Jézus Dániel könyvében

(Csizmadia Róbert előadása 2012. 11. 15-én a Pécsi Bibliai Szabadegyetemen)

Nagyon sok szeretettel köszöntöm Önöket, ma egy különleges napunk van. Nemcsak azért, mert Jézusról lesz szó, hanem azért is, mert ennek a mai estének a témája egy különleges téma. Igazából a mai estén csupa olyan dologról szeretnék Önöknek beszélni, amiről már olvastunk, csak talán annyira nem csodálkoztunk rá. Szeretném, hogyha ez a mai este a csodálkozásnak az órája lenne, hiszen az előadásnak a címe:

Jézus Dániel könyvében.

Felvetődhet a kérdés, hogy hogyan beszélhetünk Jézusról Dániel könyvéből? Hiszen hogyha belegondolunk, akkor ott van a négy evangélium, amiben Jézusról van szó, odalapozunk, megnézzük, ott van Jézusnak az élete, a tanításai, és hogyha továbblapozunk egy kicsit a Bibliánkban, akkor ott vannak az apostoli levelek, amik pedig magyarázzák ezt az életet, ezeket a tanításokat.
Azonban nem feledhetjük el, hogy a Biblia, és maga Jézus is arra tanít bennünket, hogy nem elégséges csak az Újszövetségnek a lapjain keresni Jézust. Nézzék meg pl. János evangéliumában ezt az igehelyet. Jézus szembenéz a farizeusokkal, és a következőt mondja nekik:
„Ti azért kutatjátok az írásokat, mert azt gondoljátok, hogy azokban van az örök életetek.”

És ez így is van. A Szentírás is ezt tanítja, és Jézus is ezt tanítja. De Jézus kiegészíti ezt egy félmondattal:
„…Pedig azok rólam tesznek bizonyságot.”
Vagyis Jézus azt a gondolatot próbálja elültetni az ellenfeleinek a fejében, hogy miközben ők olvassák az Ószövetségnek a történeteit, olvasnak Ábrahámról, olvasnak Mózes törvényeiről, olvassák a prófétáknak a szavait, elfeledkeznek ezeknek a könyveknek, ezeknek a történeteknek a központi alakjáról, a legfontosabb szereplőjéről, magáról Jézusról.

Valóban megtalálhatjuk Jézust az Ószövetségnek a lapjain? Természetesen a próféták is így gondolják. Hallgassák meg pl. Mikeás híres jövendölését:
„Te pedig Efratai Betlehem, bár a legkisebb vagy Júda nemzetségei között, mégis belőled származik az, aki uralkodni fog Izraelen, származása visszanyúlik a hajdankorba, a távoli múltba”
– mondja Krisztus előtt 700 évvel a próféta. Amikor a Messiásról, az eljövendő szabadítóról beszélnek a próféták, akkor sohasem úgy beszélnek erről a személyről, mint aki a jövőben fog csupán létezni, hanem úgy beszélnek róla, mint aki egy nagyon is régóta közöttük levő személy. Újból egy másik karácsonyi igevers:
„Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, az uralom az ő vállán lesz, és így fogják nevezni csodálatos, tanácsos, erős Isten, örökkévalóság atyja, békesség fejedelme.”
Újból egy Jézusról szóló prófécia, újfent egy Krisztus előtt 750 évvel élő prófétától. És ez a személy úgy jövendöl Jézusról, mint aki, az örökkévalóságnak atyja, mint akitől az örökkévalóság maga ered.
Nem különleges dolog, hogy Jézusról úgy beszél a Biblia, hogy egy másik nevet alkalmaz ugyanarra a személyre. Már itt ebben a bibliaversben is találhatunk néhány szép nevet:
„csodálatos, tanácsos, erős Isten, örökkévalóság atyja, békesség fejedelme.”

