztek semmi rendkívülit tenni. Jenkins testvér többször is figyelmeztetett, hogy nehogy fanatikussá váljak. Ó, miért is kell ennek most történni?
Miért nem valamikor később, amikor már meghaltam, hogy ne fájna barátaim és csa­ládom megvetése ? Egyik nap,amint éppen ebédeltünk, Cook néni szaladt át hozzánk a hírrel: Kiadták az Egyetemes Vasárnap Törvényt!
Lejárt a kegyelmi idő! Szinte lehetetlen, csak július közepe van,pár hét telt el a Nem­zeti Vasárnap Törvény megszavazása óta. A kegyelmi idő nem járhat le ilyen hamar.. .De ismét Brown testvér rajzai jutottak eszembe. Képzeletemben a Vasárnap Törvény és a kegyelmi idő lejárását jelző vonalak egyre közeledtek egymáshoz, míg végül a kettő eggyé vált. Az idő eljött. Miután úgy döntöttünk, hogy a hegyekbe megyünk, imádkoztunk és útra keltünk. Nagyon szerettem volna újra látni szüleimet és Jenkinséket, de Cookék ezt túl veszélyesnek tartották, s sürgettek, hogy védő­helyet keressünk. Amint autónkkal az országúton haladtunk, az útjelző táblán Kalamazoo-t láttam kiírva. Keserű hiányérzet fogott el. Otthonomat, családomat, gyülekezetemet -mindent ma­gam mögött hagytam.
De nem egészen, hiszen mellettem ül az én drága öcsikém. Most már csak te és én, – suttogtam – csak ketten maradtunk. Nem egészen, – mondta,amint rám nézett és elmosolyodott, – Isten is velünk van. Cook néni bekapcsolta a rádiót. Néha mondtak híreket, de min­den a megszokott volt. Háború, tűz, tornádó, gyilkosság, és most a Vasárnap Törvény,amelynek megszegéséért halálbüntetés jár. Egy hét múlva lép életbe.
Amint a tájat szemléltem,volt időm gondolkodni. Gyermekkori barátaim,tanáraim jutottak eszembe. Vajon elfogadták-e ők is az igazságot? Úton vannak-e a hegyekbe? Szívem fájt,amikor arra gondoltam, hogy mily keveset tettem értük. Vajon adventista ta­náraim menekülnek-e, vagy saját ügyeik után járnak, mint min­dig? Talán szüleim mégis elhagyták a várost az utolsó percben. .. Brown testvér azt mondta,hogy a megváltottak menekülni fog­nak. De talán nem…, fűztem tovább gondolataimat. Talán mi is csak azért menekülünk, hogy elhitessük magunkkal, hogy mi va­gyunk a megváltottak. Lehet,hogy nem is lettünk megváltva, csak menekülésünkkel akarjuk a mennyet elhitetni,hogy kiérdemeltük Isten pecsétjét.Tudtam,hogy sokan téves tanításoknak esnek ál­dozatul az utolsó időben.
Lehetséges, hogy én is csak saját ma­gamat hitetem, hogy a megváltottak közé tartozom, noha nem. Talán mindezt azért csinálom,hogy meggyőzzem magam, hogy szent vagyok. Hallottam emberekről, akik annyit hazudtak, hogy végül saját maguk is elhitték hazugságukat. Lehet,hogy én is azt teszem ? Elrémítőek voltak ezek a gondolatok,meg kellett tőlük szaba­dulnom. Isten ígéreteire gondoltam: „A győzedelmesnek enni adok az élet fájáról, amely az Isten paradicsomának közepette van. ” „Aki győz,annak nem árt a második halál.” Amint az Ígé­reteket ismételgettem, reménység támadt szívemben. Ron a Jézushoz vezető út című könyvet olvasta. Nem látszott nyugtalannak. Milyen sokat növekedett lelkileg az elmúlt 2 hónap alatt, milyen krisztusi jellemmel bír! Itt azt olvastam, – mondta, – hogy Krisztus Ígéreteit hitből kell elfogadni és nem érzésből. Ő mondta, hogy megtart minket és ezt hinnünk kell. Milyen különös, hogy pont ezt olvassa nekem. Múlt az idő.

A hírek tele voltak háborúkkal, lázadásokkal és felkelésekkel a nagyobb városokban. Az ország különböző részein járvány pusztított,s mindig elismételték a Vasárnap Törvény be nem tartásáért járó halálbüntetés közeledő dátumát. Végre elértük a hegyek vonulatait .Egy benzinkútnál megálltunk, hogy feltankoljunk. A benzinkutas letisztította ablakunkat, majd az „adás-vételt engedélyező kártyá”t kérte. Mikor mondtuk, hogy nekünk olyan nincs, arca elkomorodott. Irodájába sietett, hogy rendőrért telefonáljon.
