Efézus: az első keresztény korszak (Az Ősgyülekezettől a II. század elejéig) (2:1–7)


A kereszténység története szép kezdettel indult. Jézus első levelében az őskereszténységnek megfogalmazott üzenet található. A levél nagy része dicséret: a fáradozásért és tűrésért, az elvhűségért, a teherhordozásért, az áldozatvállalásért és azért is, hogy a sok-sok fáradságban „nem fáradtál el” (2:2–3). Olyan sok az értékes tulajdonság, hogy – és ez párját ritkítja a levelek között – újra dicsér: „De az megvan benned, hogy a nikolaiták cselekedeteit gyűlölöd, amelyeket én is gyűlölök.” (2:6) A nikolaiták olyan tévtanítók voltak, akik azt vallották, hogy a test cselekedetei nem szennyezik be a lélek tisztaságát, vagyis minden bűnre mentséget találtak, mint később a manicheusok. Valószínűleg gnosztikus tanítók, talán egy Nicolaus nevű mester követői lehettek, az ókori egyházatyáktól (Hyppolitus, Iraeneus) rekonstruálható elveik alapján azt mondhatjuk, hogy a későbbi, eltorzuló kereszténység szinte mindent átvett tanításaikból.

Az efézusi levélben még csak „cselekedeteket” olvasunk, a harmadik, pergamumi levélben már „tanítás”-t (2:15). Örök törvényszerűség: a feddés nélkül hagyott gonosz cselekedeteket az arcátlanság csakhamar hamis tanításokká duzzasztja. A nagyfokú elismerés mellett a rövid bírálat azonban alapvető bajra irányítja a figyelmet: „De az a mondásom ellened, hogy az első szeretetedet elhagytad.” (2:4) Már az őskeresztény kor végén jelentkezett ez a baj!

János apostol levelei szóvá teszik: „Fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel; hanem cselekedettel és valósággal.” (1Ján 3:18) A kereszténységre állandóan leselkedő veszély kiütközött: a Jézus Krisztus iránti odaadó szeretetet a feladatok elvégzése, a kötelesség teljesítése, a hitelvek előtérbe helyezése alig észrevehetően, de félreszorította. Nem nagy elmozdulás első látásra, de a „hajszálrepedés megjelent a falon” (Vankó Zsuzsa megfogalmazása). Annak figyelmét azonban, aki jobb kezében tartja a hét csillagot, és aki jár-kel a hét arany gyertyatartó között, ez sem kerülhette el (2:1). Jézus megtérésre és azt megelőzően visszaemlékezésre szólít fel. Ha nem fogadják el kérlelését, „hamar eljövök hozzád és megrázom gyertyatartódat” (2:5 helyesbített fordításban2) Az ígéret – miként a sorra következő minden egyes levélben – egyedül a győzelmes életre jutóknak szól, csak rájuk vonatkozik (2:7).
2 (A fordítást az eredeti szöveg alapján több ízben pontosítanunk kellett e könyv lapjain. Ahol az Olvasó nem a Károlyi-fordítással találkozik egészen pontosan, az ebből a törekvésünkből származik.)

Szmirna: az üldözések gyülekezete (II. század eleje – 323) (2:8–11)

Az első gyülekezetet a szeretet meggyengüléséből az üldözések emelték ki. Isten útjai valóban kifürkészhetetlenek. A gyertyatartó megrázása bekövetkezett: Jézus Krisztus megengedte az üldözéseket, de ezek fölrázták a keresztényeket. Az első szeretetet visszanyerték. A szmirnai levélben csak dicséret található, egyetlen szemrehányó szó nincsen benne. A Római Birodalom legvéresebb üldözései nem Nero, nem is Domitianus, hanem Decius és Diocletianus idejében lobbantak fel, leghevesebben ez utóbbi császár idején, i. sz. 303–313 között. Erre vonatkozik Jézus Krisztus idői próféciája, melyet az általános bibliai nap=év elv (Ezék 4:6) szerint kell értenünk: „és lesz tíz napig való nyomorúságtok” (2:10/b). A kereszténység ebben a korban visszanyerte első szeretetét, hite csodálatosan megerősödött. A külső szegénység belső gazdagságot takart (2:9/a). Az első halált többeknek el kellett ugyan szenvedniük, de reményt keltő a levélvégi ígéret és bátorítás:
„Légy hű mindhalálig, és néked adom az életnek koronáját… Aki győz, annak nem árt a második halál.” (2:10/b, 11/b) Nem az első halál „felfüggesztett ítélete” a tragikus, hanem a második halál, melyből nincsen visszaút. Ugyanakkor egy rejtett megoszlás már ebben az időszakban kezdetét vette. A kereszténység egységes volt ugyan, de az üldözéseket sokan csak megalkuvással vélték túlélni. Voltak, akik életüket adták Krisztusért. Voltak azonban, akik a túlélés fejében megtagadták Urukat. Ez utóbbiak „káromolták” a hűségeseket, magukat igaz keresztényeknek állították („akik azt mondják, hogy ők zsidók” – „a zsidó”, „Izráel” jelképes jelentésben: a mindenkori hívő nép), „és nem azok, hanem a Sátán zsinagógája” (2:9/b). Ez az ekkor még csupán rejtett megoszlás tátongó réssé szélesedett a következő korszakban.

