Növényi étrend és teljesítmény

A tarahumarák

A  Wendepunkt (1970 májusában) egy rövid beszámoló jelent meg a tarahumara-jelenségről a Deutsche Arzteblattban közreadott beszámoló nyomán. Időközben az eredeti érteke­zés is megérkezett a szerzőtől – William R. Hood, Oklahomai Egyetem Egészségügyi Tudományos Központja (University of Oklahoma Health Science Center)1 -, amely rendkívül értékesnek bizonyult. Vajon eltűnik-e a „titkos dokumen­tumok” között, vagy végre megadja a lökést a hivatalos táp­lálkozástan régóta esedékes változásához? Vannak még csodák…

A különösen zord, szurdokok szabdalta hegyvidéken, „Chihuahuától északra, Mexikó északnyugati részén, megközelí­tőleg 130 000 km2-es területen (Svájc területe 41 288 km2) élnek a tarahumara indiánok, egy körülbelül 50 000 lelket számláló nép. A tarahumarák elzártságuknak és egyáltalán nem vonzó, zord hazájuknak köszönhetően még mindig ere­deti, indián életformájukat élik.-A. civilizáció még nem ért el hozzájuk, így nem tudta elrontani őket. Ez azonban nem je­lenti azt, hogy elzártan élnek, mint a tasaday indiánok, mivel látogatják a környék ünnepeit. De egyedülállóan stabil, ön­törvényű, egészséges, a környezettel harmonizáló társadalmi rendjük van. Ennél azonban még feltűnőbb meghökkentő fizikai teljesítőképességük, amely számos kutatót vonzott oda. A fentebb említett munka az eddigi eredményekbe nyújt betekintést.

A tarahumara táplálék kalóriamennyisége 70-80%-ban főleg kukoricából és babból származik: mais y frijoles — Mexikó ősi, indián eledele.2 Húst rendkívül ritkán esznek, míg a” tejtermékek teljesen hiányoznak. Amit ezenkívül fogyasztanak, például mályvaspenótot és bogyókat, arra sajnos nem tér ki részletesebben a beszámoló és az 1945-ös nagy vizsgálat sem, amelyet a mexikói Táplálkozástudományi Intézet a Bostoni Ku­tatóintézettel végzett dr. Róbert S. Harcis professzor vezetése alatt (J. ofthe Amer. Dietetic Ass., 1946. nov.). Annyit tudunk meg mindössze, hogy a mindennapok tápláléka meglehetősen szű­kös, és nem különösebben vonzó, és hogy a felnőtt férfiak testsúlya ennek -megfelelően alacsony, úgy 60 kg körül mozog, miközben a tarahumara indiánok „a Föld legegészségesebb és fizikailag-legna­gyobb munkaképességű emberei közé tartoznak”. A felsorolt iroda­lom pontosabb információkkal szolgálhat a táplálkozásról – többek között a tápanyag- és kalória felvételről, az elkészítési módról -, valamint az életmódról és az egészségről.

Amit ezek a munkák leírnak, az a tarahumarák rendkívüli teljesítőképessége szegényes kukorica- és babtáplálkozásuk mellett, tejtermékek, és – a mindennapokban – hús nélkül: _

Gyakran rendeznek „labda-futást” (kick-ball-races). Ebben álver­senyben két csapat fut a labda után huszonnégy-negyvennyolc árán keresztül pihenő és megszakítás nélkül, mialatt százötven—három­száz km-t tesznek meg.

Vadászatnál a szarvast nem puskával .vagy valamilyen más fegy­verrel terítik le, hanem addig futnak az állat után folyamatosan, egy-két napon keresztül, amíg az a kimerültségtől össze nem rogy.

Abban sincs semmi rendkívüli, ha egy fiatalember fél má­zsás terhet cipel 177 km-en át (70 órán keresztül) a hátán, vagy ha családok 250 km-t gyalogolnak egy-egy látogatásért, vagy egy fiestán való részvételért.

Az asszonyok és gyerekek teljesítménye is hasonló: egy tizenöt éves leány nyerte meg a 65 km-es versenyfutást.

Ezek a versenyek meglehetősen zord hegyvidéki ösvényeken zajla­nak hegyre föl és völgybe le. Ugyanakkor ez a teljesítmény nem csak az élet első felére korlátozódik. Egy negyvenhárom éves tarahumara a 65 km-es hegyi utat 6 óra 52 perc alatt tette meg. Teljesen min­dennapos, hogy a felnőttek ilyen hegyi utakat 10—13 km/órás sebes­séggel tesznek meg.

Az ilyen teljesítmények Balke és Snow szerint az emberi teljesítőképességről alkotott minden elképzelésünket túlszárnyalják, és szükségessé teszik az ezzel kapcsolatos élettani nézeteink újragondolását.

