A niceai zsinat története és az újszövetségi kánon
Előzetes megjegyzésem, egy zsinati döntésben megfogalmazott CSÁSZÁRI nyilatkozatot mondanak el naponta sok ezerszer a világ – többnyire katolikus – templomaiban. Más egyház(ak) is ebből alkot(nak) hitvallást, kátét… stb. Mi a helyzet ezzel a helyenként – mondjuk ki, hogy biblikusan egyáltalán nem jó – fogalmazással?
Vitaindítás szándéka nélkül, a magánvéleményem, például ez. „Isten egyszülött Fiában, aki az Atyától született az idő előtt…” Ezt akár úgy is lehetne érteni, mintha „az IDŐ” megléte előtt a mennyei Atya magából létesített volna egy FIÚT, akit aztán felruházott teremtői hatalommal és egyéb – addig csak Őrá jellemző – tulajdonságjegyekkel. Nehéz kérdés, bizonytalan válasszal.
Kiemelésre szorul például a következő mondat. „Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben, aki az Atyától és a Fiútól származik…”
Az isteni szentháromság egy különleges dologgal van megjelölve, a Szentlélek származott. Az Atya és a Fiú teremtette. Tehát a zsinati atyák olyan fogalmat honosítottak meg, amivel kellő meggondolás híján akár elkövethető az a bűntett is, ami (Jézus szavai szerint) nem bocsátható meg!
„Azt mondom tehát nektek, minden bűntett és káromlás megbocsátható az embereknek; de a Lélek káromlása nem bocsátható meg az embereknek.” (Máté 12:31)
Mindezen kívül a legizgalmasabb – és máig ható probléma – itt volt elsőnek tetten érhető. Az a kettősség, amit Jézus egyetlen mondata lerendezhetett (volna). „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené!” (Máté 22:21) Az ÁLLAM és az EGYHÁZ összefonódásának ördögi eszméje.
A történelem bizonysága szerint ez volt a legnagyobb átok, amikor a kölcsönös alá-fölé rendeződéssel a császár és a pápa hol maga alá tudta gyűrni a másikat, hol elszenvedni a fordítottját. Vallásháborúk és egyéb következmények ismertek. (historia@denesotto.hu kommentje)
—————————————————————–
Ezúttal számomra is viszonylag új terület felderítésébe szeretnék belevágni veletek. Az egyház történetéről, annak is egy olyan szakaszáról van szó, ami sokak szerint meghatározó szerepet játszott a kereszténység történelmében. Ez pedig nem más, mint az a bizonyos, immár elhíresült niceai zsinat, amin egyesek szerint (Dan Brownnal az élen) Nagy Konstantin római császár önkényesen eldöntötte, hogy milyen könyvek, illetve levelek kerüljenek a Bibliába, de még olyan véleményt is olvasni szép számmal, ami szerint ekkor semmisítették meg, vagy nyilvánították eretnekségnek a kánonból kimaradt írásokat.
Ez az elmélet, mert, mint hamarosan kiderül, tényleg csak elméletről van szó, olyan gyakran bukkan fel az Interneten, hogy sok keresztény is készpénznek veszi. De vajon mi történt valójában ezen a bizonyos zsinaton? A kérdés annyira foglalkoztatott, hogy legalább féltucat könyvet és egyéb publikációt olvastam az elmúlt év során a témában, és egy olyat választottam a jelen poszt alapjául, ami nemcsak a főbb tudnivalókat, de sok érdekes részletet is feltár. Remélem, hozzám hasonlóan mások is hasznosnak találják majd.
Mi is történt Niceában?
Niceába Alexandrián át vezetett az út. Ebben az észak-egyiptomi városban volt az ókor legnagyobb könyvtára, és az intellektuális gondolkodás központjának számított, ahol sok ismert teológus is élt. Az egyiküket Alexandernek hívták, aki 313 és 328 között Alexandria érseke volt, és nagyon komolyan vette a posztját. Rendszeresen tartott szemináriumot, amelyen a történetünk szempontjából fontosnak bizonyuló Arius, az egyik nagy egyházkerület presbitere is részt vett.