Pergámum: a fordulat idejének gyülekezete: a valdensek (313–538) (2:12–17)
A harmadik levél a kereszténység történelmének máig ható, legnagyobb fordulatot előidéző korszakát világítja meg. Ekkor vált el a krisztusi kereszténységet képviselő gyülekezetektől a hatalmi kereszténység. Ez volt az az időszak, melyben a szeretet hatalmát a hatalom szeretete váltotta fel a kereszténység döntő részének életében. „Sátán királyiszéke” került a kereszténység területére, nálatok „a Sátán lakik” (2:13) – ahogy másodszor, megerősítve mondja Jézus. A világi és az egyházi történetírás „Nagy Konstantinusz-i fordulat” néven ismeri ezt a változást, és általában pozitív előjellel látja el. Úgy vélik, a római államhatalom belátta, amit ekkorra be kellett látnia: a kereszténységet nem tudja elpusztítani, jobb tehát, ha kibékül vele. Győzött Jézus Krisztus ügye – ez a rövid következtetés, melynek azonban minden bibliai prófécia ellentmond. A pergámumi levél Bálámnak, az egykor igaz próféta hitehagyásának történetére visszautalva érzékelteti a helyzetet: „De az a panaszom ellened, mert vannak ott nálad, akik a Bálám tanítását tartják, aki Bálákot tanította, hogy vessen botránykövet az Izráel fiai elé, hogy egyenek a bálványáldozatokból és paráználkodjanak.” (2:14).
Bálám az i. e. XV. században élt próféta a pénz hatására állt rá, hogy Izráel népére átkot mondjon. S amikor négy ízben sem sikerült az átokmondás – hiszen átok helyett áldás jött ki a száján –, azt tanácsolta Báláknak, a moábita királynak, hogy küldje a zsidó fiatalokhoz a maga népe erkölcstelen ifjúságát ünnepelni és mulatni. (4Móz 22–24. fej. és 31:16) Ha nem megy külső erővel egy nép szétzüllesztése, belülről kell szétverni. Sátán hol „ordító oroszlán” (1Pét 5:8), hol viszont „világosság angyala” (2Kor 11:14). S ez utóbbi minőségében kétségkívül megejtőbb és sikeresebb. Jézus pergámumi levele nem az így kialakult hatalmi kereszténységnek szól – ez csak mintegy fölsejlik a háttérben –, hanem a IV–VI. század idején élt hűséges hívőknek, akiket megfedd azért, mert engedik végbemenni ezt a folyamatot. Az akkori idők Krisztushoz továbbra is ragaszkodó keresztényei valóban tudatában voltak a szemfényvesztő átalakításnak. Egyikük „puha diktatúrának” nevezte a Konstantin császár politikai sakkhúzása nyomán kialakult helyzetet. Érzékelte, hogy a testi üldözések időszakát a lelkiismereti terror ideje váltja föl: aki nem ért egyet a hatalmi egyházzal, nem vesz részt a Bibliával ellentétes kultuszokban, rövidesen az üldözések céltáblája lesz. Jézus megrótta akkor élő lelki közösségét amiatt, hogy nem lépett föl határozottabban az eltorzulással szemben, sőt, az első korszakban gyűlölt nikolaiták „cselekedetei”-ből „tanítás”-t engedett formálni, és megtűrte soraiban az ilyen igehirdetőket (2:14–15, vö. 2:6; 2Ján 9–11). Felszólításában Jézus a leghatározottabban megtérésre buzdít, ugyanakkor kétszer is megismételi ebben a rövid levélben, hogy égi erővel és csodatétellel nem fog közbeavatkozni. Nála van „a kétélű éles kard” (2:12), azzal „vív” a hitehagyás ellen (2:16). Igéje „az elrejtett manna” (2:17, vö. Mt 4:4). Ezek a kijelentések egyben azt is sejtetik, hogy olyan időszak virrad az emberiségre, melyben ez az Ige csak igen-igen kevesekhez jut el, hiszen a hatalmi kereszténység első dolga lesz félretenni az őt sokszorosan leleplező isteni Igét.