De ezt a szokást megtartja az Újszövetség is. Nem találtam meg, hogy hány nevet is tudunk Jézussal kapcsolatban, de rengeteget. Tehát, hogyha jól emlékszem rá, akkor bőven száz fölött van azoknak a kifejezéseknek, neveknek a száma, amelyek Jézussal összefüggésbe hozhatók a Szentírásban. A legkülönbözőbb féle titulusok. Némelyik azért kapcsolódik Jézushoz, mert valamiféle magasztos címet reprezentál, némelyik kapcsolódik a megváltás történetéhez, vagy azért, mert Jézus elért valamit, és a miatt jelenik meg benne a képe, némelyik kapcsolódik Jézusnak az életéhez, Jézusnak a szolgálatához. Azt láthatják, hogy a legkülönbözőbb területekről láthatjuk ezeket a neveket Jézussal kapcsolatban.

Rengeteget találunk a Szentírásban. Nincs olyan irat, amelyben ne találnának néhányat, amelyben Jézus említve van, csupán nem ezzel a névvel, hogy Jézus, hiszen Jézus a születésekor kapja ezt a nevet.
Az egyik legfontosabb kifejezés, amit Jézus önmagával kapcsolatban használ, főként Máté evangéliumában. Valószínűleg azért is találunk ennyi idézetet az Emberfiával kapcsolatban Máté evangéliumában, hiszen ő megpróbálja Istennek a nevét kerülni. És ezért az Emberfia is jobban inkább választott forma, de az derül ki belőle, mintha nemcsak ennyi lenne a név mögött.
Mint hogyha Jézus tudatosan választaná ezt a nevet, ezt a kifejezést. Mint ahogy
 „..az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és hogy az életét adja sokakért.”
A Bibliaversben úgy jelenik meg ez a kifejezés, ez a név, mint aki jön. Aki elolvassa Máté evangéliumát, az derül ki belőle, hogy az Emberfia kifejezés mindig valahogyan kapcsolódik a mennyhez. Mindig valahogyan túlmutat ezen a világon egy mennyei valóságba, egy mennyei lényhez kapcsolódva, mindig felfelé mutat ez a név, ahogyan Jézus használja. És mindig kapcsolódik a megváltásnak a nagy pillanataihoz. Nézzük meg a következő verset ezzel kapcsolatban:
„És ő ezt mondta nekik (a tanítványainak): bizony mondom néktek, hogy ti, akik követtek engem a megújult világba, amikor az Emberfia beül dicsőségének királyi székébe, ti is tizenkét királyi székbe ültök, és ítéletet tartotok Izrael tizenkét törzse felett.
Újból egy mondat, amiben Jézus ezt a kifejezést használja. Újból kapcsolódik a mennyhez, a mennyei valósághoz, kapcsolódik a megváltásnak egy nagy pillanatához, az utolsó ítéletnek a gondolatához. De hogyha itt voltunk, és Dániel könyvének a fejezeteit olvasgattuk együtt, akkor emlékezhetünk rá, hogy ez a mondat nem csak úgy egyszerűen lebeg Jézusnak a tanításaiban, és nincsen neki horgonya. Hanem megtalálhatjuk ennek a gyökereit, ennek a kifejezésnek, ennek a mondatnak az eredetét Dániel könyvében.
Nézzük csak meg, hogyha visszalapozunk Dániel könyvének a 7. fejezetéhez.
„Láttam az éjszakai látomásban, jött valaki az ég felhőin, aki Emberfiához hasonló volt. Az Öregkorú felé tartott, odavezették hozzá, hatalom, dicsőség és királyi uralom adatott neki, hogy mindenféle nyelvű nép és nemzet őt tisztelje. Hatalma örök hatalom, mely nem múlik el, és királyi uralma nem semmisül meg.”
Ebben a fejezetben megtaláljuk az összes részletét annak a mondatnak, amit az előbb Jézustól hallottunk. Megjelenik benne Istennek a jobbja. Ebben a korban a király, amikor előkelő embert fogadott, és maga mellé ültetett, mintegy egyenlővé téve a személyt, elismerve ezzel az egyenlőségüket, a kiemelt voltát ennek a személynek. Általában a trónörököst illette ez a hely. Ott vannak az ítélettevők, akik leülnek ebben a 7. fejezetben, és benne van valaki, aki olyan, mint az Emberfia. Ez a kifejezés, Emberfia, két könyvben szerepel az Ószövetségben. Az egyik Ezékiel próféta könyve, ahol jellegzetesen Isten a prófétát így nevezi, hogy Embernek fia, a másik könyv pedig, ahol ez szerepel, Dániel könyve.
Úgy tűnik, hogy Jézus tudatosan fogja ezt a kifejezést, és alkalmazza önmagára. De mit is takar ez a kifejezés? Miért is fogja meg Jézus, és miért használja? Mit mond erről a kifejezésről Dániel könyve? Hogyan találkozunk Jézussal Dániel könyvének a próféciáiban, itt a 7. fejezetben? Azt láthatjuk, hogy Jézus az, aki királyi uralmat kap. Jézus az, akinek van egy inaugurációja, ahogy nevezik ezt a szertartást, királyi beiktatás, felkenetés, amikor szinte azt láthatjuk, hogy ott van Istennek a trónterme, ahol megjelenik az Emberfia, és hatalmat kap.