Arius és Alexander azonban eltérő véleményen volt Jézus isteni státusát illetően. Míg Alexander meg volt győződve arról, hogy Jézus az Atya valamennyi tulajdonságával rendelkezik, beleértve az örökkévalóságát is, addig Arius tagadta ezt. Arius szerint Jézus csupán hasonlított az Atyára, és nem öröktől fogva, csak a teremtés előtti időtől létezett, bár neki is része volt a teremtésben, illetve dicsőségben a teremtés felett állt, de maga is teremtmény, akit Isten a semmiből teremtett valamikor az örök múltban. Vagyis Jézus örökölte az Atya isteni tulajdonságjegyeit, azonban szerinte a természetük nem azonos. Kicsit kevésbé isteni.
Alexander azt tartotta, hogy az isteni természet annyira abszolút, mint például a terhesség, vagyis egy asszony nem lehet kicsit vagy nagyon várandós. Vagy az, vagy nem az. Éppen így, Jézus vagy Isten, vagy nem. Alexander ezt az üdvösség szempontjából is fontos kérdésnek tartotta, így mindenféle alkalmat megragadott, hogy hangoztassa az álláspontját, és cáfolja Arius nézetét. Arius azonban kitartó volt. Alexander úgy érezte, hogy cselekednie kell, és bár szelíd embernek és konfliktuskerülő vezetőnek tartották, Krisztus természetének kérdését túl fontosnak tartotta ahhoz, hogy annyiban hagyja az ügyet.
318-ban 100 püspök részvételével tanácskozást hívott össze Alexandriában, hogy hivatalosan is megfosszák Ariust az egyházi tisztségétől.
Arius dühöngött. Nem volt hajlandó elismerni az őt kitagadó eljárást, és a mai Törökország területén található Nicomédiába vonult vissza, hogy híveket toborozzon maga köré. A legfőbb támogatója Nicomédiai Euszebiosz volt, aki a felesége révén Konstantin császárnak is rokona és a császár udvari teológusa volt. Arius és Euszebiosz levélíró kampányba fogott, hogy megkeresse azokat a püspököket, akik nem vettek részt az Arius elleni eljárásban. Arius igen jó publicista hírében állt. Olyannyira, hogy a tanítását gyakran versbe szedte, és időnként még „dallamot is költött ahhoz, hogy azt a tengerészek, a molnárok és minden utazó énekelhesse”.1 Rövid időn belül az Arius nézetét hirdető falfirkák és szórólapok lepték el a környéket, a vita pedig az utcai erőszakig fajult. A befolyásos barátja segítségével Arius igazi vihart kavart fel, aminek hatása még a császári udvarban is érezhető volt.
Konstantin számára, aki végre a hatalma útjában álló utolsó riválistól is megszabadult, és 324-ben a Római Birodalom egyeduralkodója lett, kínos volt a püspökök közötti viszálykodás. Békét akart a birodalmában, és a pontot a trónra lépésének 20. évfordulóján akarta feltenni az i-re.
325-ben valamennyi püspökét magához hívatta az egyház történelmének első ökumenikus tanácskozására. Konstantin, aki általában Bizáncban (a későbbi Konstantinápolyban, a mai Isztambulban) tartózkodott, ideiglenesen Niceába tette át az udvarát, amíg a később az ő nevét viselő várost átépítették.
A császár úgy gondolta, hogy Nicea tökéletes helyszín a találkozóhoz, ahol a püspököket hercegekhez méltó pompával fogadhatja és kényeztetheti. A császár a saját költségén és a saját császári járművein szállíttatta a városba a vendégeit. A kényeztetés részeként üdvözlő ajándéktárgyakkal, mesés lakomával és fejedelmi szállással várta őket. A szálláshelyek „leírhatatlanul pompásak voltak”.2 Konstantin mindent megtett annak érdekében, hogy egységet teremtsen a birodalma egyházában. A végső szó azonban mégsem az övé lett.
Egy jottányit sem
A Niceában összegyűlt püspökök a pompát kevésbé, az üldöztetést annál jobban ismerték. Sokan személyesen élték át Diocletianus és Maximianus császár igazságtalanságát. Diocletianus elkobozta a keresztény írásokat, felgyújtatta a keresztények épületeit, és letartóztatta a papság tagjait. Maximianus kivégeztette, megcsonkíttatta vagy száműzte azokat, akik nem voltak hajlandók megtagadni Krisztust. A zsinaton részt vevő Paphnutius a jobb szemét veszítette el, a bal lábára pedig sánta lett az üldöztetés miatt, majd száműzték is, amiért kereszténynek vallotta magát. Mások nem tudták használni az ujjaikat a tüzes kínzás miatt, és sokan veszítették el egy-egy végtagjukat. Egy ókori szerző bizonysága szerint „az egybegyűltek egy mártírhadseregre hasonlítottak”.3 Azoknak, akik ennyire szenvedtek a lelki feddhetetlenség érdekében, nem lehetett csakúgy megmondani, hogy miben higgyenek Krisztust illetően, és ezen semmilyen császári nyomás nem volt képes változtatni.
