Aki figyelmesen olvassa a Bibliát, bizonyára megállapította már, hogy az igen komolyan veszi a halált, és ellenségnek tekinti azt. Az emberiség történetében azonban számtalan kísérlet történt abból a célból, hogy a halál komor valóságát ellensúlyozzuk. Pár éve különös híresztelések kaptak szárnyra, amelyek olyan emberek beszámolóival foglalkoztak, akik „átélték” a halált. Az ilyen beszámolókból levont végkövetkeztetések – amennyiben elfogadjuk őket – alapjaiban rengethetik meg a kereszténység hitbeli meggyőződését. Olyan élménybeszámolókról van tehát szó, amiket az alábbiak szerint lehetne felosztani:
1. Olyan emberek beszámolói, akik halottnak számítottak, mivel az életnek már semmi jelét sem mutatták. Az orvosok megállapították a klinikai halál beálltát, azonban újra tudták éleszteni őket.
2. Olyanok beszámolói, akik súlyos balesetet szenvedtek el, vagy súlyos betegségük következményeként a halál torkában voltak. Náluk azonban nem állapították meg a klinikai halál állapotát, illetve a halál beálltát.
3. Olyan emberek kijelentései, akik haláluk pillanata előtt röviddel még be tudtak számolni legeslegutolsó élményeikről.
A sarkalatos kérdés tehát az, hogy a fenti három csoportba tartozó emberek valóban szolgálhatnak-e bárminemű érdemi információval arról, amit a „halál kapuján” túl átéltek. Lehetséges-e a tényleges halál beállta előtti élményekből olyan megbízható következtetéseket levonni, amelyek a halál utáni közvetlenül beálló túlvilági létet igazolnák? Mert hiszen olyan emberekről szólnak a beszámolók, akik biológiailag nem haltak meg, amikor élményeikhez jutottak. Igazából minden gondolkodó embernek el kellene fogadnia azt a megállapítást, amit H. MartensenLarsen – aki úgy vélte, hogy a halált az „élet bejáratá”-nak tekintheti – a könyve bevezetőjében leír: „Tudásunkat lepel korlátozza, és ami azon túl van, az a hit tárgyát képezi.” Nagyon merész és megkérdőjelezhető tehát a hitet a betegágyon vagy a műtőasztalon fekvők „tapasztalatai”-ra vagy „víziói”-ra építeni. Dr. med. Raymond A. Moody elismeri: „A tudományos beállítottságú olvasóimnak üzenem: teljes tudatában vagyok annak, hogy az, amit én itt tettem, nem ér fel egy tudományos tanulmánnyal…
Nem áltatom magam azzal, hogy bebizonyítottam volna: az élet folytatódik a halál után.” Maga Dr. med. Elisabeth Kübler-Ross, aki Dr. Moody könyvéhez az előszót írta, szintén elismeri: „Manapság rengeteget tudunk a halál folyamatáról; azonban, hogy mi történik a halál bekövetkezte után, valamint hogy milyen élmények érik azokat a pácienseinket, akiknél megállapítják a klinikai halál beálltát, nos, erről alig vannak információink, de annál több a nyitott kérdés.”
A Der Spiegel c. folyóirat egyik cikkében olvasható a következő: „Az orvosok, a pszichológusok és a halálélményekről tudósító szerzők közül senki sem állítja, hogy beszélt volna halottakkal. Még Elisabeth Kübler-Ross is – aki tudományosan bizonyítottnak tartja az élet folytonosságát a halál után – ezen a ponton nagyon világosan fogalmaz (még ha négyszemközt is teszi): »Ezek közül az emberek közül senki sem volt valóban halott.« A halálközeli élményekkel foglalkozó német kutató, Johann Christoph Hampe újra csak megerősíti a fentieket: „Gyakran hangoztattam, hogy a halálközeli élményeket leíró beszámolók semmilyen bizonyító erővel nem bírnak.” Három oldallal előbb pedig kihangsúlyozza: „Akik élményeikről beszámoltak, a halálból tértek vissza. Egészen közelről tapasztalták meg a halált, de küszöbét nem lépték át. A halálról, ahogy azt már az elején kijelentettük, semmit sem tudunk elmondani.