Akik a többség túlnyomó ereje ellenében is a teremtő Isten útmutatása szerint kívánnak élni, az életben sokszor megvetést, üldözéseket zúdítanak magukra. Jézus végső ígérete azonban arról biztosítja őket, hogy az általa meghozott ítéletben – mely egy egész élet igazzá nyilvánítása lesz – mindenképpen „fehér kövecskét” kapnak, a halálból való fölmentés, az örök élet elnyerésének ítéletét (az ókori bírósági gyakorlatban a felmentő ítéletet ennek a tárgynak a felmutatásával hozták a vádlott tudomására). Felvetődik a kérdés, kik lehettek egészen pontosan Jézus Krisztus pergámumi levelének címzettjei? A hatalmi kereszténységet ismerjük: a császári Rómában köttetett meg a későbbi „trón és oltár szövetsége”, itt változtatták meg a Tízparancsolat IV. parancsolatát Nagy Konstantin 321-es vasárnap-törvényével, itt alakult ki leggyorsabban és leglátványosabban az a szinkretista vallásosság, mely minden kultuszból merítve „egyetemes”-nek (katholikosz, katolikus) kezdte nevezni magát. De hol, kiknek a közösségében élt tovább a krisztusi kereszténység? A legősibb látható egyháznak e korszaktól kezdve a Nagy Konstantinusz-i fordulat után a Cotti-Alpokba szoruló valdenseket tarthatjuk. A bibliai istenhitet ők őrizték meg és örökítették tovább ettől az időtől, a IV–VI. századtól fogva. A valdensekről általában csak  később, a XII–XIII. századtól értesülünk, inkvizíciós jegyzőkönyvekből, más későbbi utalásokból. Eredetüket ők vezették vissza idáig, és ezt nincs okunk kétségbe vonni. Felemelő róluk olvasni (vö. E. G. White: A valdensek. In: A nagy küzdelem, 1888., Bp. 1985., 1990; Göncz Árpád: Sarusok. Bp., 1964.)

Thiatira: hosszú időszak a fordulat után (538–1517). A wycliffiták, lollardok, husziták, a nagy reformáció gyülekezetei (2:18–19)

A konstantinuszi fordulat következményeinek visszafordításához nagyobb bátorságra, hitre, erőre lett volna szükség. Ami a IV–VI. század idején kiformálódott, további útján a kereszténység szétszakadásához, az emberiség történelmének leghosszabb és leggyászosabb időszakához vezetett. Ez volt a középkor. Ennek az időszaknak a kiértékelése a thiatirai levél. A leghosszabb korszakról a leghosszabb levél szól. Jézus bemutatkozásában nyomatékosítja, hogy az Ő szemét és állásfoglalását nem téveszti meg a mindenütt és végtelennek látszó évszázadokon kitartó, hamisított kereszténység uralma (2:18). Bár a hatalmi egyház lelki és politikai értelemben is szinte azt tette az emberiséggel, amit éppen akart, és közben fennen hirdette, hogy „Krisztus uralkodik szentjeivel és papjaival”, az ekkor is élő igaz keresztények dicsérete, és előrehaladó reformációs mozgalmainak elismerése (2:19/b) után Jézus bejelenti: a bálámi állapotok után ebben az időszakban jézabeli állapotok állnak be. Aki az Ószövetség történeteit megismerte és kiértékelte, annak nyílik meg az Újszövetség és a Jelenések könyve – ezt a jelenlegi visszahivatkozásnál is láthatjuk.

Bálám története rendkívül találóan foglalta össze, mi történt a IV–VI. században, Jézabel történeténél pedig keresve sem találnánk megfelelőbbet a VI–XVI. század közötti időszak érzékeltetésére. Jézus Krisztus beszéde rövid, tömör, de egyértelmű, és szeretetében ellentmondást nem tűrő.
A középkor a pogányság uralomra jutása keresztény köntösben, ahogyan Jézabel, a pogány szidóni királylány Akhábnak, Izráel királyának feleségévé lett, és a választott nép életét gyökerestül felforgatta. Az i. e. IX. századi történet szerint Jézabel hozta magával Baál és Asera hamis prófétáit, az erkölcstelen szokásokat, a kihívóan erőszakos magatartást, és ezzel tette tönkre gyönge férjének, Akhábnak országát. Bálám egykor igaz próféta volt, igazból lett hamissá, Jézabelnek soha, egy kisujjal sem volt kapcsolata az igazsággal. Vele Sátán véglegesen felállította királyiszékét Isten népének táborában (vö. 2:13).

Nem kis csodálkozással olvassuk Jézus Krisztus elmarasztalását, mellyel igazi közösségeihez fordul, és azt panaszolja, hogy „megengeded amaz asszonynak, Jézabelnek, aki magát prófétának mondja, hogy tanítson, és elhitesse az én szolgáimat, hogy paráználkodjanak és a bálványáldozatokból egyenek” (2:20). Jézus azonban nem kívánt lehetetlent. Isten erejével, a hit nagyobb elszántságával sok mindennek elejét lehetett volna venni, ami a középkorban megtörtént.

