Csak emlékeztetés céljából említem, hogy ez a látszólag csekély tétel, mekkora súlyt jelenthet akkor, amikor az a bizonyos isteni mondat “megmérettél a mérlegen és híjával találtattál” kínos pontossággal elhangzik. Mennyi minden eszünkbe fog jutni azokból a meg nem bocsátott, de inkább jól bevésett, elraktározott dolgainkból, amiket mi könnyen veszünk , de azon a bizonyos mérlegen a mérleg nyelvének szerepét fogják betölteni.
A mennyei kapukon bejutni azok fognak, akiknek nincsenek haragosai, (akikre Ő (azaz én) nem haragszik, szívében béke van, habár azokéban nem), olyan esetei, személyekkel kapcsolatban el nem rendezett ügyei, félrenézései, hogy ne kelljen rátekinteni, elmenni hozzá, “rendezni végre közös dolgainkat…”. Ez egyenlő a HIT általi megigazulás kritériumaival. (“Csak az igazak öröklik a földet”.)
Az eljövendő Mennyei Jeruzsálem lakóit az abszolút béke és szeretet jellemzi, minden és mindenki iránt. Itt olvad össze egyetlen tételbe az I. Korintus 13 és Jelenések 21,7- 8 és 17, valamint a 22. 10-15-ig és a 21.vers. Kiegészítésül Jézus mintaimája, a Miatyánk szíve: “Amiképpen mi is megbocsátunk…” (Dénes Ottó)
Lélekhang. A rab és az őr – Corrie ten Boom a megbocsátásról
Corrie ten Boom (1892-1983) holland evangélista volt. A háború alatt zsidó származású honfitársait rejtegette, ezért koncentrációs táborba került. Miután kiszabadult, úgy érezte, soha többé nem akar Németországba menni. Isten mégis odaküldte. Így írt erről:
München egyik templomában az alagsori teremből, ahol igét hirdettem, kifelé tartottak az emberek. Csak lassan tudtak haladni a széksorok között.
A bűnbocsánatról volt szó. Ebben a szétbombázott országban az embereknek erre volt a legnagyobb szükségük. Sok képet használtam ennek szemléltetésére, egyebek közt a próféta e szavait is: „Isten a tenger mélyére veti a bűneinket.” Ha beismerjük bűneinket – mondtam -, akkor Isten azokat a tenger mélyére veti. Mégpedig végérvényesen. S ha nincs is benne a Bibliában, hiszem, hogy Isten kiírja: Halászni tilos!
Senki sem nevetett a teremben. A komoly arcokra pillantva arra gondoltam, vajon értették-e a kis tréfa jelentését? De 1947-ben, Németországban egy prédikáció után senki sem tett fel kérdéseket. Csöndben felálltak, beburkolóztak a kabátba, kendőbe, s elhagyták a helyiséget.
Ekkor láttam meg a férfit, amint a többiekkel ellentétes irányban felém közeledett. A kopasz fejű, kövér ember szürke kabátban volt, és gyűrött filckalapot tartott nyugtalan kezében. Láttam a kabátot és a barna kalapot – de a következő pillanatban már kék egyenruhában és halálfejes sapkában láttam ugyanezt az embert. Én meg ismét ott álltam abban a nagy helyiségben, bántóan fényes fényben, középen nagy halom ruha és cipő. A szégyen, hogy meztelenül kellett elmennem ezelőtt az ember előtt, még mindig megkínzott. És ebben a pillanatban magam előtt láttam a testvéremet is, aki belehalt az ottani kínzásokba. Ez Ravensbrückben történt. S az az ember, aki most felém közeledett, őr volt ott. Az egyik legborzalmasabb őrünk. Odaért hozzám, megállt előttem.
– Kisasszony, ez nagyon jó bizonyságtétel volt – mondta, és nyújtotta a kezét. – Milyen jó, hogy az ön mondása szerint minden bűnünk a tenger fenekén van!
És most én, aki olyan meggyőzően beszéltem az imént a megbocsátásról, a jegyzeteimet kezdtem rendezgetni, hogy ne kelljen kezet fognom vele. Ő nem emlékezett rám, persze hogy nem. Hogy is emlékezhetett volna egy fogoly nőre, sok ezer közül. Én azonban emlékeztem rá. És a korbácsára is, ami az övébe volt dugva. Akkori kínzóm, rabtartóm előtt álltam. Megfagyott bennem a vér.