Nem tudjuk beilleszteni az életbe, az élet oldaláról sem tudjuk megérteni, hiszen az élettel szemben áll.” Ahelyett azonban, hogy a fenti tények előtt meghajolnának, a halálközeli élményekből olyan végkövetkeztetéseket vonnak le, amelyek majdhogynem elhitetnék velünk, hogy az igazi élet a halál után veszi kezdetét. Mindehhez társul még, hogy az emberek csak egy elhanyagolhatóan kis hányada él át ilyen élményeket, mégis úgy tekintik őket, mint akik bizonyították a halál utáni élet továbbfolytatódását. Nem mindegy, hogyan állunk a halálközeli élmények kérdéséhez, hiszen nem arról van szó, hogy ezekkel az emberekkel a tudatuk ártatlan játékot folytat, hanem arról, hogy olyan, egészen centrális kérdéseket kell megválaszolnunk, amelyek vagy igazolják az egyes keresztény ember hitét, vagy rácáfolnak arra.
Mindez a következő sorokból világosan kivehető. A kiválasztott halálközeli élményekről szóló tudósítások középpontjában rendszerint „egy fényes lény” áll, akinek a jelenlétében az ember úgy érzi, hogy múltja egy nyitott könyv, miközben életének legfontosabb eseményei villámgyorsan leperegnek előtte, mint egy film képkockái. A fényes lény rendkívül szeretetteljesen viselkedik, és úgy tűnik, semmiféle szemrehányással nem illeti az embert elkövetett bűnei miatt. Éppen ellenkezőleg: „Legnagyobb megrökönyödésükre úgy találták (ti. a lényt szemlélők – a ford.), hogy amikor a láthatólag legszörnyűbb és legbűnösebb tetteik nyilvánvalóvá váltak a lény előtt,
akkor ő nem indulatosan és mérgesen reagált, hanem sokkal inkább megértően, sőt, mi több, humorosan.”
A Spiegelben még a következőt találjuk erről: „Manapság akaratlanul is adódik számára (ti. Kübler-Ross számára – a szerző megj.) a kérdés, hogy akkor mi értelme van egész életünkben ’jó’-nak (kiemelés a szerzőtől) lenni, ha a halál küszöbét átlépve egyáltalán nem is morális alapon történik a számadás.”
Majd fentebbi könyvében Moody a következőt jelenti ki: „A legtöbb esetben a jutalmazó-büntető túlvilági modellt elutasítják és tagadják, mégpedig még azok közül is sokan, akiknél bevettnek számított, hogy ezekben a fogalmakban gondolkodjanak.” Az imént bemutatott idézetek értelmében tehát semmiféle számadási kötelezettségünk sincs tetteink és mulasztásaink miatt. A morális fogalmak semmiféle szerepet sem játszanak, elvégre ezek teljes mértékben Isten igazságának a pecsétjét viselik. A döntés csakis a mienk, és talán még a legcsekélyebb okunk sincs arra, hogy jók legyünk… Alapozzuk-e mindezt bizonyos „halálközeli” élményekről szóló beszámolókra, amelyek ráadásul olyan emberektől származnak, akik valójában nem is haltak meg?! A Spiegelben a következő megjegyzést találjuk a halálközeli élményekkel foglalkozó kutatók hiányos logikája kapcsán: „És ha azok, akik halálközeli élményeikről számoltak be, valójában nem is voltak halottak, úgy akkor nem is tudósíthatnak arról, mi van a halál után. A halál mezsgyéjén szerzett tapasztalatok valójában semmit sem bizonyítanak.”
Keserves kapaszkodó Hogyan is lehetséges egyáltalán, hogy egyesek a halálközeli élményeknek ilyen nagy jelentőséget tulajdonítanak? A válasz egészen egyszerű: kapaszkodót jelentenek és vigaszt nyújtanak az ember számára, mert az ember a Biblia üzenetét vagy már nem ismeri, vagy nem hiszi, vagy teljesen félreérti. Dr. Kübler-Ross szerint ezek az élmények jelentik „a reményt mindazok számára, akik segítségre szorulnak, mert számukra a hit kevés, és tudományos magyarázatot keresnek”.
