Végletekig leegyszerűsített – kitalált – történet. De nagyon igaz, mert életszerűen ábrázolta az egyházak keletkezésének és hitelvesztésének folyamatát.
Születésüket izgalom, érdeklődés és hitelesség fémjelzi.
Felívelő szakaszban már kialakulnak azok a buktatók, amikben a megállapodottság és a szervezeti építmény jelleget túlhangsúlyozó adminisztráció a lényeg.
Majd, amikorra már a többedik generációnál kiütköznek az unalomig ismételgetett „dogmák” hatásai, (amiket az újonnan betérő, érdeklődő lelkek nem értenek a sajátos teológiai tolvajnyelv miatt). Nem is tudják értékelni, mert láthatóan csak a tagtoborzásra utazó, kiüresedett szövegek.
Ekkor a vég nincs már messze, de húzódik-halasztódik még egy ideig. Aztán már csak épületek, bennük „istentiszteletek”-nek nevezett tarkónézések léteznek, de életet és üdvösséget hirdető igéket nem hallani. (Dénes Ottó kommentje)
———————–
Sziklás tengerparton, ahol a hajók gyakran zátonyra futottak, csak egy kis omladozó életmentő állomás állt. Egy kunyhóból és egy csónakból állt az egész, de az a pár ember, aki ott dolgozott, nagyon elkötelezett volt. Szemüket állandóan a tengeren tartották, magukkal és biztonságukkal nem törődve, félelem nélkül tengerre szálltak a vihar kellős közepén, ha egy hajótörésnek csak a legkisebb hírét vették.
Sok életet mentettek meg így, és az állomás híres lett. Ahogy az állomás híre nőtt, úgy nőtt a környék lakosainak is a vágya, hogy valahogy kapcsolatba kerüljenek annak nagyszerű munkájával. Nagylelkű adományaik és önkéntes munkájuk új tagok jelentkezését eredményezte, új csónakokat vettek, és új személyzetet képeztek ki. A kunyhó helyére is egy kényelmes épület épült, ami a tengerből kimentett hajótöröttek minden szükségletét kielégítette, és természetesen, mivel hajótörés nem történik minden nap, közkedvelt hellyé vált, egyfajta helyi klubbá.
Ahogy telt az idő, a tagok annyira belemerültek a társasági életbe, hogy szinte semmi kedvük sem maradt az életmentéshez, bár a jelvényükön továbbra is ott díszelgett az életmentő mottó. Valójában, ha néhány embert mégis kimentettek a tengerből, az csak nyűg volt számukra, mert a hajótöröttek piszkosak és betegek voltak, összepiszkolták a szőnyegeket és a bútorokat.
Nemsokára a társasági élet eseményei annyira megszaporodtak, az életmentő tevékenység meg olyan kevés lett, hogy az egyik gyűlésen összetűzésre került sor. Néhány tag azt hangsúlyozta, hogy illene visszatérni eredeti céljukhoz és tevékenységükhöz. Szavazásra került sor, s a bajkeverőket, akikről kiderült, hogy igencsak kisebbségben vannak, távozásra kérték fel. El is mentek.
Kissé lejjebb a parton olyan önzetlenséggel és bátorsággal folytatták tevékenységüket, hogy nemsokára hősiességüknek híre kelt. Erre aztán a taglétszámuk megnövekedett, a kunyhójukat felújították, és lelkesedésük kialudt. Ha valaki ma arra a környékre vetődik, jó néhány exkluzív klubot talál a part mentén.
Mindegyik jogosan büszke az eredetére és a hagyományaira. A hajók még most is zátonyra futnak arrafelé, de azzal már nem nagyon törődnek.
Forrás: https://abekessegszigete.blogspot.hu/2017/08/anthony-de-mello-eletmento-allomas.html?spref=fb