Nem beszélek többet arról, hogy vajon a Bibliában hol találjuk még ennek a nyomát. Maga a tény, hogy az első alkalom, ahogyan Jézus megjelenik, Dániel könyvében, mint a mindenségnek a királya.

Látható egy kép a magyar „Szent” Koronában, Uraknak ura, és Királyoknak királya. Ennek elismeréséül nagyon sokszor a pantokratort, a mindenség királyát ábrázoló képet előszeretettel rakták be a királyoknak a koronájába. Hogyha a Jelenések könyvéhez lapozunk, akkor Dánielnek ez a mozzanata megismétlődik az Újszövetségnek a lapjain. Nézzék csak meg, hogyan is jelenik meg itt Jelenések könyve 19. fejezetében Jézus?

„És láttam a megnyílt eget, íme, egy fehér ló, és aki rajta ült, annak neve Hű és Igaz, mert igazságosan ítél és harcol, szeme tűz lángja, fején sokágú korona, és rajta egy név, melyet senki sem tud rajta kívül, és vérbe mártott ruhába volt öltözve, ez a név adatott neki: Isten igéje. A mennyei seregek követték őt fehér lovakon, tiszta fehér gyolcsba öltözve, szájából éles kard jött ki, hogy megverje vele a népeket, mert ő vasvesszővel fogja pásztorolni őket, és fogja taposni a mindenható Isten búsult haragja borának borsajtóját. Ruhájára és derekára az a név van ráírva: Királyoknak királya és Uraknak ura.”

Az a kép, ahogyan Dániel találkozik Jézussal a látomásaiban, az első felvillanása Jézus személyének, ez a mindenség uralkodója.
Emlékeznek rá, hogy miről is szól a 7. fejezet? Emlékeznek azokra a furcsa állatokra, amelyek jelképezik a különböző birodalmakat, és ezen keresztül a világ történelmét, ahogy jön az egyik, fölváltja a második, harmadik, és így a többi, és ennek a képnek, ennek a sornak a legvégén lép be a Királyok királya és Uraknak ura.
Érdekes, hogy pont ez a fejezet az, aminek a végén Dániel nem ájul el. Pedig szembetalálkozik a mindenségnek a királyával, és mégis úgy tűnik, hogy ez az az alkalom, ami Dánielt a Jézussal való találkozások közül a legkevésbé rázza meg. Nagyon elgondolkodtatónak találom ezt. Amikor a legtöbb ember megilletődik, vagy elszáll a bátorsága, az a pillanat szokott lenni, amikor nála hatalmasabbal találkozik, nála bölcsebbel találkozik, akinek a kezében van az élete, a kezében van a sorsa, aki, ahogy itt olvassuk, vasvesszővel legelteti a népeket.

Várhatnánk Dániel könyvében azt, hogy a prófétának megcsuklanak kicsit a térdei és térdre esik. Ez lenne talán az a pillanat, ahol ennek leginkább oka lenne. És mégis, mindez nem történik meg. Hogyan lehetséges ez? Miért van ez? Azt gondolom, ahogy megyünk tovább a Jézussal való találkozások terén Dániel könyvében, alkalmunk lesz, hogy erről valamit mondjunk, kialakítsunk egy képet.