A Niceában összegyűlt püspököket amúgy is sokkal jobban érdekelte a prédikálás, mint a politika. A gyülekezeteik sorsa és az apostoli hagyomány megtartása foglalkoztatta őket, nem holmi teológiai újítás; és inkább figyeltek a Lélek hangjára, mint a császáréra. Vagyis a zsinat nem egymástól elszigetelt véleménnyel rendelkező emberek gyülekezete volt. Ellenkezőleg! A Krisztust személyesen ismert első pásztorok által rájuk hagyott kollektív bölcsességet hozták közös tető alá, hogy a gyülekezetüket rövid időre hátrahagyva, megbeszéljék a keresztény közösséget foglalkoztató fontos kérdéseket.
Konstantin tudta, hogy a megoldás csakis a jelenlevő püspökök és az általuk képviselt hivői közösségek hitbeli meggyőződésével összhangban érkezhet.
A császár nem volt teológus, így a teológiai tanácsadóját, Hosiust kérte meg, hogy foglalja össze neki a vita lényegét. Hosius tisztában volt azzal, hogy a Niceába várt vagy háromszáz püspök nagy része nem könnyen fogadná el Arius nézetét. Mindössze harmincan voltak, akik készek voltak kijelenteni, hogy a Fiú teremtmény, az egybegyűltek talán legnagyobb hányada pedig még hezitált a kérdésben, mivel nem értették tisztán a szembenálló többféle nézetet.
Mivel Konstantint nem a teológia helyessége, mint inkább a birodalom egysége érdekelte, olyan megoldást akart, ami a többség támogatottságát élvezte, függetlenül attól, hogy végül mi lesz az.4 Arius követői az akaratukon kívül a segítségére váltak ebben. A tanácskozás kezdetén szükségét látták, hogy valaki érthetően ismertesse Arius pozícióját. Püspöki rang híján, Arius nem vehetett részt a tanácskozáson, így a barátja, Euszebiosz kapta meg a lehetőséget, hogy prezentálja az álláspontjukat, aki a legjobb tudása szerint kifejtette, hogy miért nem gondolja a Fiút az Atyával egyenlőnek, és nem örökkévalónak. Roger E. Olson egyháztörténész így ír erről.
„Némelyik püspök a fülét is befogta, és kiáltozni kezdett, hogy valaki vessen véget az Isten-káromlásnak. Az Euszebiosz közelében álló egyik püspök megragadta a másik kezében levő papírokat, a földre dobta, és megtaposta azokat. Mondhatni, egész zendülés támadt a püspökök között, aminek egyedül a császár parancsa volt képes véget vetni.”5
A korábban a kerítésen táncoló püspökök rövid úton a kerítés túloldaláról meredtek Ariusra. Egyértelművé vált, hogy korábban nem voltak tisztában a nézet részleteivel, illetve, hogy mennyire fekete-fehér kérdéssel állnak szemben. Jézus vagy örök, vagy nem. A többség gondolni sem tudott az utóbbira. Konstantin azt gondolta, hogy a tanács pontosan az akarata szerint alakult, hiszen szinte teljes volt az egyetértés.
Miután a résztvevők lecsendesedtek, felmerült az igény egy hivatalos nyilatkozat kiadására az arianizmus ellen. A püspökök egyértelműen nem értettek egyet Ariusszal. Tudták, hogy miben nem hisznek, ugyanakkor azt már kevésbé tudták megfogalmazni, hogy mit jelent Jézus istensége. Ez volt az igazi kérdés Niceában, megfogalmazni, hogy miként volt Jézus isteni természetű, nem pedig az, hogy az volt-e.
