Egyháztörténelmi sorozat első része.
Miként lett egy vallási-politikai gyilkosságból, világot átformáló szervezettel és tanrendszerrel bíró eszmerendszer? Mire tanít a Jézus utáni első három század története, az anyagiak és a szervezet terén?
A mostani bevezető tanulmány célja egy vallástalan (materialista) történész segítségével bemutatni, hogy a lelki javakkal „gazdálkodó” klérus miként kapott később (a IV. századtól kezdődően) „jogosítványt” az anyagi gyarapodást adómentesen élvezni. Miért és mikortól kapott előjogokat és ehhez állami támogatást egy merőben más alapokon és szellemiségen létrejött (önkéntességen alapuló) vallási társaság? Az ősegyház kialakulása és szervezeti rendjének felépülése természetesen hozta magával a fenntartáshoz, és a hit terjesztéséhez szükséges anyagi bázis létrejöttét.
Miből éltek „akkor” és miből élnek ma papjaik? Hogyan lett az önkéntes adományokból későbbiekben kötelező egyházadó/tized? Miből végeztek aktív karitatív és lelki munkát? Kérdések, amiket illene korrekt módon megválaszolni. Csak példaként: Franciaországban, (ahol az egyház és az állam ma még el van választva egymástól), egyetlen egyház/felekezet sem kap állami támogatást, mégis léteznek „adógaras” nélkül is.http://honlap.parokia.hu/publikacio/cikk/164/
Nézzünk vissza a múltba, mintegy 1900 évet!
Az ősegyházban sokáig nem voltak fizetett papok. Hitük meggyőződésből táplálkozott, nem az anyagiak vitték. Mégis missziójuk akkora lendülettel és erővel terjesztette a krisztusi hitet, hogy a világi hatóságok is kénytelenek voltak elgondolkodni a HATALOM mellett létrejött különleges – nem világi – képződmény „konkurenciáján.”
Mi lehet oka, hogy a modern kori un. „keresztény” államokban a „császári adógarasok” támogatása ellenére is a hívek serege inkább elfogyó, mint gyarapodó állapotot mutat?
A következő részt egy jezsuita pap/történész könyvéből tekinthetjük át. (Dénes Ottó)
Részlet Gergely Jenő: A PÁPASÁG TÖRTÉNETE c. könyvének 16-21. oldaláról.
(Kossuth könyvkiadó 1982.)
Az ősegyházban a hívők elsősorban azért nem gondoltak valamiféle szilárd szervezeti keret létrehozására, mert igen közelinek vélték a várt világvégét. Amikor ez elmaradt, hosszú távra kellett berendezkedni a közösségnek. Ez viszont már szükségessé tette a szervezeti keretek megszilárdítását, bizonyos funkciók kialakulását, laikusok és klerikusok elkülönülését.
A stabilizálódó keresztény gyülekezetekben a hit terjesztői és az ecclesiák közötti összeköttetés megteremtői a vándorprédikátorok vagy apostolok voltak. A gyülekezet helyben élő papjai az ún. próféták, akik a kultikus műveleteket végezték és folyamatosan tanítottak. Az ecclesián belül a presbiterek (öregek) a zsidó vallás mintájára elsősorban korukra való tekintettel élveztek tiszteleti elsőbbséget; véleményük mérvadó volt, de nem rendelkeztek karizmatikus hatalommal. A hívek a gyülekezet ügyeinek a vitelére tisztségviselőket választottak. A diakónus (szolga) kezdetben a szó szoros értelmében szolga volt, a lakomák (agapék) asztalai körül a felszolgáló szerepét töltötte be. Ebből a funkcióból alakult ki a szerpap hivatása, akinek feladata a püspök szolgálata, segítése lesz majd.
Az egyházaknak a vagyonközösség meglazulása, majd felbomlása után is volt közös pénztára és közös vagyona, ahol az ecclesiát illető adományokat gyűjtötték. A pénztár és a közös vagyon kezelésével megbízott férfiakat episzkoposznak (felügyelőnek) nevezték.
Az episzkoposz vagy püspök kezdetben tehát merőben gazdasági-pénzügyi megbízatás volt.