Mindenesetre az első alkalom, ahogyan Jézus megjelenik, az a Királyok királya, Uraknak ura, aki pontot tesz a világtörténelemnek a végére. Aki ítél, aki „…tesz királyokat, dönt királyokat,” akinek minden hatalom ott van a kezében. Nem csodálom, hogy a királyok előszeretettel pingálták ezt a képet a koronájukra. Nem csodálkoznék rajta, hogyha némelyiket megkérdeznénk, azt mondaná, hogy ennek a képnek van egy kis hátsó szándéka, hogy ez ott van a koronán. Még azt is el tudom képzelni, hogy amikor a királyok összejöttek, akkor vizslatták talán egymás koronáját, hogy van-e rajta egy ilyen kép, ami a legnagyobb hatalomnak a szimbóluma.

Talán, hogyha a sajátjukon nem volt, akkor otthon gyorsan kiadták az ukázt, hogy nekik is kell egy ilyen. Vajon lehet-e Jézusról nagyobb képet festeni, lehet-e Jézust magasabb helyre helyezni, ennél a nyitóképnél, mint amit Dániel könyvében találhatunk?

Ha emlékeznek, a 8. fejezetben van két állat, amik harcolnak egymással, így kezdődik ez az egész fejezet, van egy kos meg egy kecskebak, akikről kiderül később, hogy a Görög és a Perzsa birodalmat jelképezik. Egymásnak feszülnek, aztán őket követi egy kicsiny szarv, de ennek a fejezetnek van egy ritmusa. Az előző fejezetben, a 7. fejezetben egyértelműen látjuk a világtörténelmet, de ebben a 8. fejezetben eltűnik a legtöbb szereplője a világtörténelemnek. Ugyanarról szól a 8. fejezet, mint a 7. fejezet?

Egyáltalán nem. Úgy tűnik, mintha a prófécia szeretné szűkíteni a képet, mint amikor ráközelítünk egy részletre, és aztán néhány dolog ilyenkor lekerül a monitor szélére, abba a tartományba, ami már nem látható. Mint hogyha Dánielnek a próféciájában is lenne egy ilyen hátsó szándék, szeretne a lényegre koncentrálni.

Miért pont kos? És miért pont kecskebak, ami ebben a fejezetben megjelenik? Egy olyan fejezetben, ahol a ritmust az egész történetben az a kifejezés adja, hogy felfuvalkodik, és ezután elesik.

Egy olyasfajta mozgás minden egyes hatalomnál itt a 8. fejezetben, mint amikor felfújunk egy lufit, az egyre nagyobb, és nagyobb, és nagyobb lesz, egész addig, amíg el nem éri azt a pontot, amikor hangos durranással semmivé lesz. Ezt a folyamatot adja meg, mint egyfajta ritmust Dániel könyvének a 8. fejezete. Jön az egyik birodalom, a kos, szétdurran. Jön a kecskebak, naggyá lesz, mindent megtapos, szétdurran. Jön a kicsiny szarv, az is naggyá lesz. Már olyan gigantikus méreteket ölt,- emlékeznek talán a Szigeti professzor úr előadására,- hogy még a mennyet is súrolja a nagysága. Még oda is elér, és még ott is megpróbál beavatkozni. De aztán ennek is eljön a vége.

Ha megnézzük ezt a fejezetet, akkor olyan szereplőket találhatunk meg ebben a fejezetben, mint pl. a kos, a kecskebak, háromszor szerepel benne a Szentély leírva is, és találunk benne egy olyan gondolatot, mint a mindennapi áldozat.