E tudományos magyarázat olyan emberek halálközeli élményének beszámolóján alapszik, akik meg sem haltak. Teljesen bizonyosan azonban nem lehet mondani, így ennél aligha van veszélyesebb és kiszámíthatatlanabb metódus. Másodsorban az ember igyekszik a hit jelentőségét háttérbe szorítani, és a hitet egy olyan dologgal helyettesíteni, amely legalább ugyanannyi, sőt talán még több hitet igényel, mint a Bibliában található üzenet.
Ráadásul az ember egy egészen elhibázott feltételezésből indul ki. Azt gondolja, hogy a halált barátunkká tehetjük. A halálközeli élményeket kutató tudós, Hampe is ebből a félreértésből indul ki, amikor a következőket írja: „A keresztényeknek jó okuk lehetett volna megszeretni a halált, hiszen az nyitotta meg az Isten örök országába vezető utat. Ezt mutatta be Krisztus is halálával. Az első keresztényeknek ez a felfogása azonban kérészéletűnek bizonyult. Augustinus óta a halált büntetésként értelmezzük, a testi elmúlást pedig a bűneset következményeként.”
Tény, hogy a Bibliában a halál sehol sem fordul elő úgy, mint az ember barátja, vagy mint amit szeretni lehet. Az Ótestamentum elejétől az Újtestamentum végéig – tehát már régen Augustinus előtt – a halál ellenségként szerepel, amit majd elpusztítanak (lásd 1Kor 15:26).
Éppen ezért téves azt feltételezni, hogy az első keresztények a halált úgy tekintették volna, miszerint az nem más, mint a mennyek országába vezető út. Számukra egyedül Krisztus volt az örök élethez vezető út (lásd Jn 14:6). A halál szeretete egyáltalán nem létezett az első keresztények között, különben nem lett volna szükségük vigasztalásra, amikor egy- egy szerettüket elvesztették (lásd 1Thessz. 4:13-18). Elevenen élt bennük azonban a remény, hogy Jézus visszatér és fel fogja támasztani azokat (is), akik a belé vetett hittel aludtak el. Mindazáltal e reménységük idővel megfakult, aminek következtében átvették a lélek halhatatlanságának pogány tanát.
Az eljövendő eseményekbe vetett reménységük feladása ugyanakkor nagy lelki sivárságot is vont maga után. Az ember ezért megpróbálja az így keletkezett lelki űrt a halhatatlan lélekről szóló tanítás „bizonyítékai”-val betölteni. Mindeközben tanácsért és segítségért fordul a pogány filozófiához, a tibeti halottaskönyvekhez, a megkérdőjelezhető halálközeli élmények témájához, vagy akár még a spiritiszta médiumokhoz is. Van-e hasonlóság a halálközeli élmények pszichológiai lefolyása és a drogfogyasztás hatása között?
A halálközeli élmények megbízhatatlansága már pusztán abban is megmutatkozik, hogy természetes okokkal is teljesen meg lehet magyarázni őket. Ezt olvassuk erről a fentebb már idézett Spiegel folyóiratban: „Igenis lehetséges az összes halálközeli élményre orvosi magyarázatot találni, hiszen ezek kizárólag pszichológiai esetek, amelyeknek a ’szellemvilággal vagy egyáltalán az ember egyéb más definíciójával’ (Kübler-Ross) egyáltalán semmilyen kapcsolatuk sincs. A legegyszerűbb és legelterjedtebb magyarázat ezekre az élményekre az agyban fellépő oxigénhiány. Az összes fentebb idézett orvos legalább is lehetségesnek tartja, hogy a haldoklók víziói – amiket az agyban fellépő egyre nagyobb oxigénhiány vált ki – összefüggésbe hozhatók eufórikus állapotukkal…
Bizonyított, hogy az oxigén hiánya, ami ugyanakkor a széndioxid magasabb koncentrációjával jár együtt, abnormális szellemi állapotot idézhet elő. Grof és Hallivan, az LSD-drog szakértői arról számolnak be, hogy az oxigén és széndioxid 70:30%-os arányú inhalációja olyan vizionális jelenségeket képes produkálni, amelyek az LSD fogyasztása során is fellépnek.”