Mi azonban beugrottunk autónkba és tovább hajtottunk. Noha a benzin mutatója az „üres” jelzésen állt, az autó mégis haladt tovább. Az egyik utcán be, a másikon ki. Egyszer csak rendszámtáblánk számát és autónk nevét hallottuk a rádión, valamint, hogy köz­veszélyes bűnözők vagyunk. Hogy létezik ez ? Gyerekek, – szólt Cook néni, – amit tudtok,vigyetek maga­tokkal, s szaladjatok, amilyen gyorsan csak bírtok, de ne mutat­kozzatok gyanúsnak. Mellettünk nem vagytok biztonságban. De Ahogy mondtam!
Az autó megállt és mi kiszálltunk. Egy pillanatig ácsorogtunk kabátunkkal,Bibliánkkal és kis cso­magunkkal kezünkben. Magam sem tudom hogyan,hajcsavaróim kerültek a kezembe- Idegességemben elnevettem magam. Siessünk el erről a helyről! – szólt Ron, amint megfogta a kezem és elindultunk az utcán. Nyugodt, csendes hely volt.
Gyermekeket láttunk játszani, em­bereket,amint kertjüket öntözték vagy ablakukat tisztították. Egy pillanatra biztonságban éreztem magam,mintha minden rendjén lenne. Azonban hirtelen szirénát hallottunk. Befordultunk egy kis szűk utcába két épület között. A házak mögött egy elhagyatott helyen hordók és dobozok voltak. Vajon miért vannak ezek itt? – suttogtam
Légy szíves ne próbáld megfejteni, – mondta Ron, – inkább gyorsan bújj el! Ezzel egy doboz alá bújtatott, s egy csomó szennyes, rossz szagú rongyot dobott tetejére. Amíg kezem megszorította, ezt súgta oda – szeretlek. Ne feledd,hogy akik Istent szeretik,minden javukra van! A doboz befedett. Teljes csend volt. A rongyok és a por egész­ségtelen szaga szinte elviselhetetlenné tette helyzetemet. Állan­dóan imádkoztam. Ó bárcsak biztos lehetnék megváltásomban! Vártam, mikor hallom meg Ron hangját, hogy kijöhetek.
Hosszú idő telt el. Egyszer csak megmozdult a doboz és hűvös,friss levegő csa­pott meg. Gyere,este van. – szólt Ron,amint búvóhelyemről kisegített. Miután Isten védelméért könyörögtünk, óvatosan elhagytuk a zugot. Az országúton mentünk, s ahogy távolodtunk a várostól, úgy nőtt a félelmünk is.
Ha autó jött,a földre hasaltunk. Aztán szalad­tunk, ahogy csak bírtunk. Majd megint lehasaltunk,remélve,hogy senki sem lát. Amint a jármű elhaladt,ismét felálltunk. Az olda­lam szúrt, a lábam fájt. Állj meg! – kiáltottam Nem lehet, hasalj le ! Jön egy autó. Kimerülve estem a földre,figyelve az autói. „Szóval ilyen ér­zés bűnözőnek lenni”, gondoltam. Most már tudom, hogy mi az. A földön maradtam, mintha nem bírtam volna felállni. Kelj fel Alice! – húzott fel Ron. Nem bírok. – válaszoltam. Tudod,hogy addig kell mennünk,amíg lehet. Mi lesz,ha a nap felkel és mi még mindig itt vagyunk az országúton?
Már majd­nem elértük a hegyeket! – húzni kezdett. – Most kell mennünk! Igen,ez az. Mindent MOST. Most szaladni kell,most bújni. Most lehasalni. Miért nem jövőre vagy azután? Miért éppen most kell ennek történni ? Végre elértük a hegyeket és az erdőben voltunk. Keleten az ég kezdett vörösödni. Mentünk tovább. Már nem éreztem a fájást sem a lábamban, sem az oldalamban. Inni szerettem volna. Tor­kom úgy kiszáradt, hogy nyelni is alig bírtam. Végül is kime­rültségünkben a földre estünk és elaludtunk. Mikor felébredtünk, kinyitottam Bibliámat a Zsoltároknál. Néhány vers alá volt húzva a 27.fejezetben: „Az Úr az én vilá­gosságom és üdvösségem, kitől féljek? Az Úr az én életemnek erőssége: kitől remegjek?…. Bizony elrejt engem az Ő hajlé­kába a veszedelemnek napján… .Ha atyám és anyám elhagynának is, az Úr magához vesz. ” Megálltam és elgondolkoztam. Hogy lehet,hogy éppen ezekhez a szövegekhez nyitottam ? Szívem há­lával telt meg Isten iránt.