A Nagy Konstantinusz-i fordulat (313) és Nagy Károlynak a pápa általi császárrá koronázása (800) között csaknem ötszáz év telt el. A teljhatalom csúcsára csak a XI–XV. század között jutott el Róma, amikor is a inkvizíció máglyái fellobbantak, a búcsúcédulák a hiszékenyek tömegeinek zsebéből vették ki a pénzt, akár az unokák lelki üdvösségének megvásárolására szánt összegeket. Volt idő és alkalom mindezt megakadályozni. A világban nem csupán a gonoszság térnyerése miatt következik be a sötétség, hanem legfőképp azért, mert akiknek világosság van a kezükben, nem emelik magasra lámpásaikat.

Mindazonáltal Jézus egyre több olajjal táplálta Thiatira gyertyatartóját. A valdensek után jövő wycliffiták (lollardok), majd a husziták, végül pedig az előreformációs mozgalmak után, a XVI. század elejétől kibontakozó nagy – lutheri, kálvini – reformációra tökéletesen illik a megjelölés: „a te utolsó cselekedeteid többek az elsőknél” (2:19/b). Eközben a hatalmivá torzult egyháznak is „adtam néki időt is, hogy megtérjen az ő paráználkodásából, és nem tért meg” (2:22). Ennek beteljesedése lett az egyházi válság 1517 után, majd a hűbéri rendszer válsága 1640 és 1789 között. A korszakhatárok itt nem merevek, olyannyira nem, hogy már e negyedik levél végén sejteti Jézus, hogy második eljövetele közeledik („Ami nálatok van, azt tartsátok meg addig, míg eljövök.” 2:25), sőt a Biblia egyik leggyakrabban visszaidézett jövendölését, a 2. zsoltár egyik szakaszát fölemlítve mondja: „És aki győz, és aki mindvégig megőrzi az én cselekedeteimet, annak hatalmat adok a pogányokon. És uralkodik rajtuk vasvesszővel, mint a fazekas edényei széttöretnek; amiképpen én is vettem az én Atyámtól.” (2:26–27). Az erre következő „és adom annak a hajnalcsillagot” (2:28) mintegy keretbe fogja az üzenetet, hiszen a 2:19/b-re rímelve, az elő- és reformációs mozgalmak vezéralakjaira céloz; Wycliffe-t is, Luthert is, Melanchtont is gyakran nevezték a reformáció „hajnalcsillagának”. (Túl azon, hogy e kijelentés a próféciák egyre erősödő hatásáról is vall 2Pét 1:19–21 szellemében.) Hogy a középkor sajnos valóban „sötét” volt – és ez nem csupán a XVIII. századi gondolkodás eltúlzása, mely a ragyogó görög-római kultúra és a saját kora közötti közbevetésnek tételezte a medium aevumot, azaz a „közép-kor”-t –, a 2:23–24 versek próféciája erősíti meg.

Ilyen értelemben olvasunk még a középkorról a hét levél párhuzamos részében, a hétpecsétes könyv látomásának Thiatirához hasonló negyedik szakaszában (Jel 6:8), a hét trombitaszó-látomás összegzésében (Jel 9:20), de később is (Jel 11:3–10, 12:13–16). A Biblia szerint ugyanakkor a középkori sötétség elsősorban a hitehagyó egyház viselkedése miatt borult a világra.

Szárdisz: A protestantizmus további szétágazódásai a baptistáktól a metodistákig (XVI–XVIII. század) (3:1–6)

A reformációs mozgalmak a IV–V. században elkezdődtek, és egyre nagyobb teret hódítottak. Az 1517ben megindult nagy reformáció néhány évtized alatt Európa lakosságának 60%-át az „új hit” (ami valójában az ősi volt) táborába vonzotta. Az újabb jézusi levél azonban arra világít rá, hogy a győzelmesen elkezdődő reformáció a protestantizmus történelmében nem folytatódott. A levél egyetlen szó dicséretet sem tartalmazva azt fejti ki, hogy néhány évtized alatt a protestantizmus egyházai mélyebbre süllyedtek a római katolicizmusnál. „Az a neved, hogy élsz, és halott vagy”, „mert nem találtam a te cselekedeteidet Isten előtt teljeseknek.” (3:1/b, 2/b) Jézus Krisztusnak ez a két kijelentése mindent magába zár. A magára büszke protestantizmus élőhalotti állapotba került, mert nem vitte végig a re-formációt, a kereszténység visszavezetését a kezdeti állapotához. Méltatlanná vált nevéhez, az elődök úttöréséhez, az alapítás szándékához, de leginkább Krisztus parancsolataihoz. A levél két ízben is szóbahozott jelképe, a „fehér ruha” – a megtérés utáni megszentelődés – hiányzik belőle.