A Life after Life (azaz Élet az élet után) című könyvben leírt halálközeli élményekről szóló beszámolók meglepő hasonlóságot mutatnak azokkal az érzékcsalódásokkal, amelyeket a hallucinogén drogokat fogyasztók élnek át.
A Moody által említett „tetszhalottak” élményleírásának majd minden részlete visszaköszön a drog-irodalomban is. Miután Timothy Leary – a Harvard Egyetem egykori professzora – Mexikóban kábítószer hatása alatt első alkalommal tapasztalta meg a pszichedelikus élményt, ezt írta: „Tudatosult bennem, hogy meghaltam; hogy én, Timothy Leary, eltávoztam; hogy számomra vége a játéknak. Vissza tudtam tekinteni, és láttam saját testemet az ágyon feküdni. Lepergett előttem életem, átéltem újra sok élményemet, amelyeket réges-rég elfeledtem.” Aldous Huxley pedig ezt írta, miután meszkalint (egy másik pszichedelikus drog – a ford.) vett be: „Természetesen nagyon különös volt érezni, hogy (én) nem az vagyok, mint azok a karok és lábak, (amelyek ott és rajtam kívül feküdtek); hogy nem az vagyok, mint az előttem levő törzs és nyak, vagy még inkább az a fej. Sajátos érzés, ám az ember hamar megszokja. Mindenesetre úgy tűnt, hogy a test teljes mértékben képes önmagáról gondoskodni.”
Dr. Moody így ír könyvében erről a kérdésről: „Például az USA nyugati részén élő indiánok a vallási rituáléjuk során a pejot (peyote) kaktusz csúcsát fogyasztják – ami számtalan alkaloidát tartalmaz, köztük a már ismert meszkalint is –, hogy látomásokat éljenek át és a tudati felismerés új dimenzióit fedezzék fel. Hasonló kultuszt a világ minden táján gyakorolnak, és a kultusz követői szerint az általuk használt tudatmódosító szer megkönnyíti az átmenetet egy másik dimenzióba. Amennyiben helyt adunk ennek a megközelítési módnak, megkockáztathatnánk azt a hipotézist, miszerint a kábítószerek használata csak az egyik útja a magasabb szintű észlelés és új tudatformák elérésének.
A halálközeli élmények más módon, de ugyanazt a célt szolgálják, ami magyarázatot adhatna arra, hogy az előbbiek és a tudatmódosító szerek okozta élmények között szoros kapcsolat áll fenn.” Hampe utalásából is jól kiviláglik, hogy egy igen nagy ellentmondással találjuk szemben magunkat. Ezt írja: „Hiszen első megfigyelésünk ez: a halálközeli élmények mindenekelőtt képek és víziók formájában jelentkeznek. Láthattuk, hogy az érzékelés minden területen működött, jelentős részben a hallás is. De elsősorban és szinte kizárólagosan a látomásoké volt a főszerep.”
Mindez különösen annak fényében elgondolkodtató, hogy a halálközeli élmények nyílt ellentmondásban állnak a Bibliában lejegyzett isteni kinyilatkoztatással. Érthető, hogy mindez fejtörést okoz, mert hiszen – a fenti leírás szerint – a halálközeli élmények során minden érzékszerv működött, miközben azonban Hampe maga is megvallja, hogy a „testből kilépett én” nem öltött semmilyen testi formát. Mindez azt jelenti, hogy a Hampe és mások által leírt halálközeli élmények magyarázata ellentmondásban áll a tudomány mai ismereteivel.