Tovább lapoztam János I.levele 3, 1-­hez és ezt olvastam: „Lássátok, milyen nagy szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk. ” Isten leánya vagyok,a világ legnagyobb urának leánya, királylány! Amint erre gondoltam, lábamban enyhült a fájás.
Arra a gondolatra pedig, hogy a mennyei családtagjaként szenvedek, minden fájdalmam elmúlt. Csendes esténk volt,amint egyre beljebb haladtunk az erdőben. Ron, ma este péntek este van. Itt a szombat. – suttogtam. Milyen hirtelen eltelt a hét. Noha nem láttam Ron arcát, hang­ján éreztem, hogy mosolyog, amint mondta: Tartsunk istentisz­teletet. Kerestünk egy helyet, ahol biztonságban éreztük magunkat, s ott a csendben énekeltünk, imádkoztunk. Miután lelkileg felüdül­tünk, tovább mentünk.
Csak 24 óra van még a halálbüntetés életbelépéséig. Mélyen bent jártunk a hegyek között.Hajnalodott. Mily fenséges lehet a szombati napfelkeltét szemlélni a hegyekről, gondoltam, s kelet felé fordultam. A látvány olyan csodálatos volt,hogy térd­re hullottunk Isten előtt,hogy kifejezzük hálánkat gondviseléséért. Éppen befejeztük imánkat,amikor egy durva hangot hallottunk : Mit csináltok itt? Két embert pillantottunk meg kutyával és pus­kákkal . Rohanj,Alice! – taszított meg Ron, s ő a másik irányba szaladt. – Mindenre van erőm a Krisztusban! – kiáltotta még utánam. Futottam.
A kutya üldözőbe vett, amint az emberek utánam uszították. Az oldalam ismét szúrni kezdett, de futottam tovább. A kutya állandóan a nyomomban volt. Ó, mennyei Atyám, segíts! – kiáltottam fel. Puskadörrenést hallottam. Megdermedtem, de nem éreztem semmit. Még egy lövés.
Ez sem ért engem. Csak futottam, futot­tam Kérlek, ne engedd,hogy elfogjanak! – könyörögtem. – Bár­csak tudnék gyorsabban futni. Egyszer csak megbotlottam és elestem. Gyorsan fel akartam kelni, de késő volt, a kutya rám ugrott és a két ember is utolért. Amint a kutya meglátta őket, levette rólam mancsait. Felnéz­tem és durva arcukat láttam felettem. Hirtelen a hajamra gon­doltam :hogy nézhetek ki ? Egyikük felemelte a puskát és rám célzott. Itt a vég – gondol­tam. A törvény holnapig nem lép életbe! – kiáltott a másik és megfogta a karját. Na és, mi a különbség? vagy most öljük meg őt,vagy később?
Adjuk át inkább a hatóságoknak, mint ahogy mások is teszik. Lesz elég időnk holnap embert vadászni. Nagyokat nevettek, amint felráncigáltak. Kár, hogy a másik fickó eliszkolt, – szólt az egyik, – majd holnap őt is elkapják. Boldog voltam és megköszöntem az Úrnak, hogy Ron el tudott menekülni. A börtönben vallattak, ujjlenyomatot vettek, adatokat kértek, lefényképeztek,tovább vallattak,majd rabruhát adtak és egy alag­sori cellába vezettek. Ahogy beléptem, mindenki rám nézett. Üdvözöllek kicsikém. – mosolygott az egyik ember. Nagyon szimpatikus arca volt. Foglalj helyet, – szólt a másik,s a földre mutatott. – Éppen most tartunk istentiszteletet.
Mosolyogva ültem le.Jól éreztem magam. Csodálatosan jó hely volt és az emberek nagyon kedvesek. Te vagy a látogatónk a héten. – mondta az egyik néni. Egyszerű istentiszteletünk volt. Énekeltünk szünet nélkül,majd imádkoztunk. Az énekek olyan élőnek tűntek, nem úgy, ahogy ott­hon éreztem, jelentéktelen szavak, zenével egybekötve. Ahogy múlt a nap,mi énekeltünk,imádkoztunk és beszélgettünk. Az egyik férfinak ragyogott az arca, amikor elmesélte, hogy el­fogásakor le akarták lőni, de a puska csütörtököt mondott. Milyen közel voltam én is a halálhoz, gondoltam. Kétszer lőttek rám és nem találtak és vajon mi állította meg, hogy harmadszor is rám ne lőjön? Tom, aki üdvözölt, amikor behoztak, kicsikémnek nevezett, és emiatt úgy éreztem magam,mintha otthon lennék. Tomnak hívtam, mert így mutatkozott be. Mindenkinél barátságosabbnak tűnt. A gyomrom korgott. Mikor adnak itt enni? – kérdeztem. Néha adnak valamit, – válaszolta Tom mosolyogva.