A fehér ruha a Bibliában a megtisztult, megszentelt jellem jelképe (vö. Jel 19:8), melynek létrejöttéhez megtérés, küzdő hittel élő és Isten törvényeit betöltő kereszténység szükséges. A megtérést még csak-csak tanította, tanítja a protestantizmus, jóllehet elég felemás módon, ha a középkori, ezzel ellentétes egyházi gyakorlatok sorozatát hagyta érintetlenül vagy feddés nélkül: a csecsemőkeresztséget, a vezeklést (búcsújárást), a vasárnapünneplés újdonsült gyakorlatát, a tekintélyen alapuló egyházi életet, a „törpepápaság”-ot (Paolo Ricca: A pápaság mint ökumenikus probléma). A megszentelődést, melynek a fehér ruha a jelképe, már egyáltalán nem tanítja. Más szóval: az Isten törvényeinek maradéktalan betöltése – ennek tanítása és gyakorlata – hiányzik. Így vált sok protestáns közösség élményvallássá, ezekből indultak ki a XX. század elejétől a karizmatikus mozgalmak, melyek napjainkra elvégezték dicstelen feladatukat: „ünneplő gyülekezetek”-ké alakították át közösségeiket.
Az is nagyon beszédes megfogalmazás, ahogy

Jézus második eljövetelét jelenti be Szárdisznak: „Hogyha tehát nem vigyázol, elmegyek hozzád, mint a tolvaj, és nem tudod, mely órában megyek hozzád.” (3:3)

A világ számára olyan lesz a második eljövetel, mint a tolvaj váratlan, éjjeli megjelenése. Pál apostol azonban figyelmezteti a keresztényeket, hogy „ti, atyámfiai, nem vagytok sötétségben, hogy az a nap tolvaj módra lephetne meg titeket. Ti mindnyájan világosság fi ai vagytok és nappal fi ai; nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé!” (1Thess 5:4–6). Szárdisz tehát nem foglalkozik a próféciákkal, melyek „sötétben világító szövétnekek” (2Pét 1:19–21), s melyek Jézus tanítása szerint a végidőben való hit alapját képezik (vö. Ján 16:1–4).
A protestáns egyházak tekintélyelvű viselkedése a középkori egyházmodellt csempészte vissza, de e folyamat a XVII–XVIII. században is érezhető volt már. A világi, politikai hierarchia módjára szerveződött az egyház. Ez végzetesnek bizonyult, és a protestantizmust a XIX. században a konzervativizmus és a teológiai liberalizmus csataterévé tette.

A protestáns ortodoxia és a történetkritikai bibliamagyarázat a vakok és világtalanok küzdelmét hozta, olyannyira, hogy a század végén még a darwinizmust is sorai közé engedte. A XX. századra a protestantizmus lényegileg az ateizmus legfőbb szálláscsinálója lett. Pedig a megszentelődés és a próféciaértés mellett az egyházi élet megújítását már Luther így ecsetelte a XVI. század elején: „Előszó a német miséhez (Vorrede zur Deutschen Messe) című írásában (1526) az istentisztelet három formáját különbözteti meg: a latin misét, amelyet elsősorban a művelt rétegek kedvéért nem akart megszüntetni, azután az ebből kialakított német misét, amely az »együgyű népet« célozza meg: »közöttük sokan vannak, akik még nem hívők vagy keresztények«. Az istentisztelet általa elgondolt harmadik formájáról sajnos nem túl részletesen ír, de amit papírra vetett, az rendkívül érdekfeszítő: Az istentiszteletnek ezt a harmadik formáját nem a nagy nyilvánosság számára tartják, hanem »azoknak, akiknek való«. Luther azt javasolja, hogy ezek a keresztények magánházaknál gyűljenek össze imádkozni, a Szentírást olvasni, keresztelni, úrvacsorázni, és így tovább.

Néhány mondatban felvázolja az ilyen istentisztelet körvonalait, amelynek meglepően kevés feltételt támaszt: »Itt nincs szükség sok és hangzatos éneklésre. Itt a keresztelést és a sákramentumok kiszolgáltatását is egyszerűre és rövidre lehet fogni, és mindent az igének és a szeretetért való könyörgésnek kell alárendelni. Rövid tanításnak kell elhangzania a hitvallásról, a Tízparancsolatról és a Miatyánkról. Röviden: ha vannak olyan férfiak és nők, akik elhatározták, hogy igazán keresztények akarnak lenni, a formák és a szabályok hamarosan kialakulnak.« Ugyanakkor rezignáltan hozzáfűzi: »Én magam nem tudok egy ilyen gyülekezetet sem megszervezni, sem irányítani. Egyelőre ugyanis nincsenek meg hozzá az embereim, és olyanokat sem látok, akik erre törekednének.« Úgy látja, hogy a kereszténység még mindig nagyon kötődik a középkori katolicizmushoz és a vele járó kiskorúsághoz. Ha azonban bekövetkezik, írja, hogy egy ilyen irányú mozgás és nyomás indul meg alulról, »akkor én is szívesen megtenném a magamét, és segítenék legjobb tudásom szerint. Mindaddig megmaradok azonban (az istentisztelet) két, részletezett módja mellett…, míg azok a keresztények, akik komolyan veszik az igét, maguk úgy nem találják, hogy szükség van a változtatásra.«” (WA 19, 75 l., Idézi: Klaus Douglass: Az új reformáció. 95 tétel az egyház jövőjéről, Kálvin Kiadó, Bp., 2002. 213–214. l.) A levél következő kitétele: „De van Szárdiszban egy kevés neved, azoké, akik nem fertőztették meg ruháikat” (3:4/a) arra utal, hogy ebben a korszakban is éltek igaz keresztények, és volt látható egyháza is Jézus Krisztusnak. Ezek sorrendben a baptisták, a puritánok, a metodisták, a mennoniták, a herrenhutterek voltak.