Dr. med. Jürg. Wunderli még hozzáfűzi: „Abból indulunk ki, hogy a testi és a lelki funkciók – mai ismereteink szerint – elválaszthatatlan egységet képeznek. Gondolkodásunk, akaratunk, észlelésünk és emlékezetünk egyetlen egy folyamata sem játszódhat le anélkül, hogy mindez ne lenne kölcsönhatással a testi-idegi folyamatokra, illetve az idegrendszerre. Még az én-tudat is a normális agyműködéstől függ: ha az agy funkcióiban zavar keletkezik, ennek egyenes következménye a lelki funkciók zavara. Az agyműködés krónikus zavara esetén (pl. már egy 10-20 mp-es szívműködés leállásnál is) teljes eszméletvesztés lép fel. Egy másik példával élve: az agyi erek elmeszesedése nyomán fellépő krónikus funkciózavar az agyban maga után vonja az ember szellemi leépülését, az idős korban jelentkező demenciát.
Amennyiben az összes agyi funkció működése teljesen leáll (agyhalál), elkerülhetetlen az egész test összeomlása: néhány perc vagy nap leforgása alatt elhalnak a szervek, és az agyhalott már semmiféle lelki reakciót nem mutat.”
Habár a kábítószer fogyasztók és a halálközeli élményeket átélő emberek „látomásai” között bizonyos különbségeket lehet felfedezni, mégsem szabad elfeledkezni a kiváltó okokról. Pontosan ez a tény kényszerít bennünket arra, hogy ezeknek az élményeknek a magyarázatát a legnagyobb fenntartással fogadjuk. Legyen szó az emberi tudat ilyen vagy olyan élményeiről, ezek minden esetben gyakorlatilag még életben levő emberek képzelgései, amelyek ilyeténképpen nem igazolják „A halál egészen más”-állítást. Még kevésbé van okunk feltételezni, hogy az emberi tudat a halál után tovább él. Egyet kell értenünk Lepsziusz-szal, aki 1910-ben az alábbi megállapítást tette: „A görög filozófia beolvasztását a kereszténységbe, amit az akkori nyugati világ a kereszténység vívmányának tekintett, Jézus
nem támogatta. Jézus számára a halál az halál, mint ahogy az élet az életet jelent. A görög filozófia és a kereszténység – legalábbis nagyobb része – számára az életet a halál lezárja, viszont a halál után az élet tovább folytatódik. Jézus osztotta azon kegyes zsidók nézetét, akik szerint az ember – halála pillanatától feltámadása napjáig – halott, azaz a halál állapotában van; ez az állapot azonban nem méltó arra, hogy életnek nevezzük. Az élet ugyanis mostani életünket jelenti, ámbár az a halál alá van vetve. Másodsorban az élet jövőbeni életünket is jelenti, amikor, elhagyván a halottak birodalmát (azaz a sírt – a ford.), az örökké élők birodalmába térünk vissza. A halál azonban sohasem méltó arra, hogy az élet elnevezéssel illessük.”
Vajon természetfeletti hatalmak állnának a háttérben?
E téma kapcsán még egy további, nagyon hangsúlyos nézőpontot is figyelembe kell venni. A kérdés egészen pontosan így hangzik: a halálközeli élményeknél vajon működhetnek-e közre gonosz, természetfeletti erők vagy hatalmak?
Ez a kérdés döntő fontosságú számunkra, ugyanis ha erre igennel kellene felelnünk, akkor azok, akik ezzel a témával foglalkoznak, nagyon veszélyes területre merészkednek. Azoknak a szerzőknek a nagy része, akik a halálközeli élmények magyarázatának terjesztését tűzték ki célul, közvetlenül vagy közvetve bevallják: maguk is foglalkoznak okkultizmussal.
Az egyik szerző, Dr. Kübler-Ross beismeri, hogy amikor háttérkutatást végzett könyvéhez, kikérte spiritiszta médiumok tanácsát.A Spiegel ezzel kapcsolatban ezt írja: „Kübler-Ross asszony meggyőződése sokkal inkább nagyon személyes tapasztalataiból táplálkozik, amelyeknek azonban az igazi tudományokhoz valójában semmi közük sincs, hanem a misztika, vagy még inkább az okkultizmus világához tartoznak (mi végett ezekről az ember nem is beszél szívesen).”