Nem számít, gondoltam, voltam én már fogyókúrán, ez sem lehet sokkal rosszabb. Egész életemben hallottam, hogy Krisztushoz hasonlókká kell lennünk. De tudtam, hogy én nem tükrözöm Őt. Féltem, hogy nem vallottam be minden bűnöm. Bár biztos lehetnék üdvösségemben! Tom odajött mellém. Ne csüggedj el kicsikém,nem tudhatunk mindent egyszerre .
Hangja gyengéd és megértő volt.Honnan tudja,hogy mire gon­doltam ? Emlékezz,hogy Isten most is ugyanúgy szeret,mint máskor. Még sosem hagyott el és ezután sem fog. Hittem neki. Szavai olyan biztatóak voltak,hogy bizalmat,sze­retetet és hitet ébresztett másokban. Emlékezz, – folytatta, – hogy Krisztus mindezen keresztül­ment, sőt sokkal több mindenen is éretted. Minden fájdalmadban, csalódásodban veled együtt érez.
Hall és figyel téged,mert nagyon szeret. – ahogy felállt, így folytatta: – te jó katona vagy, egy igazi hercegnő. – s ezzel átsétált a cella másik oldalára. Hogy lehet ez? Honnan tudja,hogy én hercegnő vagyok? Fur­csa félelemérzet fogott el, amint kilétét fürkésztem.De ahogy mosolygó arcát néztem, biztos voltam abban, hogy igaz keresz­tény. Nyílt a börtönajtó. Három személyt hoztak be. Egy férfit, egy nőt és egy kislányt, akit Judynak hivtak. Judy nagyon meg volt rémülve és sírt, de Tom hamarosan mosolyra bírta őt is. Múlt az idő. Az őr bejött és hozott egy tál meleg vizet, amit ő zöldséglevesnek nevezett.
Majd gúnyosan ránk nézett és így szólt: Még négy órájuk van. Mindenki tudta, mit jelent ez. Este nyolc óra volt. Négy óra múlva lép életbe a halálbüntetés. Maguk nem törődnek a családjukkal? – folytatta az őr. Őket is üldözni fogják maguk miatt. Nem értem miért kell a törvényt áthágni! S mindig az otthon maradottak szenvednek. Szavai fájdalmat okoztak. Vajon az én szüleimet is bántják majd miattam? Miért gondolják magukat szenteknek? Mindenki aláveti magát a rendeletnek,csak maguk nem. Mit képzelnek,hogy sem ember­nek, sem Istennek nem engedelmeskednek? Veszett banda!
Ha az állat megveszik, akkor lelövik! – s ezzel otthagyott minket. Be nem fejezett mondata sötét árnyként lebegett fölöttünk. Ahogy múlt az idő,egyre több embert hoztak cellánkba. Néhá­nyan hozzánk hasonló állapotúak, mások azonban véresek és összetörtek voltak. Olyan sok személyt hoztak, hogy már állóhely is alig volt, de még mindig lökdösték be őket az ajtón. Aludni próbáltam, de minden öt-tíz percben megszólalt egy fülsüketítő csengő.Tom azt mondta,hogy ezt azért csinálják, hogy ébren tartsanak bennünket. Az emberi szervezet legyengül a túl sok feszültség miatt. – magyarázta – Éppen ezt akarják elérni.De meg kell tanulni mélyen aludni 5-10 percig, valamint szünet nélkül imádkozni, s bízni Jézusban.
Judy nagyon sírt. Nelly néni felvette és énekelt neki. Sajnáltam ot, hiszen olyan kicsi volt. Sokszor gondolkoztam azon, hogy mi lesz a sorsuk a gyermekeknek ebben az időben. Most szemtanúja lehettem.Velünk együtt kell szenvedniük. Szerencsére, voltak akik megvigasztalják őket. Éjfélkor megszólaltak a csengők, harangok zúgtak.Örök jöttek a cellánkba. Számlálják perceiket! – nevetett az egyik, s neveket sorolt. Néhányat elvezettek.
Így egy kicsivel több helyünk lett, de annál kisebb a biztonságunk. A lámpa állandóan világított fejünk felett. Az őrök két napig nem tértek vissza és ez alatt sem enni sem inni nem kaptunk.