A protestantizmus egyre több kisközösségre bomlott, mert ahogy egyikük-másikuk folytatni akarta a reformáció munkáját, új felismerésekre jutva, kizárták soraikból az egyházak. Így érkezünk el a XVIII–XIX. század fordulójához. A kizártak mellett Jézus ugyanazon szavakkal tesz bizonyságot, mint amit földi életében is mondott:
„Aki győz, az fehér ruhákba öltözik; és nem törlöm ki annak nevét az élet könyvéből, és vallást teszek annak nevéről az én Atyám előtt és az ő angyalai előtt.” (3:5, vö. Luk 12:8–10)

Filadelfia: felekezetközi ébredés és a végidő egyházának születése, a Miller-mozgalom és az advent közösség, XIX. század (3:7–13)

A XIX. század elejére a kereszténység vigasztalan képet mutatott. Az 1054-től a nyugatitól elváló ortodoxia a legszorosabb összefonódásban élt a cári hatalommal. 1798-ban Berthier tábornok megfosztotta trónjától a római pápát. A protestánsok ezer sebtől vérezve több tucat csoportra hullottak szét. A francia felvilágosodás eszmegyárosai kijelölték a vallás társadalmi szerepét – a karitatív feladatvállalást. Evangéliumhirdetésre nem volt szükség a deizmus időszakában. A hatalmi kereszténység vert helyzetbe jutott. A keresztény felekezetek egyikében sem lehetett túl sok remény a jövőre nézve. A római egyház véglegesen visszautasította a reformációt, és 1546 óta a Tridentinum szellemében élt. A protestánsok nem folytatták a reformációt. Európa a levert napóleoni háborúk után a Szent Szövetség szintjére került. A kereszténység megújulására a régi kontinensen nem lehetett remény. Azonban „segítségül lett a föld – Amerika földje – az asszonynak” (Jel 12:16/a).

A világ legszabadabb állama ekkor az 1776-ban függetlenséget szerzett Egyesült Államok volt. Ez az ország adott lehetőséget arra a felekezetközi ébredésre, melyre az 1830–40-es években került sor, s vezető erejének a Miller-mozgalom számított. E mozgalom megörökítése a filadelfiai levél. William Miller elvallástalanodott baptista farmer volt, aki azonban komolyan kezdte tanulmányozni a Bibliát, és figyelme a Dániel könyvében szereplő idői próféciákra terelődött, melyekre egykor Josephus Flavius zsidó történetíró is kiemelten hivatkozott, vagy Isaac Newton angol természettudós is tanulmányt írt róluk. Megállapításait Miller a gyülekezetek elé is tárta, és az akkor 18-19 milliós Egyesült Államokban előadói körutakat szervezve csaknem egy milliónyi érdeklődőre tett szert. 1833–43 között több ezer előadást tartott, a gyülekezetek mellett hangversenytermekben, színházakban, sátoros összejöveteleken. Nem Miller volt az első, aki a Dán 8:14 és 9:24–27 próféciái közti összefüggést felfedezte.

Nicolaus Cusanus, a római egyház tudós püspöke már a XV. században tanulmányt írt arról, hogy a 2300 éves prófécia lejártakor sorsdöntő események fognak bekövetkezni a földi történelemben (Coniectura de ultimis diebus – Sejtelmek az utolsó napokról). Cusanus a XVIII. század végére számította ki a 2300 év lejártát. Miller azonban a Dán 9:25 által megadott kezdő időpontot helyesen i. e. 457-re tette, s onnan számítva a 2300 év 1843–44-ben járt le. Nem értették meg azonban a Miller-mozgalomban a prófécia teljes szövegéből a legutolsó részt: „Kétezer és háromszáz estvéig és reggelig, azután kiderül a szenthely igazsága.” (Dán 8:14) A „szenthely igazsága kiderülését” (más, ezzel egyenlőképp helyes fordításban a „megigazíttatik a szenthely” kijelentést) a Föld bűntől való megtisztításával, azaz Jézus Krisztus második eljövetelével azonosították.