A tüdő teljesítménye nem szolgálhat magyarázatul a telje­sítőképesség növekedésére. A tarahumara indiánoknál ez ugyanis nem olyan nagy, mint a Titicaca tó mellett, 4000 m magasan élő népcsoportoknál. A hemoglobinértékek, a szív és az érrendszer teljesítőképessége a kutatók szerint szintén nem szolgálhat .magyarázatul, mert – bár ezek egészségesek és erősek -, nem különböznek feltűnően a többi népcso­portétól.

Tehát az anyagcsere- és táplálkozásökonómia jelenségével szembesülünk. Felmerül az az elképzelés, mely szerint az energiaszolgáltató glikogén nem az izmokban vagy a zsírszö­vetben raktározódik, hanem a vérben, glükóz formájában (glükóz-6-foszfát), amely lényegesen nagyobb hatékonysági együtthatót és jobb táplálkozási ökonómiát eredményezhet.

A táplálkozás-élettannak alig van még egy olyan területe, amely általánosságban kevésbé elhanyagolt lenne. Az a gon­dolat, hogy ezt a hatalmas teljesítményt gyakorlatilag hús, illetve teljes egészében tejtermékek, azaz állati fehérje nélkül, szűkös, (főleg kukoricából és babból álló) táplálék mellett érik el, számunkra szinte elképzelhetetlen. A Deutsche Arzteblatt elővigyázatosságból a tarahumara táplálkozással egyálta­lán nem foglalkozott Másfelől megerősíti Korányinak, a Max Planck Táplálkozás-élettani Intézet kutatójának az ered­ményeit a tisztán növényi fehérje biológiai értékét illetően. Eszerint a kukorica és a bab együtt szinte a legértékesebb fe­hérje. ,

A tarahumara indiánok napi fehérjefelvétele alig több, mint 50 gramm tisztán növényi eredetű fehérje, és nyilván­valóan a fölösleges fehérje – az anyagcsere-ökonómia jegyé­ben – nem alakul át energianyerés céljából. A megfigyelt tel­jesítmények azonban Hood szerint óránként 720 kilokalóriát kívánnának meg, azaz több mint 10 000 kilokalóriát napon­ta!De ami a legvonzóbb a tarahumara indiánokban, az az, hogy a legcsekélyebb késztetésük sincs az olimpiai játékokon való részvételre. Önmaguk számára teljesítenek. „Mit csinál a fa, amelyikről elfeledkeznek? Virágzik.”

A felsorolt megfigyelések és elméletek természetesen csak a kezdetet jelentik. A kérdésnek bővebben utána kellene jár­ni. Ez azonban sem a fogyasztói társadalom élettanának, sem az élelmiszeriparnak, se a vegyi konszerneknek nem áll érde­kében. Éppen ellenkezőleg. Az első indító lökésnek a WHO- tól kellene jönnie, vagy ha onnan nem, a vegetáriánusoktól.

Forrás: A táplálkozástudomány titkos iratai (2001 kiadó)

Dirty Words: Gcnetic Differcnces in Response to Alcolw. American Psychological Association, 1972.9.2., Honolulu.
E. Kofrányi és F. K. Jekat a Max Planck Táplálkozás élettani In­tézettől bebizonyították, hogy a prekolumbiánus indián kultúrák­ban oly jól bevált táplálék, a kukorica és a bab 55% kukorica- és 45% babfehérjét tartalmazó kombinációja olyan fehérjeértéket eredményez, amely az eddig legértékesebbnek tartott fehérje, a tojásfehérje értékét is meghaladja (lásd Wendepunkt, 1970 áprilisa: Der UmstuTZ in der Emahrungslehre). E. Kodicek (Cambridge-i Egyetem) az indiánoknál jól bevált kukorica tápértékét azzal ma­gyarázta, hogy a nagyrészt kötött formában rendelkezésre álló antipellagra vitaminokat (niacin, nikotinsavamid) meszes vízzel hatásosan ki tudják nyerni. (Wir Brückenbaier 31/43, Vereihung des Gottlieb Duttweiler-Preises 1972. 10. 27.).
Fontosabb irodalom:

Balke, B. & Snow, C.: Anthropological and physiological observatiion on Tarahumara endurance runners. Amer. J. of Phys. Anthropology, 1965.23., 293-301.

Basáuri, C.: Monografia de los Tarahumaras. Talleres Grafícos de la Náción. Mexico, 1929.

Bermet, W. C. & Zingg, R. M.: The Tarahumara. An Indián Tribe of Northern Mexico . Chicago: Univ of Chicago Press, 1935.