Ennek a fejezetnek az elindítója, aki utasítja Gábriel angyalt, hogy magyarázzon Dániel prófétának a látomás kapcsán, az egy emberhez hasonló személy, aki előtt Dániel most arcra borul, megrogyik, térdre esik, és különleges segítségre van szüksége, hogy felemeljék.
Hogy ki is ez a személy, arra mindjárt visszatérek, de nézzék meg ezt a felsorolást:
kos,
kecskebak,
szentély,
áldozat.
Hogyha ezeket egymás mellé rakjuk, akkor van a Bibliának egy olyan másik része, ami ezekkel foglalkozik, különleges módon. Mózes 3. könyvének az első 16 fejezetében erről olvasunk. És hogyha elemeznénk Dániel könyvének a 8. fejezetét, akkor az derülne ki belőle, hogy amit olvashatunk hosszasan a szentélyről, a szentélyben történtekről Mózes 3. könyvéből, ugyanazt viszontlátjuk Dániel könyvének a 8. fejezetében.
Beszél a Leviticus, (Mózes 3. könyve) arról, hogy milyen áldozatokat kell hozni azért, hogy a bűn elrendezésre kerüljön.

Aztán szól ez a 16 fejezet arról, hogy hogyan kell ezeket az áldozatokat bemutatni. Beszél a mindennapi áldozatnak a fontosságáról, hogy hogyan kell ezt megejteni, naponta reggel és este. De foglalkozik azzal, amit Dániel könyvének a 8. fejezetében a kis szarv tesz. Mégpedig foglalkozik azokkal a bűnökkel, szennyeződésekkel, amelyek a bűn megbocsátása folytán a szentélybe, a szentélyre kerülnek. A 16. fejezet azzal zárja ezt a sort, hogy beszél Jom Kippur, a Nagy Engesztelés ünnepéről, és arról beszél, hogy hogyan oldja meg Isten ezt a problémát. Nézzék meg, milyen közel is járunk Dániel könyvének a látomásaival Mózes 3. könyvének a 16. fejezetéhez, Jom Kippurnak az ünnepéhez.

16 . fejezet 5. verse: Izrael fiainak a közösségétől pedig vegyen ki két kecskebakot vétekáldozatul, és egy kost égőáldozatul. Jellegzetes áldozatpárja ennek a napnak a kos és a kecskebak. És hogy miről is szól ez az ünnep? Ez így hangzik:
„…mert ezen a napon végeznek engesztelést értetek, hogy megtisztítsanak benneteket, és megtisztuljon minden vétektől az Úr színe előtt.”

Miről szól ennek a napnak a szertartása? Mi az, amire a háttérben asszociációként, és a szereplőknek a felvonultatásával Dániel utal, és ami kulcs ahhoz, hogy ezt a 8. fejezetet megértsük, és hogy megértsük, hogy kicsoda Jézus?

Ezen a napon egyetlen egy személy volt, aki kulcsfontosságú feladatot látott el. Igazából egyetlen egy személy volt az, aki a szertartásokat ezen a napon végezte. Képzeljék el, hogy a papok és a léviták, akik nap, mint nap a mindennapi áldozatok végzése során ki-bejártak a szentélybe, hiszen feladatuk volt az, hogy bemutassák a bűnért az áldozatot. Odajött valaki, hozott egy áldozati bárányt magával, rátette a kezét ennek a báránynak a fejére, elmondta, hogy mik a bűnei, mintegy ráterhelte erre a bárányra.

Ezek után az ő dolga volt az, hogy elmetssze ennek a szegény áldozati báránynak a nyakát, a pap felfogta ezt a vért, magát az állatot ráhelyezték az égőáldozati oltárra, elégették. Ezután a pap bement a templomépületbe, magába a szentélybe, ahová csak a papok járhattak be, és ezzel a vérrel egy meghintéses szertartást végzett. Ennek a szentélyteremnek a végén volt egy hatalmas, vastag függöny, ami elzárta a papokat attól a teremtől, ami e mögött a függöny mögött volt, és amit úgy neveztek, a Szentek Szentje, vagy a legszentebb hely. Ahová mindenkinek tilos volt a bemenetel.