Többnyire imával és énekléssel töltöttük időnket. Mivel Bib­liánk nem volt,fejből idéztük a bibliaszövegeket,amiket tudtunk. Bárcsak tudtam volna többet! Az őrök ismét megjelentek. Tomot és másokat szólították. Amint Tom elment Judy mellett, lehajolt és valamit a kislány kezébe nyomott ezzel a szavakkal: Ezt azért kaptad, hogy ne félj többet. Majd rám nézett és így szólt: Vigyázz rá kicsikém ? A vasajtó bezárult. Ennek a négynek is vége, – gondoltam. -Nézd, mit adott Tom. – örvendezett Judy. – Nézd, milyen gyönyörű! A kezében egy kis színes könyvjelzőt szorongatott, amelyre ez volt irva: Isten a szeretet.
Vajon hogyan hozhatta be,hiszen teljesen átkutattak bennünket, s egyedül a rabruhánk van rajtunk – csodálkoztam, amint felidéztem nyájas arcát és segítőkész szavait. Tovább imádkoztunk és énekeltünk. Judy örült és velünk együtt énekelt.Éhesek voltunk, ám az éhségnél is rosszabb volt félelem- érzetünk, vajon elfogad-e Isten vagy sem. Tom szavai jutottak eszembe, hogy bizzak Jézusban. Valóban teljes szívvel bíztam Jézusban, de önmagamban nem, s féltem, hogy van valami, amit elfelejtettem jóvá tenni.
Az őr visszajött és új neveket szólított.Többek között az enyé­met is. Judy sírni kezdett. Ne sírj édesem,nem lesz semmi baj .Nézegesd a könyvjelzőt, amit Tom adott.” Judy megnyugodott és integetett,amint elindultam.Oly kicsike volt szegény,de Jézus vigasztalást nyújtott számára a rabtársak szeretete által. Féltem. Vajon mi történt azokkal, akiket már korábban vittek el? Egy terembe vezettek, ahol megkezdődött a kihallgatás.
-Alice Strong?
Igen!
Kalamazoo-ban laksz Michigan – ban?
Igen!
Hetednapi Adventista vagy?
Igen!
Miért?
A kérdés meglepett.
Sokat olvastam az üldözésről, de ilyen kérdéssel nem találkoztam. Inkább, hogy „miért gondolod,hogy a szombat a nyugalomnap?” vagy „miért ünnepelsz szombatot va­sárnap helyett?” De sosem kérdezték,hogy „miért vagy adven­tista? Azért mert hiszem,hogy a Biblia az egyetlen mérvadó a hit­életben és a Hetednapi Adventisták a Bibliára alapozzák hitüket. Magam is meglepődtem válaszomon. Nem volt szónoklat, de amit mondtam az igaz volt. Rendben van Alice, tetszel nekem. – hátradőlt székében és papírjai között keresgélt. – Azt mondtad, hogy minden tanotok a Bibliára van alapozva,de nem hiszel a lélek halhatatlanságában. – megállt, de intett, hogy várjak. –
Az én Bibliámban szó van a szegény Lázárról,aki a mennybe ment és a gazdag emberről,aki a pokolba került halála után.Te is tudod,hogy ez a Bibliában van, sőt azt is, hogy Jézus mondta. Tiltakozni kezdtem,de utasított,hogy csak akkor szólhatok, ha arra engedélyt kaptam. Majd így folytatta: Mikor Jézus a kereszten függött, így szólt a Latorhoz: bizony mondom néked,ma velem leszel a paradicsomban. Itt is azt mond­ta, hogy a lator velem lesz a paradicsomban még azon a napon, a halálának napján.
Éppen ezért logikus a halhatatlanságban hinni, Igaz? Persze, hogy igaz. Egy másik ilyen dolog a szombat ünneplés. A szombat,a zsidóknak lett adva, addig, amíg Jézust kereszt­re nem feszítették. De amikor feltámadt húsvét reggelén, a szent nap át lett helyezve szombatról vasárnapra. Azt mondod, hogy a Bibliát követed és itt van két példa a sok közül, ami nézeteddel teljesen ellentétes. Gondold meg,Alice.Te egy intelligens lány vagy és tudom, hogy az igazságot keresed.
Csak azt gondolod, hogy Isten akaratát cselekszed, de emlékezz csak arra, amit mondtam. Te nem akarsz senkit sem megölni, igaz? De barátaid, sőt talán családtagjaid lesznek halálra Ítélve makacsságod miatt Nem gondolod,hogy Isten felelősségre von ezért? – hideg, durva tekintettel szemlélt. – Persze, ha komolyan Isten útját akarod követni és bűnbocsánatáért könyörögsz, Ő elfogad téged. Hosszú csend következett.-Tudom, nehéz most ezt elfogadni, de ha akarod, visszakül­dünk Kalamazoo-ba, s miután láttad barátaidat és családodat, dönthetsz sorsod felett. Rendben van?
Helyeslően bólintottam.