Ebben az időben a diakónusok és a püspökök tekintélye nem több, mint egy választott hivatalnoké, míg velük szemben a presbiterek a szokásjogi, a próféták és az apostolok pedig a karizmatikus tiszteletet élvezték.
A korai keresztény közösségekben minden tag egyformán prédikálhatott, taníthatott, mindenki a maga doktora lehetett. A mozgalom és a közösségek átalakulása folyamán, a kezdeti ösztönös szint meghaladásakor az apostolok, a próféták és a doktorok jelentősége csökkent, illetve megváltozott. Az új helyzetnek megfelelően a doktorok magukat a tan hivatott és kizárólagos magyarázóinak: papoknak (klerikusoknak) nevezték, akik között azután hierarchikus rend alakult ki. A papi hierarchiával szemben a közösség nem pap tagjai a laikusok.
A szétválás azonban még nem volt teljes, hisz éppen Pál apostol még a klerikusok esetében is a vallásos élet feltételének tekintette a jó házaséletet. A Timóteushoz írt levelében a püspök személyének kiválasztásáról olvashatjuk: „Szükséges annak okáért, hogy a püspök feddhetetlen legyen, egy feleségű férfiú, józan, mértékletes, illedelmes, vendégszerető, a tanításra alkalmatos.” (Pál Timóteushoz írt első levele, 3. 2.) Ugyanitt a diakónusról szólva azt írja, hogy „A diakónusok egy feleségű férfiak legyenek, akik gyermekeiket és tulajdon házaikat jól igazgatják.” (Ugyanott, 12. vers.) Pál megszorítása tehát csak a többnejűség ellen szólt, és szó sem volt még a nőtlenségről, ez inkább kizáró oknak számított.
A keresztény gyülekezetek választott vezetői a hitterjesztés kiszélesítése és a hatalommal való kiegyezés előkészítése érdekében egyre jobban szorították a szervezeti kötelékeket és szilárdították a fegyelmet.
Az ősegyház demokratikus szervezetét az I. század végétől kezdve fokozatosan felváltotta az elmozdíthatatlanná váló presbiterek és püspökök kormányzata, akik azt hirdették, hogy tekintélyüket öröklés útján az első apostoloktól kapták.
A II. század közepétől a keresztény gyülekezet fő tisztségviselője és abszolút tekintélye már a püspök, akit azonban a kialakulóban levő klérus és a laikusok együtt választanak továbbra is. A püspök válik a gyülekezet legfőbb tanítójává és parancsolójává (holott korábban egyik sem volt).
A püspöknek joga lesz bíráskodni a hívek, sőt a presbiterek felett is. A közösségek átrendeződése, a klerikus-laikus megoszlás teszi érthetővé, hogy a klerikusok, a hivatásos írástudók és írásmagyarázók által vezetett kereszténység miért lett előbb városi és intellektuális mozgalom. (A vidéken nem tudott még hódítani a kereszténység, ott megmaradt a régi vallás, vagyis a paganus [falusi]; innen lett a paganus szó a magyar nyelvben a pogány szó forrásává.) 
A II. század közepétől a centralizáció újabb szakasza következett. Egyes szomszédos gyülekezetek ekkorra már szoros kapcsolatba kerültek egymással. Általában a városi, gazdagabb gyülekezet püspöke válik a környező gyülekezetek vezetőjévé is. A folyamat nyilvánvalóan szorosan összefügg a püspök gazdasági funkciójával: az ecclesia gazdasági vezetője válik annak abszolút kormányzójává. A főként városokban kialakuló püspökségek azt is mutatják, hogy a kereszténység az antik világban elsősorban a városi ipari lakosság vallása volt. A II. század második felében a keresztény mozgalom a megelőző időszakhoz képest – amikor még egymással versengő és egymástól függetlenül létező ecclesiákból állt – egymással szoros kapcsolatba kerülő egyházak átfogó hálózatává lett. Egy-egy terület gyülekezeteinek közös vezetője támadt a városban székelő püspök személyében. A püspöknek alárendelt papság (a klérus) a presbiterekből és diakónusokból alakult ki.