Úgy gondolták, hogy ott van Istennek a trónterme, mintegy szimbolizálva Istennek a jelenlétét. Abban volt a frigyláda, a törvény, ami alapján Isten ítél, és ami ellen az emberek vétkeztek. És ezzel a bűnvallással, – értsék ezt átvitt értelemben, – mint hogyha ott hagyták volna a bűneiket az izraeliták az év 364 napján. Aztán eljött az Új év kezdete, Jom Kippurnak, az Engesztelésnek az ünnepe.

Tíz napig készültek, és készülnek mind a mai napig erre a zsidók. Ez egy nagy nap volt, az egyetlen nap, amikor csak a főpap léphetett be a szentélybe, ahová máskor a papok bejártak, nem tehették be ezen a napon a lábukat. Sőt, ez volt az az egyetlen nap, amikor a főpap megnyithatta a kárpitot, és beléphetett ebbe a legbelső helységbe, a Szentek Szentjébe. Miután a főpap különleges áldozatokat, többek közt a kost megáldozta, az Izrael népét jelképezve, mintegy az ő bűneiket, az összes életbűnüket jelképezve, megáldozta ezt az állatot.

Ezek után sorsot vetettek a két kecskebak között. Ismerjük azt a kifejezést, hogy bűnbak? Ez ebből a történetből származik. A két bak között sorsot vetettek, úgy nevezték az egyiket, hogy Azázel bakja, akárki vagy akármi is legyen ez, a másikat pedig úgy nevezték el, hogy az Úrnak vagy az Istennek a bakja.

Ezek után azt a bakot, ami Istené volt, a főpap feláldozta, ennek a vérével be kellett mennie a templomba, szinte minden egyes tárgyat ezzel a vérrel – úgymond – meg kellett tisztítania. Beléphetett ezzel különböző szertartások elvégzése után a Szentek Szentjébe, a legbelső helységbe, ott odaléphetett a frigyládához és annak az arany fedeléhez, amit úgy neveztek, hogy a Kegyelem királyi széke.

Ennek a peremét, szarvait „megtisztította,” megkente ezzel a vérrel. Majd a maradék vérrel kijött, – elég ókori ez a jelenet, mindjárt meg fogják látni, hogy abban a kultúrában Isten így tudott nekik valami fontos dolgot megtanítani – tehát kijött a maradék vérrel, ott volt a bűnbak. A főpap fogta, és meghintette ezt a bakot, ráöntötte a maradékot, mint hogyha csak minden egyes bűnt, minden egyes rosszat ráhárított volna, visszaadott volna az Azázel bakjának.

Ezek után ezt a bűnbakot tilos volt megölni, megérinteni, vagy bármit tenni vele. Ez egy piszkos, bűnnel szennyezett állatnak minősült, akire Istennek van a továbbiakban gondja. Fogták a kijelölt papok ezt az állatot, kivezették jó messzire a pusztába, ahonnan nem térhetett vissza emberi lakóhelyre. Otthagyták, és az volt a sorsa, ami a sorsának lennie kellett, amit Isten rámér erre. Otthagyták.

Vagy az oroszlán megette, vagy történt, ami történt, de ott a pusztában kellett ennek a bűnbaknak maradnia. És amikor mindez megtörtént, egy hatalmas ünnepre került sor, ami annak az ünnepe volt, hogy nincs többé bűn, nincs többé vétek, amit ellenünk, amit ellenem Isten, vagy bárki más felróhatna. Mert el lett rendezve, el lett törölve. Vége van a bűn történetének. Ez történt a Nagy Engesztelésnek a napján.

Miről szól a világ történelme? Nagyon sokszor, ahogy nézegetjük a történelemkönyvek lapjait, mint hogyha ennek a világnak a történelme emberi hatalomvágyról szólna, seregeknek a megütközéséről, háborúkról, gazdasági érdekekről, kincsekről, természeti kincsekről, befolyásról szólna. Tényleg erről szól ennek a világnak a történelme? Dániel könyvének a 8. fejezetében, ahol másodjára megjelenik Jézus, az emberhez hasonló, mint hogyha más választ adna nekünk erre a kérdésre. Nem a megszokott tankönyvi válaszokat, hanem azt mondja, hogy nézzük csak meg jól.