Majd meglátjuk, mit tehetünk érdekedben. Egy szűk cellába vezettek. Minden nap reméltem, hogy haza­engednek, de az engedély csak nem jött. Múltak a hetek. Az őr szinte percenként jött,s benézett, hogy felébresszen, ha el mer­tem aludni. Naponta vallattak, s hosszan beszéltek, hogy meg­győzzenek. Azt hittem, beleőrülök. Két bibliaszöveg járt szünte­lenül az eszemben: „Ha engem szerettek,az én parancsolataimat megtartsátok, ” és „Itt van a szenteknek békességes tűrése, itt akik megtartják Isten parancsolatait és a Jézus hitét.”
Most szilárdan kellett állnom, nem inoghattam. Hirtelen felébredtem. Úgy tűnt, mintha nagyon hosszú idő óta aludtam volna. Nem hallottam az őrt, de tudtam, hogy a cellában van. Ahogy felültem .meglepetésemre Tomot láttam magam előtt. Tom, hogy kerültél ide? Most jobban nézett ki,mint mikor utoljára láttam. Megmosdott, megborotválkozott. Ne törődj vele kicsikém! – mosolygott. Olyan jó volt őt látni. Minden fájdalom, éhség elhagyott. A bi­zalom, öröm, szeretet és béke légkörét hordozta magával, s a cella fénylett, ha jelen volt. Gondoltam, hogy itt nem sokat kapsz enni és hoztam neked valamit. Még sosem láttam olyat, amit átnyújtott nekem, de Ízlett.
Mi ez? – kérdeztem. Ne törődj vele,fő hogy ízlik.Hogy érezte magát Judy, amikor eljöttél? Úgy emlékszem jól. Figyelj ide kicsikém. Ezután sokkal keményebben fognak veled bánni. Hamarosan hazaengednek, de az a találkozás nem lesz olyan nagyszerű, mint gondolod. – hangja komollyá vált – Nehéz lesz,de nem tart sokáig. Emlékezz arra, mennyire szeret Jézus, mennyit tett már érted,hányszor válaszolta meg imádat. Tom szeme fénylett,amint szeretettel és hatalommal beszélt. Ez csak egy próba. Gondolj rá úgy,mintha felvételi vizsga lenne a mennybe. Győzni fogsz, csak ne add fel, imádkozz és higyjél Jézus Ígéreteiben. Ismételgesd őket magadban, s csak Istenre gondolj és ne önmagadra. Ne gondolj gyengeségedre,hanem Krisz­tus hatalmára, erejére és szeretetére. Ó Tom, szeretnék olyan lenni, mint te! – mondtam. -Ne hozzám,hanem Krisztushoz légy hasonló! Ez legyen mindannyiunk célja. – mosolygott. – ígérd meg, hogy nem fogsz elcsüggedni. Nekem most már el kell mennem, de emlékezz arra, hogy mennyire szeret téged Jézus. Kérlek,ne menj el. – sírtam,nem akartam egyedül maradni. Muszáj mennem, de hamarosan találkozunk. Elfordultam,hogy ne lássa könnyeim, s a cella másik oldalába húzódtam. Miért nem tudott csak egy kicsit is tovább maradni ?
Nem akartam, hogy az őr állandóan ébresztgessen és megjegy­zéseket tegyen. Csak ekkor jöttem rá, hogy régóta nem jött már az őr, legalábbis, amíg Tom itt volt. Megfordultam, hogy elkö­szönjek tőle, de már eltűnt. Tom, Tom ! – kiáltottam. Fogd be a szád! – üvöltött az őr. Végül is visszavittek Kalamazoo-ba. A börtönben átmentem a szokásos formaságokon, majd egy nagy, csaknem üres cellába vittek. Abby! – kiáltottam, amint megláttam egy gimnáziumi isko­latársamat.
Nagy öröm volt látni valakit, akit ismertem. Mennyi ideje vagy már itt? – kérdeztem Körülbelül egy hónapja. Nehéz? Igen.
De tudod imádkozni kell és minden rendben lesz. Hallottál valamit az iskolánkról? Bólintott. Brownék elmenekültek? Fejét rázta: – nem is próbálkoztak. Mit beszélsz? nem is próbálkoztak? Nem. Elfogadták a rendeletet, nem tartottak ki az igazság mellett. Nem létezik. – erőm elhagyott,le kellett ülnöm. – Lehetetlen. Hogy lehet ez igaz? Hogy történhet ez meg egy Biblia tanárral? Két szörnyű nap telt el, majd jött az őr, hogy ismét tárgyalásra vigyen.