A halálközeli jelenségek és az okkultizmus közötti kapcsolatot Dr. Moody is beépítette műveibe, amikor végkövetkeztetéseit a tibeti halottaskönyvekkel és Swedenborg írásaival igyekezett alátámasztani. Többek között ez a mondat olvasható nála: „A halálközeli élményeket átélő emberek képesek voltak elhunytak lelkeivel találkozni, akiket még életükből ismertek.”
Ezzel azonban olyan állítást fogalmaz meg, ami ellentmond a Szentírás kijelentéseinek. Figyeljük meg, mit mond a Biblia: „Mert az élők tudják, hogy meghalnak; de a halottak semmit nem tudnak…” Továbbá: „… semmi cselekedet, okoskodás, tudomány és bölcsesség nincs a Seolban, ahová menendő vagy” (Préd 9:7, 12). Ezekből az igeversekből világosan kivehető, hogy az összes olyan kijelentés, amely a lélek tudatos továbbéléséről beszél, ellentmond a Bibliának. A halál nem nyitja meg egy másik élet kapuját, ahogy azt egyesek újból és újból előhozzák.
Bizonyára már feltűnt minden, a Bibliát valamennyire ismerő olvasónak, hogy a fentebb említett halálközeli élménybeszámolókban egy szó sem esik a halál okáról, valamint a bűnökről. Pálnál azonban világosan olvasható: „Mert a bűn zsoldja a halál…” (Róm 6:23). Az ember sokkal inkább úgy akar tudakozódni a halottak birodalmáról, hogy közben nem kéri ki a Biblia tanácsát; az ember ezt úgy akarja kikutatni, hogy közben ne legyen szükséges hinnie a bibliai kinyilatkoztatásban. Nem kellene-e bennünket, keresztényeket megijesztenie, ha a Krisztus általi megváltás itt még csak meg sem említtetik és számításba sem jön?
Ehelyett egy „fényes lény” – aki a legszörnyűbb bűnök előtt egyszerűen „becsukja szemét”, hogy ezzel bizonyítsa „szereteté”-t és elvegye halálfélelmünket – akarja háttérbe szorítani és helyettesíteni azt a VALAKI-t, aki szeretetét azzal mutatta meg, hogy bűneink megváltásáért az életét áldozta a Golgota keresztjén! Az újszövetségi örömhír egy jobb utat mutat a halálfélelemtől való szabadulásra: Krisztus az embert nem olcsó „humor” által szabadította meg a „legszörnyűbb és legbűnösebb tetteitől”, hanem odaszentelődése és áldozata által.
Ahogy írva találjuk: „Mivelhogy tehát a gyermekek testből és vérből valók, ő is hasonlatosképpen részese lett azoknak, hogy a halál által megsemmisítse azt, a kinek hatalma van a halálon, tudniillik az ördögöt.És megszabadítsa azokat, a kik a haláltól való félelem miatt teljes életőkben rabok valának” (Zsid 2:1415).
Erős a gyanúja annak, hogy az utóbbi években híressé vált „fényes lény” nem más, mint Jézus ősellensége. Ő az a gonosz hatalom, aki tragikus és álnok játékot űz az emberekkel. Annak a ténynek is el kell gondolkodtatnia, hogy a halálközeli élményekről szóló tudósításokban gyakran tagadják az isteni ítélet valóságát, miközben a Biblia világosan kijelenti: „És miképpen elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután az ítélet: Azonképpen Krisztus is egyszer megáldoztatván sokak bűneinek eltörlése végett, másodszor bűn nélkül jelen meg azoknak, a kik őt várják idvességökre” (Zsid 9:27-28).
Továbbá: „Mert nékünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megjutalmaztassék a szerint, a miket e testben cselekedett, vagy jót, vagy gonoszt” (2Kor 5:10).
