Tanulságok levonása Pál életéből. Mit ér a misszió, ha nem tudja megszólítani azokat, akik alanyai lennének egy „mentőakciónak”?
A „szószeki evangélizáció”-tól induljunk ki.
A mai missziós stratégiák központi eleme az épülethez – és benne a szószékhez – kapcsolódik.
De vajon amikor az Üdvözítőnek utolsó utasítása (az un. „Nagy Misszióparancs”) elhangzott Galilea egyik dombján, azok, akik közvetlenül hallották és életük végéig szívükben őrízték, gondoltak-e arra valaha, hogy ezek a szavak miként fognak lecsapódni a XXI. századi posztmodern emberek elérése érdekében kifejtett munkálkodás során?
Ha ma körülnézünk az evangélizációs megmozdulások terén, biztosan egy termet – vagy egyéb csarnokot, stadiont – találunk, ahol a modern kommunikációs eszközökkel (projektor, kihangosítás, látványelemek…) felszerelt objektumokat és eseményeket látunk. Mégis valahol elcsúszhatott a siker, mert a kampányokra épült tömeges(?) rendezvények után nem jött annyi „megmentett” lélek, ami bizonyította volna a beruházás értelmét. Az eddigi legsikeresebb amerikai evangélizátor Billy Graham is ezt a kb 100 éves technikát alkalmazta.
Vagy egy másik kiváló szónok Mark Finlay. Ő élete során 80 országban járva tartott 150 evangélizációs előadást. Kb ezer lelket keresztelt meg ezek során. Mégis, amikor az ezredforduló előtt kevéssel mérleget vont a tömegeket mozgató evangélizációs rendezvények és ezek végeredménye (a Jézus mellett döntő, alámerítéssel hitet valló keresztséget is vállaló, gyülekezethez betagolódó hívek …) és a kampányok befektetési oldalát is mérlegelő tények között, bizony nem volt optimista a módszert illetően. Rövid, de velős megállapítása szerint a kampányokra – tömegekre – épülő missziós módszer meghalt. Mi lehet helyette…?
Az egyháza (HNA) vezetőihez eljuttatott javaslata mintha az Ősgyülekezeti – Pál apostolhoz köthető – módszert „fedezte” volna föl. Ezt fogjuk körüljárni Pált és munkamódszerét mintának tekintve.
Mérleget kellene vonni a tömeges misszió és ennek egyéb – hatástalan, de drága – változatai között.
Jon Paulien könyve (Örök evangélium egy örökké változó világban) ezt firtatta és ezzel sikerült is jól megosztani a hagyományokhoz ragaszkodó és ennek ellentétét – a páli missziós módszert választók – közötti virtuális teret.
Meg fogjuk érteni a miértet, ha kicsit beleolvasunk Jon Paulien soraiba:
„A hagyományos adventista misszió (és a hasonló protestáns rendezvények is. D.O.) a nyilvános előadásokat használja a lelki „életmódváltás” döntő tényezőjeként. A posztmodern emberek viszont legtöbbször nem érzik magukat kényelmesen egy ilyenfajta környezetben. Valószínűleg nem fognak eljönni egy tipikus adventista evangelizációs sorozatra, vagy nem valószínű, hogy megérinti őket, ha el is jönnek….A tanácsolás és a tanítványság a Jézus által hirdetett misszióparancs szívében van (Máté 28:19-20). Egyetlen fő ige van a misszióparancsban, és ez az ige nem arra szólít fel, hogy nyilvános előadásokat tartsunk. Még azt sem parancsolja, hogy tanítsunk és kereszteljünk. (Ezt még megbeszéljük D.O.) A misszióparancs fő igéje arra hív fel, hogy „tegyünk tanítvánnyá” embereket.
Ez nem a terem (stadion…?) megoldás a jézusi parancs mai megvalósítására. De akkor mi a tanulság Pál életéből, ha a nyilvánosság előtti tér nem a siker forrása? Alcímként jeleztem, hogy erre szerettem volna megindulni. Egy keresztén írónő (Ellen G. White) utal a valódi megoldásra:
„Csak Krisztus módszerével lehet igazán az emberekhez férkőzni. A Megváltó az emberek közé vegyült. Javukat akarta. Együttérzést tanúsított irántuk, megnyerte bizalmukat. Azután így szólt hozzájuk: »Kövessetek engem!«
Személyes szolgálattal kell az emberek közelébe férkőzni.
Ha kevesebb időt fordítanánk a prédikálásra, és többet a személyes szolgálatra, nagyobb eredményt látnánk.
A szegények terhein könnyíteni, a betegeket gondozni, a szomorkodókat és gyászolókat vigasztalni, a tudatlanokat tanítani, a tapasztalatlanokat tanácsolni kell. Sírjunk a sírókkal, és örüljünk az örülőkkel! A meggyőzés erejével, az ima hatalmával—Isten szeretetének erejével — ez a munka nem lesz, nem lehet gyümölcstelen.” (Ellen G. White: A nagy Orvos lábnyomán, Advent Kiadó, Budapest, 1998. 91-92. oldal)
Folytatása következik