Ahogy beléptem az ajtón, anyámat pillantottam meg, valamint Brown és Jenkins testvéreket. Megörültem,amint megláttam őket. Tudtam, hogy kitartanak. Leültettek, s megkezdődött a vallatás, éppen úgy, mint a másik börtönben. Csakhogy itt többen kérdeztek. Ha az egyik elfáradt, a másik folytatta. Néhány óra múlva minden kérdező kifáradt. Talán vége – reménykedtem.
De most Jenkins testvér állt fel és jött oda hozzám. Szervusz, Alice! Figyeltem, amint a kérdéseket feltették neked. Tudom, te is észrevetted, hogy hol hibáztál. A szívverésem majdnem elállt. Nem létezik, hogy ez Jenkins testvér. Hogy mondhat ilyet az én prédikátorom! Majd így folytatta: -Tudom, nehéz ezt most elhinned, de egy új igazság adatott nékünk látomások által. Nekem is volt látomásom. Jézus maga jelent meg, hogy a terv megváltozott.
A Vasárnap Törvény meg­tartóit üdvözíteni fogja, s így egy embernek sem kell elveszni. Megtört szívvel néztem rá. Érted Alice, mit jelent ez ? Mindenki meg lesz mentve. Min­denki ! Ő maga is elhitte, amit mondott. Alice, az olyan emberek, mint te, akadályozzák ezt a nagy­szerű tervet. Megakadályozzák Jézust,hogy minket megmentsen.
Hogy lehetne ezt elhinni? Így meg lenne csalva az én pászto­rom ? Majd Brown testvér jött oda hozzám. Még ő is? Ó, miért is nem hagynak nekem békét? Jobb lett volna a másik börtönben maradni, akkor legalább nem tudnám, ami most játszódik le. Örülök, hogy látlak Alice. Csak jobb lenne más körülmények között találkozni. – szemrehányóan nézett rám – Nem akarom azt mondani,hogy el vagy veszve, mert ezt mi nem tudhatjuk, de azt az egyet tudom, hogyha meg nem változol, semmiképpen nem üdvözülhetsz.
Emlékszel, hányszor csintalankodtál az iskolában is? Például, amikor elmentél a fiukkal a városba, mert azt hit­ted,hogy a lányoknak is kimenőjük van. Egész biztos voltál benne, hogy neked van igazad. De amikor visszajöttél a diákotthonba, rájöttél, hogy tévedtél, s büntetést kaptál érte. Ugyanez történik most is. Azt gondolod,hogy neked van igazad, de nagyon tévedsz és elnyered a büntetést, ha nem térsz észhez!
Ez Brown testvér lenne?
Ugyanaz a személy, aki pár hónappal ezelőtt bibliát tanított nekem? Nem, ez nem ugyanaz. Külsőre igen, de belsőre teljesen más. Most anyám jött oda hozzám. Telve volt gyűlölettel. Apádat a múlt héten megölték – miattad. Te nem vagy keresztény,csak egy őrült fanatikus.
Te ölted meg az apádat.
Gyil­kos vagy, éppen úgy mint azok, akik lelőtték őt. – egy pillanatig állt a haragtól és a gyűlölettől reszkető ajakkal. Majd így kiál­tott: – Nem vagy többet az én lányom! -s ezzel elfordult. Néztem erre a három emberre. Egyik sem volt ugyanaz, akit én ismertem. Biblia óráimon Brown testvér mondta,hogy milyen kevesen fognak üdvözülni. Hogy csak azok fognak megállni, akik inkább választják a halált,minthogy egyetlen bűnt is elkövessenek az utolsó nagy küzdelemben.
A legjobban fénylő lámpák is kial­szanak majd, mondta. Még most is fülemben csengnek szavai: „Lesznek olyanok,akik azt hiszik majd,hogy ők szentek, de majd rájönnek,hogy ördögök.” S most láttam őt,amint ott ül az önigazultság ruhájában. Vajon az előadásai alatt, a megbeszéléseken, amint idézeteket olvasott mások bukásáról,gondolt-e valamikor is arra, hogy a saját sorsáról prófétál? Emlékeztem arra,hogy húszból egy ha megmenekül, ha csak bűnbánatot nem tartanak. Mindig azt hittem, hogy az én barátaim lesznek azok az „egyek”, de most láttam, hogy milyen kevesen fognak a mennybe jutni. Öcsémén kívül csak egy ismerősről tudtam a börtönben. Nos? – szegezte rám a bíró tekintetét – Mi lesz? Több időt is adtunk,mint szükséges lenne. Jól tudod,hogy áthágtad az állam, az egyház és Isten törvényét. Egy pillanatig csend volt. Minden szem reám meredt. Miért is nem tudják megérteni,hogy milyen szükségtelen mindez?