Itt van a nagy kép, itt van Dániel könyvének a 7. fejezete, ott van az a négy állat, ott van a világtörténelem kb i.e. 600-ban leírva, és követhetjük egészen napjainkig alakulását annak alapján. De mint hogyha azt mondaná, hogy várjunk csak egy pillanatra, a 8. fejezetben nézzünk a dolgoknak a mélyére. Nézzünk azon dolgok mögé, amit úgy első látásra látunk.

Ennek a világnak a történelme igazából arról szól, hogy Isten meg akar menteni bennünket. Isten ki akarja venni a homokot ennek a világnak az órájából, ami egyre csak rágja és rágja a kerekeit. Meg akarja szabadítani a világot a rossztól, a bűntől.

Éppen ezért az a Jézus, aki itt megjelenik Dániel könyvének a 8. fejezetében, újból visszaköszön majd a 10. fejezetben is. Ahol azt olvastuk, hogy:

„Föltekintettem, és láttam egy gyolcsruhába öltözött férfit, akinek színarany öv volt a derekán, teste olyan volt, mint a drágakő, arca fénylett, mint a villám, szemei, mint az égő fáklya, karjai és lábai csillogtak, mint a fénylő réz, és beszéde olyan hangos volt, mint egy tömeg zúgása.”

Újból megbicsaklik a térde a prófétának, és letérdel az előtt, akit Dániel könyvének 8. fejezete úgy mutat be, mint vezért. Így fordítják ezt az arám szót, vagy több fordítás úgy fogalmazza meg, mint herceg. Hogyha megnézzük a Szentírást, akkor ennek a szónak van egy szakjelentése: így nevezik a zsidó irodalomban a főpapot. Ez az őt megillető cím és név, mint vezér. És Jézus mint vezér, mint fejedelem, mint főpap fog megjelenni Dániel könyvének nagyon sok helyén. Nemcsak a 8. fejezetben, nemcsak a 10. fejezetben, hanem a 11. és 12. fejezetben is ugyanezzel a szóval illeti.

Hogyha megnézik ezt a leírást, akkor itt van egy személy, aki ott áll fehér gyolcsruhában, aranyövvel van körülövezve a mellkasa. Pontosan abban a ruhában, olyan ruhában, fehér gyolcsruhában, (ráadásul még ez is egy szakkifejezés, hogy olyan hosszú ruhát jelent ez a gyolcsruha, ami egészen a földet söpri, eltakarja a főpapot egészen,) mint amit a Nagy Engesztelés napján kell a főpapnak hordania.

Lehet, hogy ugyanezzel a képpel az Újszövetségnek a lapjain is találkozni fogunk? Lehet, hogy furcsán hangzik, de az Újszövetség nem mond semmi újat. Nézzék csak meg Jelenések könyvének ezt a látomását!

„Megfordultam, hogy lássam, milyen hang szólt hozzám. És amikor megfordultam, hét arany gyertyatartót láttam, és a gyertyatartók között az Emberfiához hasonlót. Hosszú palástba volt öltözve, mellén aranyövvel körülövezve, feje és haja fehér volt, mint a hófehér gyapjú, szeme, mint a tűz lángja, lába hasonló volt a kemencében izzó aranyérchez, hangja olyan, mint a nagy vizek zúgása.”

Szinte szóról szóra ugyanaz a leírással találkozunk, mint Dániel könyve 10. fejezetének az elején. Jézus úgy mutatkozik be, mint a nagy főpap. És amikor Dániel könyvének a 8. fejezete a templommal kapcsolatban, (a „Nagy küzdelemmel”) kapcsolatban arról kérdez, hogy meddig tart még, hogy ezt a szent helyet tapodják, meddig tart még, hogy megpróbálják megakadályozni, hogy Isten megválthassa az emberiséget, hogy Jézus a nagy főpap közbenjárjon értünk?