Ő folytatta:
– Ön említette Ravensbrücköt. Én őr voltam ott.
Úgy látszik, tényleg nem ismert fel.
– De ennek vége – folytatta. – Keresztény lettem. Jézus Krisztus megszabadított. S tudom, hogy Isten minden ott elkövetett rémtettemet megbocsátotta. De ezt most szeretném az ön szájából is hallani, kisasszony.
Ismét felém nyújtotta a kezét, és komoly hangon kérdezte:
– Meg tudna nekem bocsátani?
Itt álltam most én, akinek bűnei újból és újból megbocsáttattak, aki Isten bűnbocsánatából éltem, és nem tudtam ugyanezt megtenni. A testvérem ott halt meg, jutott eszembe. S ki tudja, hogy ez a férfi mennyivel járult hozzá az ő lassú, borzalmas halálához. És most ezt ő ki akarja radírozni belőlem egy egyszerű kéréssel: „Meg tudna ön bocsátani?”
Néhány másodperc telhetett el, amíg előrenyújtott kezével ott állt, de számomra ez kínos óráknak tűnt, mert még sohasem történt meg velem, hogy ilyen nehéz dologban kellett döntenem, mint most. Tudtam, hogy meg kell bocsátanom. Hiszen Isten megbocsátásáról szóló ígéretnek van egy döntő előfeltétele: hogy megbocsássunk azoknak, akik vétkeztek ellenünk. „Ha meg nem bocsátjátok az embereknek a bűneiket – mondja Jézus -, a ti mennyei Atyátok sem bocsát meg nektek.”
Én ezt tudtam. Nemcsak a Bibliából, hanem a mindennapi tapasztalatomból is. A háború befejezése óta egy olyan otthont tartottam fenn, a nácik áldozatai számára, ahol őket gondoztuk, és ott kézzelfoghatóan megtapasztaltam, hogy csak azok találtak vissza az életbe, csak azok voltak képesek újrakezdeni, akik korábbi ellenségeiknek meg tudtak bocsátani. Tekintet nélkül arra, hogy milyen egészségi állapotban voltak. Aki a keserűségét ápolgatta, rokkant maradt. Ez éppen olyan egyszerű volt, mint rettenetes.
És most itt álltam a hideg szívemmel. Nagyon szégyelltem magam. De a megbocsátás nem érzés dolga – gondoltam. A megbocsátás az akarat tette. És az akarat a szív hőfokának tekintetbe vétele nélkül is képes cselekedni. „Uram, Jézus, segíts rajtam!” – imádkoztam magamban. Én most szabaddá teszem a kezemet, hogy megbocsássak! Te add hozzá a szükséges érzést is! Elengedtem a jegyzeteimet, s gépiesen, mint egy darab fát tettem kezemet a férfi kinyújtott kezébe. S amikor ezt tettem, különös dolog történt. Gyógyító melegség hatotta át az egész szívemet, egész lényemet. Sírni kezdtem.
– Megbocsátok, testvér – mondtam -, teljes szívemből!
Hosszan tartottuk egymás kezét. Egykori őr és az egykori fogoly. Isten szeretetét soha nem éltem át ilyen intenzíven, mint abban a pillanatban.
Az azonban világos volt előttem, hogy ez nem az én szeretetem volt. Ez a Szentlélek ereje volt, akiről a Bibliában, a Római levélben ezt olvassuk: „Isten szeretete kitöltetett a szívünkbe a Szentlélek által, aki adatott nekünk.”
Forrás. http://canadahun.com
http://www.lampaseslandzsa.hu/lelek/07corr.htm
Nagyon tanulságos, nagyon igaz, köszönöm! János azt írja, hogy "Isten a szeretet", hát akkor nyissuk ki a szívünket, hogy átáradhasson rajtunk az Ő szeretete, és másnak is jusson a gyógyító szeretetéből! Ne halásszunk! Engedjük, hogy Isten a tenyerére vehessen bennünket, és ott végre bizalommal elengedhessük magunkat…