„Kelj fel és világoskodjál!”

Robert H. Pierson búcsúbeszéde a Generál Konferencia delegátusainak őszi ülésén, miután 1978. október 16-án bejelentette elhatározását, hogy lemond a Generál Konferencia elnöki tisztségéről.

Utoljára állok előttetek, Egyházam, Egyházatok és Egyházunk vénei előtt mint a nagy felelősség hordozója. Néhány szót szeretnék szólni hozzátok. Alapgondolatul Neal testvér és felesége írását veszem, amelyben leírják azt a folyamatot, hogyan lesz valamely vallási mozgalomból egyház. Állításuk szerint a mozgalom leggyakrabban az egyház elvilágiasodása és formaisága elleni tiltakozásként keletkezik, és elsősorban a szegényebb hívők között terjed. A gazdagabbak nem. támogatják, mivel nem népszerű, megvetett és üldözött, és ha csatlakoznának hozzá, túl sokat veszítenének.

A mozgalom lelkes hívei erősen ragaszkodnak a mozgalom szabályaihoz és hittételeihez. Minden híve szabad elhatározása szerint csatlakozik hozzá, és minden egyes tagja. pontosan tudja, miben hisz. A. szervezet kezdetben fejletlen, nincs sok vagyona, épülete. A mozgalom éberen őrködik hívei viselkedése felett és mércéi szigorúak. Prédikátorai – akik leginkább műveletlenek – azért kezdenek prédikálni, hogy Istennek szolgáljanak. Nem nagyon törődnek azzal, hogy mások mit gondolnak vagy mondanak a mozgalomról.

És ezután megszületik a második generáció. A gyarapodás szükségessé teszi. a szervezettséget és az épületeket. A hivők gazdagabbak lesznek, mert szorgalmasak és takarékosak. Ahogy nő a gazdagság, a hevesség alábbhagy. A hivők gyermekeinek többé nincs szükségük arra, hogy súlyos vívódások árán döntsék el, a mozgalomhoz csatlakoznak-e vagy sem. Sőt, azt sem feltétlenül fontos tudniok, hogy mit hisznek. Nem szükséges, hogy kidolgozzák a mozgalom szabályait és hittételeit. Ezt már mind elvégezték helyettük. A prédikátorokat kinevezik, megválasztják, és csak ritka esetben jelentkeznek önként.

A harmadik nemzedékben a szervezet tovább fejlődik és intézmények alakulnak. Szükség mutatkozik újabb iskolaépületekre, amelyek tovább ápolják az atyák hitét. Több művelődési intézmény alakul. A mozgalomnak figyelmeztetnie kell híveit, hogy tartsák meg a mozgalom szabályait, ugyanakkor alacsonyabb lesz a: mérce. Nincs többé olyan szigor a közösség szabályai ellen vétők kizárása tekintetében sem. A missziólelkület kialszik. Nagyobb figyelmet fordítanak a más mozgalmakkal és egyházakkal való kapcsolatok felvételére. Az elöljárók tanulmányozzák hitük terjedésének jobb módszereit, néha. jutalommal és elismeréssel serkentik a hívőket munkára. A. mozgalom fiatal tagjai kifogásolják, hogy külsőleg másmilyennek kell lenniük, mint a többieknek, és mind gyakoriabbak a vegyes házasságok.

A negyedik nemzedékben már bejáródott a gépezet, és minden úgymond gépiesen történik. Az adminisztráció kibővül, ezzel egyidőben csökken a gyülekezetekben dolgozó prédikátorok száma. Nagygyűléseket tartanak, amelyeken meg kell határozni a doktrinákat. Mind több iskolát, egyetemet és szemináriumot alapítanak, amelyek a világi elismerést és a világgal való kiegyenlítődést keresik. Felülvizsgálják az álláspontokat és korszerűsítik a módszereket. A figyelem a modern növekedés felé irányul. Felébred az érdeklődés a művészetek, a zene, az építészet és az irodalom iránt. A mozgalom igyekszik megtalálni helyét a társadalomban, miközben olyan tevékenységgel foglalkozik, amely népszerűséget szerez neki. Az istentiszteletek formálisak lesznek. A mozgalmat most már elfogadta a világ, elfogadták azok is, akiknek szavuk mérvadó. A mozgalomból egyház lett.

