6
Szentírásban ezt követően József történetében találkozunk a maradék témájával.
Testvérei nem tanúsítottak olyan hitet, mint Ábrahám, Izsák és Jákób, illetve az előttük élő
maradék. Azzal, hogy eladták Józsefet rabságba, majd hazudtak apjuknak róla, olyannyira
befeketítették jellemüket, hogy mellettük Noé, Ábrahám és Jákób – még leggyengébb
pillanataikban is – szinte készeknek látszanak az elragadtatásra. A Szentírás mégis
maradéknak nevezné őket?! Igen, mert ezek az emberek szörnyű bűntetteik ellenére is
kifejlődtek, megértek s őszinte bűnbánatot tanúsítottak, mint ezt a későbbi eseményekből
megállapíthatjuk. Amikor József – még titkolva kilétét – öccsét követelte, készek voltak
börtönbe menni, minthogy édesapjukat megszomorítsák még egy gyermek elveszítésével.
Továbbá, bűnbánatukban őszintén keseregtek amiatt a szörnyű vétek miatt, melyet ef
ellen követtek el: »Bizony vétkeztünk mi a mi atyánkfia ellen, akinek láttuk lelki szorongását,
amikor nekünk könyörög vala, de nem hallgattunk reá; azért következett reánk ez a
nyomorúság« (lMóz 42,21).
Amikor végül is magukkal hozták Benjámint, »József neki nagyobb adag ételt készíttetett,
mint a többinek. Ő pedig részt juttata azoknak maga elől, és a Benjámin része ötszörte
nagyobb vala mindnyájuk részénél (lMóz 43,34). József látni akarta, vajon irigykedni fognak
Benjáminra, a legfiatalabbik testvérükre úgy, mint egykor rá irigykedtek? De nem így történt,
mert a vers utolsó része ezt mondja: »És ivának és megittasodának ő nála« (34. vers).
Később, amikor úgy tűnt, hogy Benjámint mégis ott fogják rabnak, Júda felajánlotta magát
helyette: »Hadd maradjon azért e gyermek helyében a te szolgád, az én uramnak szolgájául;
e gyermek pedig menjen fel az ő bátyjaival; mert mi módon mehetnék én fel atyámhoz, ha e gyermek velem nem lenne, anélkül, hogy ne lássam a nyomorúságot, amely atyámat érné?«
(lMóz 44,33.34)
József megelégedéssel tapasztalta testvéreinél a változást, ezért felfedte magát előttük. Ezek
után az egész család Egyiptomba költözött, ahol könnyebben átvészelhették az éhséget. Itt
vált ez a maradéknak is nevezhető család – amely a jelenvaló igazságban járt azáltal, hogy a
körülötte élő bálványimádó népek szokásaival ellentétben Javhét tisztelte Teremtőként –
Izrael népévé
7
Alighogy elhagyták Egyiptomot, Izrael fiai a Sinai-hegynél szövetségre léptek Istennel. Ez a
szövetség nem különbözött attól, amit Isten Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal kötött. A Sinai
szerződés tulajdonképpen a pátriárkának adott isteni ígéret teljesedése, miszerint Ábrahám
magva nagy néppé lesz. Ekkor már az ígéretek az egész nemzetre kiterjedtek, nem úgy, mint a pátriárkák idejében, amikor a maradéknak adott ígéretek csupán egy-egy család néhány
nemzedékére korlátozódtak.
»Most azért, ha figyelmesen hallgattok szavamra és megtartjátok az én szövetségemet, úgy ti
lesztek nékem valamennyi nép között az enyéim; mert enyém az egész föld. És lesztek ti
nékem papok birodalma és szent nép« – mondta az Úr a zsidóknak a Sinai-hegyen (2Móz
19,5.6)
A Biblia kiemelkedő helyet ad Izrael népének. Történelme az Ótestamentum és részben az
Újtestamentum központi részét foglalja el, pedig ez a nép mindig csak egy kis közösség volt
az ősi Közel-Keleten. »Palesztina Közel-Keletnek csupán egy kisebb része« – írja John Hayes
és J. Max Miller. »A régi Izraelnek és Júdának a kora csupán egy rövid periódus a KözelKelet hosszú történelmében.«
Először is, a zsidók csak későn jelentek meg Közel-Keleten. »Akármit mondanak is Izrael eredetéről – írja John Bright -, teljes meggyőződéssel állíthatjuk, hogy a zsidók nem léteztek
a történelem hajnalán.« Tizenkét egyiptomi dinasztia élte át virágkorát és bukását, mire
megjelent Izrael, Ábrahám ágából. Mire a zsidó nemzet megszületett, a kétmillió darab két és
fél tonnás blokkokból álló nagy egyiptomi piramis már majdnem 1000 éves volt.
