Elküldöm nektek az egyik legkedvesebb versemet. Csoóri Sándor írta,
1986-ban jelent meg a „Szép versek” antológiában /abban az évben halt
meg az anyukám/.Olvassátok el figyelmesen. Szerintem ilyen szépen
kevesen írtak a gyermekéért aggódó édesanyjukról az irodalomban!Tudom,
hogy manapság nem „trendi” Csoórit olvasni, de én még ma sem tudom
végigolvasni könnyek nélkül.
Eddig a levél, amit kedves barátom egy már lassan korosodó “öregúr” küldött ma (2012 09 01) reggel.
Továbbküldőként (Dénes Ottó) kiegészíteném a menyecském és a kislánya képével, amikor már egészen közel volt a HARMADIK gyermekük születése, aki az unokáink sorában a (VII.) Dénes Dávid nevet kapta.
Összesen már 7 emberke van a nagyi (és a papa) szívének egészen a közepében. Ez is benne van “AZ ANYA” fogalmában.
Hallgatom közben Beethoven C-moll zongoraversenyét, amiben a II. tétel a leginkább hozza emberközelbe az elmúlásról bennünk élő képzeteket. Csodálatosan fogalmazott egy akkor már süket zeneszerző. Mit élhetett át a lelkében, ha arra gondolt, hogy ebben az állapotban érdemes-e még élni? Gondoljuk el, hogy ekkor már túl volt a Heiligenstadti végrendelet kínjain. (D.O.)
ANYÁM SZAVAI
Köszönjük neked fiam, hogy hazajöttél,
mert mi már olyan öregek vagyunk,
mint fönt a padláson az a falióra
s a mutatónk már nagyon a temető felé mutat.
Szépszerén azt se tudjuk, csütörtök van-e, kedd-e?
Amikor jössz, az a mi vasárnapunk.
Apád még csak-csak, ide fut, oda fut,
de nekem már a kisajtóig is ménkü hosszú az út,
hányszor megemlegetem azt a körtefát,
amit a konyhaajtó elől fordított ki a bomba,
meg tudnék benne kapaszkodni, mint most a te karodba.
Talán ha bottal járnék! No még csak az hiányzik!
Fogom inkább a söprűt, azzal botozgatok el
a ház végéig, a kapuszájig, minthogyha dolgom volna.
Csak várni ne kéne soha! Várni levélre, híradásra.
Ha kisiklik egy vonat, nem alszom éjjeleket —
A múltkor is, amikor Amerikába mentél,
a szemem belülről kisebesedett:
eljutsz-e? visszajutsz-e? ülsz-e még ide mellém?
mert nekem minden távolság: tenger és tüskebokor
és minden repülő lezuhan, melyen te utazol.
Mondom is a doktornak: doktor úr, hogyan lehet,
hogy én már a fölröppenő madártól is megijedek?
és annyi havat álmodok össze-vissza: hókazlat, hóhegyet
és mindegyik mögül a fiamat hallom — igen, a köhögésedet,
de a fekete puskacsövek és messzelátók figyelik lépteimet.
Talán, ha én is kelek-forgok a világban amerre te,
nem féltelek a kilengő, magas házaktól
s a krokodilus tavaktól se,
a mosolygó, késes emberektől, akik bankot rabolnak
vagy csak játszanak,
álarc van rajtuk, mint a szüretibálos ördögökön
s bohócos nagykalap,
de ki szegény: akkor is fél, amikor nevethetne, amikor örül,
ki van az én szívem is verve, hét vassal körös-körül.
A “kis” Dénesek sora, amikor még nem született meg VII. Dávid.
SZERETETTEL MINDENKINEK,HISZEN MINDANNYIUNKNAK VAN / VOLT/ ÉDESANYJA !