Testvérek! Ennek sohasem szabad megtörténnie a hetednapi adventistákkal! Ez nem is fog megtörténnie velük. Mi nem vagyunk egy egyházzal több – mi Isten Egyháza vagyunk!

Azonban ti, akik ma velem együtt ebben az egyházban vagytok, ti vagytok azok, akiket Isten azzal a feladattal bízott meg, hogy ez ne történjék meg.

Testvéreim! Már érezhető azoknak az alattomos erőknek a működése, amelyek megkezdték romboló munkájukat. Sajnos, vannak Egyházunkban olyanok, akik kételkednek Mózes első könyvének fejezeteiben, akik kételkednek a Prófétaság Lelkének a Föld keletkezéséről írott soraiban, és akik burkoltan, vagy kevésbé burkoltan, támadják a Prófétaság Lelkét. Vannak akik a reformálókra és a modern teológusokra hivatkoznak mint a hetednapi adventisták hitelveinek forrására. Olyanok is vannak, akik kifejtik, hogy már belefáradtak ezekbe „az elavult adventista frázisokba”. Egyesek szeretnének megfeledkezni szeretett Egyházunk mércéiről. Irigy pillantásokat vetnek a nagy egyházak felé, és azzal igyekeznek megnyerni jóindulatukat, hogy mindent elvetnek, ami csak megkülönböztet és elválaszt bennünket tőlük. És végül olyanok is akadnak közöttünk, akik a világ útján szeretnének járni.

Szeretett testvéreim! Ne engedjétek meg, hogy ez megtörténjék. Nagyon komolyan és szívemből. kérlek benneteket, ne engedjétek! Felszólítom szemináriumainkat, iskoláinkat és egyetemeinket, a tanárokat és a teológusokat, hogy ezt ne engedjék meg! Mi nem hetednapi anglikánusok vagy hetednapi lutheránusok vagyunk – mi hetednapi adventisták vagyunk. Mi Isten utolsó gyülekezete vagyunk, amely Isten utolsó üzenetét hirdeti.

Ti olyan emberek vagytok, akikre Isten számít, hogy a Hetednapi Adventista Egyházat mint Isten maradék Egyházát győztes Egyházzá tegye.

A Prófétaság Lelke azt mondja: „Borzalmas veszedelem fenyegeti azokat, akik az Úr művének felelősségét hordozzák – olyan veszedelem, amelynek gondolatára megremegek” (2 SN 391.) Ezékiel próféta könyvében ezt olvassuk: „és keresék közülük valakit, aki falat falazna, és állana a törésen én előmbe az országért, hogy el ne pusztítsam azt (Ez.22,30.)

Hiszem, szeretett testvéreim, hogy Isten olyan embereket keres, akik rettenthetetlen vezetők, akik Isten gyülekezetét és igazságát életüknél is jobban szeretik, akik az Ő felügyelete alatt indulnak el és országába vezetik az Egyházat. Nem könnyű az előttünk álló feladat. Ha jól értem, amit a Biblia meg a Prófétaság Lelke mond, akkor a megpróbáltatásnak, a nyomorúságnak olyan ideje áll előttünk, amilyent ez az Egyház és ez a világ sohasem ért át.

Az Úr szolgálója azt mondja: „Lelkünk ellensége buzgón igyekezett elterjeszteni a hírt, hogy a hetednapi adventisták között nagy megújhodásnak kell végbemennie és hogy ez a megújhodás egy nagy átszervezésből és azoknak a hittételeknek az elvetéséből áll, amelyek hitünk oszlopai. Milyen következményekkel járna, ha egy ilyen megújhodás csakugyan megtörténne? Hitelveinket, amelyeket Isten bölcsességében maradék Egyházának adott, elvetnénk, és megváltoztatnánk a vallásunkat. Alapelveinket, amelyek szerint tevékenykedtünk az utóbbi ötven esztendőben, tévedésnek tartanánk. Új szervezet jönne létre. Más könyveket kellene írni. Bevezetnénk egy ésszerű filozófiai módszert. Az efféle módszer alapítói járnák a városokat, és nagyon jó munkát végeznének. A szombatot természetesen egészen könnyen vennék, meg Istent is, aki megalapította. Semmi sem állhatná útját ennek a mozgalomnak. A vének prédikálnák, hogy az erény jobb a szenvedélynél, azonban azzal, hogy·félretennék Istent, emberi erőre támaszkodnának, amely Isten nélkül semmit sem ér” (1 SM 204–205.)