Másodszor, Izrael területét viszonylag lakatlannak mondhatjuk, amikor összehasonlítjuk a
környező királyságokkal, mint amilyenek Babilon vagy Egyiptom voltak, melyek több lakost
számláltak, mint Izrael az ő legnagyobb virágzásának idején. Ezek az ókori közel-keleti népek
együttesen nagyon visszafojtották Izraelt fejlődésében.
Harmadszor, Izrael földrajzilag kis állam volt az akkori nagy antik birodalmakhoz
viszonyítva. Az ókori Közel-Kelet térképei azt mutatják, hogy Izrael – még amikor tizenkét
törzse ki is terjesztette határait – sohasem foglalt el nagy földterületet. Az egyiptomi, az asszír,
a babiloni és a perzsa birodalom – virágkora idején – sokkal terjedelmesebb volt, mint a zsidó
állam bármikor.
Negyedszer, kivéve azt az egy évszázadot, amikor Dávid, majd pedig Salamon egységes
királyi hatalma alatt állt, Izrael olyan állam volt, amelyről elmondható, hogy sohasem
rendelkezett katonai hatalommal. Legjobb esetben is csak egy helyi hatalom volt, amely csak
a környező kis népeknek és egy rövid ideig Egyiptomnak volt képes ellenállni. Történelmének
különböző időszakában, de különösen miután az ország két ellenséges táborra szakadt, állandó hódításoknak, rablásoknak, pusztításoknak volt kitéve Egyiptom, Asszíria, Szíria, Babilon, Perzsia, Görögország és végül Róma részéről.
Izrael tehát nem a nagysága, lakosságának száma vagy katonai hatalma miatt volt jelentős.
Ami Izraelt a Biblia középpontjába helyezte, az a vallása volt. Csak Izrael maradt meg – igaz
csak időnként – az Ábrahámig, Noéig és Ádámig visszanyúló ősi hitben. Egységes közösség
lévén, csak ez a nemzet enyhítette némileg a pogányságot és bálványimádást, amely
robbanás-szerűen elhatalmasodott, és befertőzte a világot babonáival és hamis tanításaival.
Ebben az értelemben volt Izrael a »népek maradéka, az Istent és az Ő tanításait nem ismerő,
a vele közösségben nem álló világ maradéka.
8
A »népek maradéka« szerep akkor válik érthetővé, ha Izrael hitét szembeállítjuk az őt
körülvevő pogány népek hitével.
A Nílustól az Eufráteszig, Közel-Kelet népe az istenek és istennők egész sorát imádta. A
viharban például szerintük a vihar istene uralkodott, a napfényben a napisten, s a természet
szeszélyeit isteneik is visszatükrözték. Gyakran emberi természettel ruházták fel őket:
haragudtak, féltékenykedtek; megbízhatatlanok, szenvedélyesek, erőszakosak vagy éppen
hűségesek voltak. Ezért mutatták be őket gyakran úgy, mint akik harcolnak egymással, megölik vagy megerőszakolják egymást.
S a politeizmus parádéjának közepette egy kis nemzet, a volt rabszolgák, a hontalan
menekültek, az állam nélküli vándorok egy csoportja kimondta a régi idők legradikálisabb »S’MA ISRAEL, ADONAI ELOHENU, ADONAI EHOD«, ami lefordítva annyit
jelent: »Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk, egy Úr!« (5Móz 6,4)
Következik a SZOMBAT Édeni eredete…