A „fényes lény” a gyanú árnyékában
Annak gyanúja, hogy a halálközeli élményekben, valamint a spiritiszta szeánszokon megjelenő fényes lény az ördögi hatalmak műve, abban nyer megerősítést, hogy ez a lény a Szentírásnak teljesen ellentmondó kijelentéseket és kinyilatkoztatásokat tesz.
Midőn az első emberpárt az Éden kertjében Sátán bűnre csábította, a médium a kígyó volt, amely kétségbe akarta vonni a kilátásba helyezett halálbüntetést, amennyiben az ember áthágná az isteni parancsolatot. Isten ezt a kijelentést tette: „… amely napon ejéndel arról, bizony meghalsz” (1Móz 2:17). A kígyó azonban kihívóan ezt vetette oda Évának: „Bizony nem haltok meg” (1Móz 3:4).
Adott a kérdés: az isteni kijelentést fogadjuk el, vagy azoknak az embereknek a halálközeli élménybeszámolóját, akik valójában nem is haltak meg? Másképpen fogalmazva: a Bibliának higgyünk-e, vagy egy fényes lénynek? Vagy talán egy médiumnak, aki mögött Sátán áll? A fényes lény puszta megjelenése is óvatosságra és komoly vizsgálatra int. Hogyan is fogalmazza meg figyelmeztetését Pál apostol? „Nem is csoda; hisz maga a Sátán is átváltoztatja magát világosság angyalává” (2Kor 11:14).
A kígyó a Paradicsomban szintén csábító ajánlattal vette le Évát a lábáról, és nem mutatta rögtön az elején méregfogát. Azt ígérte ugyanis, hogy ha Éva megeszi a tiltott gyümölcsöt, akkor szemei meg fognak nyílni, és eléri az ismeret magasabb fokát, mi több, olyan lesz, mint maga Isten! A halálközeli élmények magyarázói is azt ígérik, hogy magasabb ismeretekkel rendelkezünk majd olyan dolgokról, amelyek megismerése nem adatott meg számunkra, emberek számára.
Mind e mögött az őscsaló áll, aki bár a „világosság angyalá”-nak adja ki magát, Jézus szavai szerint nem más, mint „a hazugság atyja” (Jn 8:44). Pál apostol így figyelmeztetett: „Félek azonban, hogy a miként a kígyó a maga álnokságával megcsalta Évát, akként a ti gondolataitok is 
megrontatnak és eltávolodnak a Krisztus iránt való egyenességtől” (2Kor 11:3).
A halálközeli élmények létezésének magyarázatában az ember a halhatatlan lélek tanának bizonyítékát látja, amellyel végső fokon arra tesz kísérletet, hogy semlegesítse a Biblia tanítását.
Mindazáltal az összes spiritiszta csalással szemben a legnagyobb védelmet az ember hármas egységét kinyilatkoztató, színtiszta ó- és újszövetségi igék jelentik, amelyek összecsengenek a tudomány mai ismereteivel. Az Evangelical Newsletter című folyóiratban nagyon nyomatékos figyelmeztetés olvasható: „Pontosan ez az a pont tehát, ahol az ördög a legádázabb ellenállást tanúsítja. Azáltal, hogy olyan feltételeket képes teremteni, amelyek tudatunkat megbéníthatják, vagy érzéketlenné tehetik a halál keserű valóságával szemben, teljesen elzárja az embert Istentől és Jézus evangéliumától.
Mindez jól látszik a korábbi idézetekben, ahol a halál egyfajta menekülést testesít meg, és felette áll az isteni igazságszolgáltatásnak (lásd Kübler-Ross, Monroe, Moody vagy mások írásai).” Félelmetes, hogy Sátán milyen sok régi és új praktikáját vonultatja fel a modern ember előtt, hogy elterelje figyelmét a Biblia üzenetéről! Napjaink ördögi csalásainak nagy része arra vezethető vissza, hogy elfogadottá vált az emberi testtől független és halhatatlan lélek tanítása. E csalások közé sorolható az un. „lélekvándorlás” is, amellyel a könyv következő fejezetében óhajtunk foglalkozni.
Részlet Gustav Tobler: Nincs többé halál c. könyvéből.