Az Adventista Egyház már sok évvel ezelőtt szembetalálta magát egy ilyennemű „megújhodás” végrehajtásával és egy ilyen „módszer” bevezetésével. Azok között vagyunk, akiknek az effajta „megújhodóknak” még újszerűbb és állhatatosabb támadásait kell visszavernünk, akiknek természete ugyanolyan alattomos és ördögi, mint az előbbieknek. Ez utóbbi támadások következményei még rombolóbbak lesznek, mint az előbbieké. Testvérek! Kérlek benneteket, tanulmányozzátok azokat a veszélyeket, amelyek Egyházunkat fenyegetik, és Isten segítségével a hivőket is készítsétek fel, hogyan védjék ki őket.

„Isten olyan embereket hív, akik képesek szembeszegülni a veszedelemmel, olyan embereket, akik a válság pillanatában nem állnak át az ellenség oldalára.” (EGW RaH 1903. XI. 5.)

„A végső összeütközés felé közeledünk. Nem lehetünk megalkuvók. Nem rejthetjük el zászlónkat. Amikor a harc hevessé válik, senki se bizonyuljon árulónak. Nem rejthetjük el fegyverünket, a küzdelemben nem adhatunk előnyt a Sátánnak” (BGW RaH 1892. XII. 6.)

Ezenkívül szeretném E. G. White-nak arra a látomására fordítani a figyelmeteket, amelyben egy jéghegy felé úszó hajót látott. Ezt írja: „Abban az irányban, magasan a hajó felett, kiemelkedett a vízből egy óriási jéghegy. Hallatszott a parancsszó: »Ütközzünk meg vele!« A gépész gőzt adott, a kormányos pedig habozás nélkül a jéghegy felé irányította a hajót. Nagy reccsenéssel ütődött a hajó a jéghegynek. Érezni lehetett a borzalmas ütést. A jéghegy darabokra zúzódott, és minden darabja mennydörgéshez hasonló robajjal hullott a fedélzetre. Az utasokat megrázta az ütés ereje de mindenki életben maradt. A hajó is megrongálódott, de meg lehetett javítani. Az ütéstől behorpadt, úgy remegett, mintha élőtény lenne, de aztán ment tovább a maga útján.

Jól tudom, mit jelent ez a kép, Utasítást kaptam, és a parancsnokunkhoz hasonló hangon kiejtett szavakat hallottam: »Ütközz meg vele!«” (1 SM 205-206.)

Isten művének kedves munkatársai! Talán nem is annyira a távoli jövőben nektek is a kísértéseknek ugyanezzel a jéghegyével kell szembenéznetek. Kérem Istent adja meg nektek kegyelmét, bátorságát és bölcsességét!

„Milyen csodálatos ez a gondolat, hogy a nagy küzdetem a vége felé közeledik. A mű befejezésekor veszélyek leselkednek ránk, és nem tudjuk, hogyan álljunk ellent nekik; de ne feledjük el, a három nagy mennyei erő segítségünkre van, az isteni kéz tartja a kormányt és Isten megvalósítja szándékát. Összegyűjt a világból egy népet, amely igazságban szolgálja Őt” (2 SM 391.) .

Kedves testvéreim! Nagyszerű az a biztonság, amelyet az Isten által ránk bízott munka végzésekor érezhetünk. Ez a munka egyetlen embertől sem függ; ez a munka az Istennel való viszonyunktól függ. Egyetlen egy módon nézhetünk szemben a jövővel, ha a kereszthez megyünk. Az az Egyház, amely arra néz, aki életét adta érte a Golgotán, sohasem veszhet el.

Köszönöm, testvéreim, hogy abban az előjogban volt részem, hogy 45 évig szolgálhattam az Egyházat.

Az Úr áldjon meg benneteket!

(Jugoszláv) Hírnök 1978. 6. szám. 3-4. old.