Szerény megjegyzésem a tanulmányhoz:
A vallások – egyházak – történetét át-meg át járták azok az erők, amelyek a státuszhoz való görcsös ragaszkodásuk oltárán inkább – néha a szó szoros értelmében véve – „feláldozták” az ellenzéket, mintsem hogy ötleteiket / újításaikat beépítsék abba a szerkezetbe (szervezetbe..?) ahol a megszokásra épülő pihe-puha akolmelegben – néha iszapban – dagonyázó arctalanná tett tömeg éldegélte „közösségi” életét.
Megtörtént példával illusztrálva jobban megérthető a lényeg. (Dénes Ottó)
A vallás gyakran fordul eredeti funkciója helyett agresszióba, ha az egyházi hatalom nem a megfelelő személyek kezébe kerül. Ilyen esetekben szűnik meg a tolerancia és a másik ember új keresztény világképének elfogadása. A következmény gyakran az újítók életébe került, ebbe a kategóriába tartozik több neves gondolkodó is, mint John Wycliffe, Husz János vagy William Tyndale. Még szomorúbb, hogy nem csupán a középkor történelme ad erre példákat, hanem jelen korunk is szolgál néhány ilyen jellegű esettel.
John Wycliffe: a pápa, mint Antikrisztus és a komikus tárgyalás
John Wycliffe (1330–1384) az angol filozófus pap maga volt a reformáció előfutára, aki a keresztény vallás egyetlen alapjának a Szentírást tartotta, tagadva ezzel a pápa és az Egyház hatalmát. Úgy vélte, a pápaság korrumpálódott és kizárólag az önös érdek vezérli, így 1360 környékén elhatározta, hogy fellép a keresztény apparátus romlása ellen, ám ez az érintetteknek a legkevésbé sem volt ínyére, így minden rendelkezésre álló eszközzel igyekeztek ellehetetleníteni a reformert.
Kezdetben pamfleteket készített, hogy felhívja a hívők figyelmét az egyházi személyzet becstelenségére, látva, hogy a hatalom és az anyagi javak hajszolását részesítik előnyben a szegények és rászorulók segélyezése helyett. Magát a pápát gőgös Antikrisztusként jellemezte, erre 1377-ben XI. Gergely mind a 19 tanát elítélte, otthonában szerencsére csak az egyház neheztelt rá emiatt, az uralkodó és fia, akikkel jó viszonyt ápolt felülemelkedtek a konfliktuson.
A londoni érsek Wycliffe azonnali kihallgatását követelte, ám az egész eljárás mondhatni komédiába fulladt. Már a tárgyalás elején kezdetét vette egy kisebb verekedés, majd ezt követően az ügy természeténél fogva teljesen mellékesen az került fókuszba, hogy a filozófus pap a kihallgatás alatt leülhet-e vagy sem.
Mivel az érsek követelte, hogy maradjon állva, ám Wycliffe ennek nem tett eleget, a pert lényegében az erről szóló vita uralta megfeledkezve az eljárás valódi okáról. A fiaskó a pápa fülébe jutott, aki azonnal bullát bocsátott ki Wycliffe ellen eretnekséggel vádolva a papot, aki ezt követően háziőrizetbe került. Hazájában érdemlegesen nem feddték meg egészen 1382-ig, amíg prédikációi hatására ki nem tört a parasztlázadás.
Mivel a Bibliát tekintette az egyetlen hiteles vallási alapnak, a művet minden hívő számára elérhetővé kívánta tenni, a latin nyelv viszont éppen akadályozza terjeszthetőségét, így jutott arra a következtetésre, hogy egyes részletek helyett az egész alkotást le kell fordítani az olvasóközönség anyanyelvére.
A hatalom azonnal elvetette a másolatok készítésének ötletét és kilátásba helyezte a törvényt, amely tiltja az angol nyelvű példány birtoklását és börtönt szankcionál megszegése esetén. A tervezet megbukott, az egyház pedig megszüntette Wycliffe üldöztetését, aki addigra már elhunyt.
Mindezek ellenére a reformer még halála után több évtizeddel is szálka volt Róma szemében, így 1427-ben V. Márton pápa a pap maradványait exhumáltatta, hamvasztást rendelt el és a Swift mellékfolyóba szórta hamvait, elkerülve, hogy nyughelye zarándokhellyé váljon.