A püspökök kara és a császár megállapodott, hogy írásba kell foglalni az álláspontot, amit mindenki aláír; aki pedig ezt megtagadja, elveszíti az egyházi pozícióját.6 Konstantin Hosiust bízta meg a dokumentum elkészítésének felügyeletével, aminek megírása nem ment könnyen, mert nem tudtak megállapodni annak nyelvezetében. Arius maréknyi követője a tanácsban ragaszkodott ahhoz, hogy kizárólag olyan kifejezéseket használjanak, amik megtalálhatók a Bibliában, a másik oldal viszont úgy gondolta, hogy a Szentírás mondanivalóját úgy lehet a legjobban kifejteni, ha nem szabnak korlátot a kommunikációban.
Konstantin, valószínűleg Hosius ösztönzésére, előállt a megoldással.
Azt javasolta, mondják ki, hogy a Fiú egylényegű (görögül homoousios) Istennel. Konstantin azt gondolta, hogy ezzel kifejezhetnék Jézus teljes isteni mivoltát (elnyerve az arianizmus ellenzőinek tetszését), anélkül, hogy túl sokat sugallnának (némileg megbékítve Arius követőit). Remélte, hogy ezzel a kulcsszóval egyesítheti a két tábort, de Arius követői túl sokatmondónak találták, és tiltakoztak ez ellen. Konstantin ennek ellenére ragaszkodott a Krisztust Istennel egylényegűnek kijelentő hitvallás megfogalmazásához, ami így hangzott.
„Hiszek7 az egy Istenben, a mindenható Atyában, a Mennynek és a Földnek, minden láthatónak és láthatatlannak a teremtőjében.
Hiszek az egy Úrban, Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, aki az Atyától született az idő előtt, Isten az Istentől, világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől; született, és nem teremtetett, az Atyával egylényegű, és általa lett minden. Értünk, emberekért és az üdvösségünkért leszállt a Mennyből. Megtestesült a Szentlélektől és szűz Máriától, és emberré lett. Keresztre feszítették értünk Poncius Pilátus uralma alatt, kínhalált szenvedett, és eltemették, harmadnapon feltámadt az Írások szerint, fölment a Mennybe, ott ül az Atya jobbján, újra eljön dicsőségében ítélni élőket és holtakat, és az uralmának nem lesz vége.
Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben, aki az Atyától és a Fiútól származik, akit az Atyával és Fiúval együtt imádunk és dicsőítünk, és aki szólt a próféták által.
Hiszek az egy, szent, egyetemes és apostoli egyházban. Vallom az egy keresztséget a vétkek bocsánatára. Várom a holtak föltámadását és az eljövendő örök életet. Ámen.”
A hitvallást Marmaricai Theonász és Ptolemaioszi Secundus kivételével valamennyi püspök aláírta. Bár néhányan kelletlenül tették, azért Arius nézetét egységesen tévtanításnak vélték. Egyesek közben még egy darabig arról is vitáztak, hogy a görög jotta betű beszúrásával a homo (azonos) helyett a homoi (hasonló) szót használják-e, és így egylényegű helyett Istennel hasonló lényegűnek jellemezzék-e Jézust, de végül maradt az egylényegűség.
A császár visszavág
A zsinat egyértelmű határozata ellenére, a szóválasztással kapcsolatos vita nem maradt abba, ami egyrészt megmutatta, hogy Konstantin nem rendelkezett akkora befolyással az egyház felett, miszerint ráerőltethette volna az akaratát, másrészt segített kiugrasztani a nyulat a bokorból a császár valódi szándékát illetően.
328-ban Ariust és a követőit rehabilitálták, az őket támogató püspökök pedig formálisan is kérték a császártól, hogy az alexandriai gyülekezet presbitere lehessen. Konstantin beleegyezett, és utasította Alexandria új püspökét, az akkor még fiatal Atanázt (később Alexandriai Szent Atanázt), hogy fogadja vissza Ariust a gyülekezetbe. Atanáz ezt megtagadta, úgy gondolva, hogy csak így maradhat hű a niceai hitvalláshoz. Kötelességének érezte, hogy ellenálljon azoknak, akiket a zsinat elítélt. Ezért a császár Trierbe száműzte, egyértelművé téve, hogy nem annyira a teológia, mint inkább a birodalom érdeke motiválta a döntését.