Ez a szervezeti fejlődés a kereszténységen belüli szociális és ideológiai változásokat takart. Az egyház szociális összetételében egyre nagyobb szerephez jutottak azok a gazdagok és előkelők, akik ellen alig egy százada még kérlelhetetlen harcot hirdettek. A gazdagok csatlakozásával növekedett a közös vagyon, így kezelőjének hatalma is erősödött. Az összefonódáshoz végül az is hozzájárult, hogy sok esetben magánvagyona révén a püspök eredetileg is gazdag ember volt. A történetileg kialakuló püspöki hatalom ideológiai alapját a szervezett egyházban utólag konstruálták meg: a püspöki hatalmat a közben megszerkesztett evangéliumok legendás apostolain keresztül magára Jézus Krisztusra vezették vissza. Így a II. század második felében a kereszténység fejlődésének első és legfontosabb szakasza lezáródott: kialakult a püspökség intézménye és vele karöltve az egyház is.
A kereszténységen belüli centralizációs folyamat nem egyidejűleg ment végbe. Valószinű, hogy a püspöki irányzat nem Rómában, hanem inkább Keleten, Kisázsiában alakult ki. A II. század második felében a keresztény mozgalom az egymással rendszeres kapcsolatban álló püspökök által kormányzott és fegyelmezett helyi egyházak hálózatából állt, amely hittételek és szervezeti elvek tekintetében egységességre törekedett. A kereszténység ezzel – elvileg – alkalmassá vált a birodalom válságának elhárítására.
Az episzkopális szervezet tette először lehetővé, hogy általános megegyezésre jussanak a keresztény tanítás kanonizálása (egységesítése) tekintetében. A fiatal egyházban ugyanis a tévtanok (herezisek) sokasága szükségszerűen jelentkezett a tradíciótól, vagyis a közben kialakult eszmei, elméleti, szervezeti hagyományoktól való eltérés formájában. Egyáltalán, a tévtan jelentkezése azt mutatja, hogy a II. század elejére már volt mitől eltérni, volt egy olyan általános elismerésre igényt tartó tanítás, amit több egyház is elismert, míg mások eltértek ettől. (Amíg nem volt szervezett egyház, mindegyik ecclesia a maga tanítását tartotta helyesnek.) A különféle, egymást hamis hitűséggel vádoló irányzatok és szakadások (schismák) egymás ellen folytatott harca közben kovácsolódott ki az egyetemes (katolikus) érvényre igényt tartó egyház, amely amely vallási formában fejezte ki azokat a politikai törekvéseket, amelyek a birodalom egységesitésére irányultak.
A fiatal egyházban nyilván igen sok eldöntendő teológiai és szervezeti kérdés volt. Az egyház egységét és a tévtanokkal szembeni egységes fellépését biztosították a II. század végétől már rendszeressé váló zsinatok. A zsinati élet főleg a keleti egyházakban volt élénk, s az itteni vitákban nőttek fel a hitvallást kidolgozó jelentős teológusok (egyházatyák) is. A zsinatokon általában egy-egy tartomány püspökei gyülekeztek össze (provinciális zsinat), hogy a vitás kérdéseket megbeszéljék és állást foglaljanak a közös eljárást illetően. Ebben az jutott kifejezésre, hogy még ismeretlen az egyetemes egyház (és az egyetemes zsinat) fogalma, illetve a zsinat formájában tovább élt az egyenrangú egyházak püspökeinek kollegiális (demokratikus) egyházkormányzata.
A III. században a püspökök hatalma és tekintélye megszilárdult, irányító, liturgikus, valamint tanító funkciójuk mellé a tanítás hivatalos őrzőjének és autentikus magyarázójának a feladatköre is csatlakozott. A püspöki intézménynek mint hivatalos tanító hivatalnak a tekintélyét teológiailag Ireneus, jogi szempontból Tertullianus (160-230?) alapozta meg: a püspökök kollegiális intézményét egészen az apostolokig vezették vissza, hatalmukat az apostoloktól származtatták, akik viszont azt Krisztustól kapták. Ebben a konstrukcióban még nem volt szó a római – vagy bármely más – püspök primátusáról, a többiek fölötti főhatalomról!