1844 után a nagy csalódás keserűsége segített felszínre hozni a filadelfiai levélben és a Jel 10:1–11:2 közötti látomás két jelképes cselekedetével előre megjövendölt üzenetet. (Lásd ott részletesen!) A 2300 év lejárta nem Jézus második eljövetelének időpontját, hanem az igazak fölötti ítélet mennyben való kezdetének és ezzel párhuzamosan a földön a végidők egyháza születésének időpontját nyilatkoztatta ki. Miként maga a kereszténység, a végidők útkészítő népe is egy nagy csalódásból született. A magunkban való csalódás azonban mindig segít ragaszkodni Jézushoz, akiben sohasem kell csalódnunk (Mt 11:6).

Az igazság nyilvánvalóvá vált a nagy csalódás után. Akik ezt a Miller-mozgalomból megértették, csakhamar megalakították az advent-mozgalmat (1844), majd szervezetileg is a Biblia minden igazságához visszatérő, reformációs egyházat, az adventista gyülekezetet (1863). Jézus, akiben boldogok lehetünk, mert soha nem kell benne megbotránkoznunk, kijelenti a levél bemutatkozásában, hogy nála vannak a „kulcsok” (azonosítását lásd Luk 11:52), Ő az, aki „megnyit és bezár”, aki „nyitott ajtót” ad népének az Ige kutatására (Kol 4:3), az evangelizálásra (1Kor 16:9), és Jézus bemenetele a mennyei szentélybe az ítélet kezdetét, az igazakon való ítéletet jelzi (1Pét 4:17).

A levélben nincs feddés, csak dicséret. Pedig Filadelfia – „testvéri szeretet” – népe kicsiny, „kevés erőd van”, annál többen támadják viszont „azok közül, akik zsidóknak mondják magukat és nem azok, hanem hazudnak” (3:8–9), de legfőbb erénye, hogy „megtartottad az én béketűrésre (hüpomoné=állhatatosságra) intő  beszédemet” (2:8/b, 10/a). A végidőben minden azon múlik, mennyire pontosan engedelmeskednek követői Jézus beszédeinek – mint ahogy az emberi történelem legelején is a teljes engedelmesség mentette volna meg a világot a bűntől. Filadelfia ereje az Igéhez való hűség, ami egyszersmind az Isten akaratához és törvényeihez való hűség. Aki nemcsak hallgatója, hanem megtartója is az Igének (Jak 1:22), azt Jézus megtartja (3:11), sőt „oszloppá teszi” (3:12). Filadelfia ideje azért ér az 1830as évektől egészen a legvégsőkig, mert a hatodik levél a „megpróbáltatás idejét” említi, „amely az egész világra eljő, hogy megpróbálja a föld lakosait” (3:10). A mai eltorzult, látható egyházban is így lehet a legfőbb cél – a filadelfiai lelkülethez való visszatérés.

Laodicea: a legutolsó korszak. A XIX. század végétől az idők végéig (3:14–22)

A felekezetközi Miller-mozgalomból kinövő adventközösség feladata a bibliai prófécia szerint: „Ismét prófétálnod kell néked sok népek és nemzetek, és nyelvek és királyok előtt” (Jel 10:11). A nagy csalódás ezrekre zsugorította le létszámukat. Biblia-kutató konferenciákat szerveztek azonban, melyeken tudatosult tagjaik előtt, hogy a 2300 éves prófécia lejárta a mennyei ítélet kezdete, s ezzel együtt egy láthatóan kiformálódó földi egyház, amely – mint egykor Keresztelő János az első eljövetel előtt – útkészítő kell hogy legyen Jézus Krisztus második eljövetele előtt. A hetedik levél után nem következik újabb levél.

Laodicea a végidők egyháza, a hozzá intézett levél annak minősítése. „Laodicea” egyébként lefordítható: „az ítélet népe”, „megítélt nép” – mindkettőt egyaránt jelenti.

A szárdiszi levélhez hasonlóan ebben sincs dicséret, csak megrovás. Jézus Krisztus így mutatkozik be: „Ámen, a hű és igaz bizonyság, az Isten teremtésének fejedelme” (3:14). Az evolucionizmust elfogadó és hirdető világban – melynek szociál-darwinizmusa a hívők életébe is behatolt – szükségesnek látja emlékeztetni követőit, hogy „Őáltala és Őbenne teremtetett minden”, „Nála nélkül semmi sem lett, ami lett” (Kol 1:16; Ján 1:3), Jézus, a Szentháromság teremtő Istene mindenkit újjá tud teremteni, a hazugot és önmagának hazudót, a becsapót és önbecsapót egyaránt. Szükség van erre a bemutatkozásra, mert Laodicea népe a legsúlyosabb lelki betegségben, az önámításban él. Többet tud Isten szándékairól, mint más egyházak tagjai, akik kereszténynek vallják magukat, s ez a többletismeret magabízóvá teszi. Van elméleti istenismerete, de nincs gyakorlati istenfélelme. Büszkesége azonban ellene tesz bizonyságot (Hós 7:10). A büszkeségből minden esetben rossz következmények származnak: elvakultság, követelődzés, szeretetlenség. A végidők gyülekezete ilyen lelkülettel nem töltheti be feladatát, sűrű hályoggal a szemén csak vakokat vezethet a világtalan. Az öncsalásnak ezt az emberileg reménytelenül elveszett állapotát megrendítő egyszerűséggel állítja elénk Jézus:

„Tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem hév; vajha hideg volnál, vagy hév. Így mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, ki foglak vetni  téged az én számból. Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok és meggazdagodtam, és semmire nincs szükségem; és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen.” (3:15–17) E szavak megértéséhez tudni kell, hogy az ókori Laodicea városa fölött két folyócska  egyesült: egy hideg és egy meleg vizű patak.

A városon átfolyó víz így jellegzetesen áporodott, langyos volt. Ezt a természeti képet kihasználva adja Jézus Krisztus a lelki jellemzést. A büszke vallásosságnál rosszabb, veszélyesebb és reménytelenebb nincsen. Ennél az ateizmus is jobb, illetve kevésbé rossz („vajha hideg volnál”). Az igazi megoldás természetesen az „első szeretet” visszanyerése, a „hév” állapot lenne. Egy ismert történet szerint, a XIX. század végén Canterbury érseke megkérdezte az akkor leghíresebb angol színészt, miért tódulnak az emberek a színházakba, és miért üresek a templomok.

„A válasz rendkívül egyszerű – válaszolta a színész. – Mi, színészek úgy adjuk elő a képzeletbelit, mintha valóság volna, önök, lelkészek pedig úgy beszélnek a valóságról, mintha képzeletbeli lenne.”

A keresztény evangelizálásnak az ajkukat szólásra nyitó hívő emberek élete és magatartása az aranyfedezete. Ezért Jézus felajánlásai a hit erősítésére, a jellem megtisztítására és a napi, Szentlélek által folytatott küzdelem elősegítésére vonatkoznak: „Azt tanácslom néked, hogy végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, hogy gazdaggá légy, és fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne láttassék ki a te mezítelenségednek rútsága, és szemgyógyító írral kend meg a te szemeidet, hogy láss.” (3:18) Laodicea nem egészében elvetett, de megrostálandó nép, akik elfogadták az üzenetet, megtérnek a tékozló fi ú elesettségénél is súlyosabb, a tékozló fiú bátyjának állapotából, és kiáradhat rájuk a Szentlélek ereje, a legvégső nagy evangéliumhirdetésben: „Az Isten országának ez az evangéliuma hirdettetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek, és akkor jő el a vég.” (Mt 24:14)
A laodiceai üzenet elfogadása állandó rostálás: „Akiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem: légy buzgóságos azért, és térj meg.” (3:19) Ebben az üzenetében így ismétli meg Jézus a tíz szűzről szóló példázatát (Mt 25:1–13), valamint benne rejlik az utolsó órában jött szőlőmunkások példázata is (Mt 20:1–16). Az idők vége elközelgett. Jézus „az ajtó előtt áll”, minden embernél „zörget”, és – mint eddig mindig is az Isten művében – ki-ki szabad döntésén múlik, hogy milyen ember lesz: az örök életre alkalmas jellem fejlődik ki benne, vagy veszendő lesz, „mint egy utcasár” (Ésa 10:6; Zak 9:3). A búcsúzás szavaiban az az óriási ígéret is rejlik, hogy a végidők igazi Krisztus-követőinél senki sem került közelebb Krisztushoz a történelem során.

Ilyen hatalmas győzelmet ér el ennek az üzenetnek az elfogadásával az egyház, és ezzel a győzelemmel fejeződik be az a világtörténelem, melynek egyik pontján Jézus mondta ki a győzelmi szót: „Elvégeztetett” (Beteljesedett) (Ján 19:30), másik pontján pedig hívő népe jut ugyanerre a győzelemre: „elvégeztetik (beteljesedik) az Istennek titka, amint megmondotta az Ő szolgáinak, a prófétáknak” (Jel 10:7). „Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő énvelem. Aki győz, megadom annak, hogy az én királyiszékembe üljön velem, amint én is győztem, és ültem az én Atyámmal az Ő királyiszékében. Akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek.” (3:20–22) Ezzel ér véget a hetedik levél, egyszersmind a levelek sorozata is, hogy „változzék a szín”, és a hétpecsétes könyvről szóló rész vegye kezdetét, élén a hozzá kulcsot adó bevezető látomással.
Forrás: Reisinger János: Miről szól a Jelenések könyve? (30-49.o.)