Atanázt összesen négy alkalommal száműzték az élete során, de egyetlen egyszer sem volt hajlandó feladni a hitvallását. Konstantin ezzel szemben hol az egyik, hol a másik oldallal szimpatizált, hiszen nem a teológiai kérdés tisztázása, hanem a birodalom egysége érdekelte. Az pedig egészen egyértelmű, Konstantin nem állt olyan helyzetben, hogy rávegye a zsinatot egy olyan döntés elfogadására, amit az nem tartott eleve igaznak. Lehet, hogy Konstantin „a püspökök püspökének” nevezte magát, az egyház azonban az ő ténykedésétől teljesen függetlenül hitt, amiben hitt. Márpedig abban hitt, mégpedig a kezdetektől fogva, hogy Jézus Isten.8
Az újszövetségi kánon
Ezek után valószínűleg sokakban felmerül a kérdés, hogy ha Niceában nem, akkor melyik zsinaton döntötték el, mi kerüljön be az újszövetségi kánonba, és mi nem. Elvégre valakinek csak el kellett döntenie! Vagy mégsem?
A korai egyház történetét megvizsgálva, igen hamar rájövünk, hogy egyetlen zsinat sem hozott ilyen döntést. Természetesen, voltak regionális zsinatok (Laodicea, Hippo, Karthágó), ahol a résztvevők kinyilvánították a véleményüket a kánonról, de nem válogattak össze semmit a kedvük szerint, csupán megerősítették, hogy a keresztények által a kezdettől olvasott könyvek és levelek szerintük is ihletettek. Vagyis nem az akaratukat fejezték ki, hanem egyszerűen kimondták, hogy mi a helyzet. Más szóval, nem a zsinatok határozták meg, hogy mi kerüljön bele a Bibliába, hanem a hívők; az egyház csupán elismerte, hogy jól döntöttek. Ez pedig olyan tény, amit az ateista Új Testamentum-szakértő, Bart Ehrman is elismer.
„Az újszövetségi kánont a széles körű konszenzus döntötte el, nem pedig a hivatalos kihirdetés.”9
Kell ennél jobb emlékeztető arra, hogy nem emberi találmánnyal van dolgunk? Az Interneten keringő városi legendával ellentétben, a tényekből kiderül, hogy nem a hatalmi elit vagy korrupt egyházvezetők által egy lefüggönyözött szobában meghozott döntés eredményét tartjuk a kezünkben, amikor Jézusnak az alábbi szavait olvassuk.
„Az ég és a Föld elmúlik, de az én beszédem semmiképpen el nem múlik.”10
Forrás
Philostorgius, The Ecclesiastical History of Sozomen: Comprising a History of the Church from A.D. 324 to A.D. 440, and The Ecclesiastical History of Philostorgius, trans. Edward Walford (London: Bohn, 1855), 2.2. [ ]
Eusebius, Life of Constantine, chap. 15, in The Nicene and Post Nicene Fathers (hereafter cited as NPNF), 2d series, ed. Philip Schaff and Henry Wace (New York: Christian Literature, 1890), 1.792. [ ]
Theodoret The Ecclesiastical History of Theodoret 1.6, NPNF, 3.67. [ ]
Justo Gonzalez, A History of Christian Thought, vol. 1, From the Beginnings to the Council of Chalcedon, rev. ed. (Nashville: Abingdon, 1992), 266-67. [ ]
Roger E. Olson, The Story of Christian Theology (Downers Grove, IL: InterVarsity Press, 1999), 153-54. [ ]
Eusebius: Life of Constantine 3.12, in NPNF, 1.791. [ ]
A görög szöveg többes szám első személyben fogalmaz. A latin változat egyes számot használ. („Hiszünk”, „Hiszek”) Ennek az az oka, hogy ezt a hitvallást a nyugati egyházban gyakran keresztelési hitvallásként használták, míg a görög egyházban általában az egész gyülekezet mondta. [ ]
A niceai zsinat részletes történetéről és annak történelmi kontextusáról lásd még: Olson, Story of Christian Theology, 141-60; és Mark A. Noll, Turning Points: Decisive Moments in the History of Christianity, 2d ed. (Grand Rapids: Baker, 2000), 47-64. [ ]
Lost Christianities, 231. oldal [ ]
Máté 24:35 [ ]
Ismeretlen szerző írásának felhasználásával szerkesztette: Dénes Ottó
Nemzeti.net