Nos,mi a válasz? Végtelenül örülök,hogy nem tudom magam semmi más tör­vényhez szabni, mint amelyet a Biblia előír vagy jóvá hagy.— félelem nélkül néztem a bírákra. Nem törődtem azzal, mit gon­dolnak mások, én nem tágíthattam. Mondtam neked,hogy a Biblia már nincs érvényben! – kiáltott fel Jenkins testvér. – Nem veszed észre, hogy mit csinálsz, te kis bolond?
Ránéztem, majd Brown testvérre, azután anyámra. Sajnáltam őket. Sajnáltam, hogy nem ébredtek rá tettükre. Most láttam, hogy amit hallottam és olvastam,igaz volt. A nyomorúság ideje a leg­borzalmasabb időszak. Rendben van,akkor villanyszék általi halálra ítéllek. Az íté­let holnap délben lesz végrehajtva. – a bíró haragos volt. Az én három „barátom” eltávozott. Miért is kell, hogy ez történjen? Egy sötét cellába vezettek,ahol teljesen egyedül voltam. Biztos akartam lenni abban, hogy a mennyei könyvből minden bűnöm ki lett törölve. De hogyan tudhatnám meg? Brown testvér említette ,hogy hányszor keveredtem bajba az iskolában is
Vajon meg lettek ezek a bűnök bocsátva? Egész nap és egész éjjel bűnbocsánatért könyörögtem. Bár tudnék emlékezni bűnökre, amelyeket még nem bántam meg. De agyam teljesen üres volt^A halál gondolata sem lenne olyan szörnyű, ha .biztos lehetnék abban, hogy kész vagyok Jézussal találkozni. Túl hamar eljött az idő,hogy a kivégzőterembe vigyenek.
Sze­rettem volna meggyőződni, hogy el vagyok pecsételve. Tudni akartam. Leszíjaztak a székbe. Az elektródokat a fejemhez erősítették. Majd a kapcsolóhoz léptek. Ments meg Istenem! Van egy utolsó lehetőséged. – mondta az egyik. Halk morajlás – s hirtelen megremegett minden.
Mindenki sikoltozott. Az épület imbolygott. A padló felemelkedett, majd lesüllyedt.
A szíj a székemen kioldódott. Ablakok töredeztek. Zivatar, villámlás és dörgés. Itt a világ vége! A világ vége! – sikoltoztak. – Mindnyájan meghalunk.
Mind elveszünk – Elvesztünk, elvesztünk Az utcán voltam, de nem féltem. Már nem voltam bizonytalan meg nem vallott bűneim felől. Mindenhol emberek szaladtak egymást lökdösve,egymást ölve – menekültek a fény elől. A föld, mint a tenger, hullámzott. Nagy nyílások tátongtak, s az emberek halált kívánva vetették bele magukat. Tűz pusztított.
Fehér tűz cikázott végig a fekete égen, s a sötét ég közepén világosság fénylett. Amint néztem,boldogság töltötte el szívem. Oly boldogság, amelyet emberi szavakkal nem lehet kifejezni. Végre,végre jön Jézus. Bántottak engem? Szomorú voltam, vagy éhes? Már nem emlékszem. Egyet tudtam, hogy végre hazame­gyek. A környék elcsendesedett.
Csak néhányan voltunk az utcán. Izgatottan és lelkendezve figyeltük, amint a fehér felhő köze­ledett, majd megállt. Sebhelyes kezét Jézus magasra emelve szólította a halottakat. A föld megnyílt és megdicsőült emberek sokasága lépett elő. Együttesen győzelmi kiáltásba kezdtünk. Micsoda győzelem volt az! Angyalok jöttek, mialatt a feltámadottak a levegőbe felvitettek. Az angyalok hozzánk léptek,akik még mindig vártunk. Meleg fény és boldogság sugárzott róluk.
Az én angyalom is mellettem volt,amint Jézus felé repültünk. Körülnéztem és megláttam Ront. Egy angyal volt ő mellette is és együtt emelkedtek a felhőkbe. Cookék is ott voltak és még akiket ismertünk. Öröm, fenséges dicsőség – Jézussal hazamenni. Amint Tom mondta, már minden rendben volt. Igen kicsikém,minden rendben van, -fogott karon az angyal. Tom, ó Tom! – szívem úgy tele volt örömmel, hogy nem bírtam visszatartani. Sírni kezdtem. De nem nézhettem Tomot sokáig.
Valaki máson csüngött te­kintetem, aki még Tomnál is kedvesebb volt. Jézus nézett ránk, amint felé közeledtünk.
Tekintete nagyobb szeretettel volt tele, mint amelyet bármikor is tapasztalhattam volna. Mosolygott. És mosolya gyönyörű, fenséges volt. Krisztus eljött és én boldog voltam, hogy mindez MOST történik.