Akkor a válasz így hangzik, emlékeznek rá:
„2300 este és reggel és kiderül a Szenthely igazsága,”
avagy megtisztíttatik a Szentély, ahogy más fordítások hozzák. Nem lehet többé már eltakarni, hogy mi folyik igazából Istennél. Nem lehet többé betakarni azt, hogy igen, Isten meg akarja tisztítani ezt a világot. Meg akar váltani bennünket. Jézus, mint főpap. És ebben a pillanatban Dániel megbicsaklik, ahogy meglátja ezt a személyt és megrémül. Különleges, nem? Az előző fejezet látomásában, amikor nagy királyt, a mindenség urát látja, akkor ez nem történik meg. De abban a pillanatban, ahogy Jézussal, mint a hatalmas főpappal találkozik, aki felveszi a küzdelmet a gonoszsággal, aki mindent megtesz, akin minden függ ebben a küzdelemben, ez mégis megtörténik Dániellel.

És tudják milyen jó, hogy Jézus a főpapunk? Íme, a Zsidókhoz írt levél:
Mivel tehát nagy főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus az Isten fia, ragaszkodjunk hitvallásunkhoz. Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonló kísértést szenvedett mindenben, kivéve a bűnt. Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk és kegyelmet találjunk, mikor segítségre van szükségünk.

Ha azt gondolták volna, hogy Isten a világnak a történelmét, az emberi élet nagy kérdéseit úgy oldja meg, mint mindenható, mindenre rálátó, mindent egy csettintéssel elintézni képes Isten, akkor tévedünk. Ahogy Jézust egyre jobban megismerjük Dániel könyvében, valami egészen más kép kezd kirajzolódni előttünk.

Van egy régi történet, 10 zsidó rabbiról szól. A tanított történet így szól: ez a 10 kegyes ember, akik igazán éltek, és Istenhez hűek voltak, szörnyű halált szenved el, amikor a rómaiak letartóztatják őket, kínpadra vonják őket, megkínozzák őket, és végül megölik őket. És ez a 10 zsidó rabbi odamegy Isten elé a mennyben, és elkezdenek reklamálni, hogy nem ezt beszéltük meg. Hát ez az igaz embernek a jutalma? Ezért voltunk rendesek egész életünkben? És a történet szerint Isten azt mondja nekik: Csönd! Vagy elpusztítom a világot.
Értik? A bűnnek a kérdését, problémáját nem lehet megoldani pusztítással. A mi emberi életünkben, egzisztenciánkban leszűrődő problémák, kérdések, gondok megoldhatatlanok a hatalom szavával. Ha Isten így rendezné el a bűnnek a dolgát, már ott a kezdetek kezdetén azt mondta volna az angyaloknak, hogy állítsák fel a tüzelő osztagot, mert Ádám és Éva kivégzése következik. Ha Isten mindenhatóként kezelné a bűnt, a problémát, akkor nincs értelme a világunknak.

A történetben szereplő szegény zsidó emberek, akik pórul jártak, pedig milyen jó életet éltek, panaszkodnak Istennek. Milyen ez a világ, és milyen emberek vannak benne, és milyen rosszak a többiek! Emlékezzenek erre a történetre: Csitt, vagy elpusztítom a világot!

Itt van Jézus a főpap, akinek van egy másfajta megoldása a világ kérdéseire, mint a hatalomnak a szava. De vajon hová tartunk? Folytatódik a történet. A 8. fejezet után odaérünk a 9. fejezethez. Ha Önök a különleges próféciákat szeretik, akkor bizonyára át fognak lapozni, egészen a 24. versig, ahol végre valami izgalmas kezdődik, hiszen ott találjuk meg a 70 hétről szóló próféciát, ami pontosan, évre megadja Jézus Krisztus színrelépésének, kereszthalálának az idejét.

Hogy is van mindez? Van értelme, ahogy megy előre a kép, hogy pont egy imádságra kell elhasználnia a Szentírásnak a drága lapjait, amikor meg lehetne tölteni valami sokkal izgalmasabb és érdekesebb dolgokkal is? Pont a fantasztikus, sziporkázó, különleges állatokat felmutató, a történelmet pontosan leíró próféciák közepette ott van ez az imádság. Miért van ott? Ugye még emlékeznek ennek a tartalmára? A tartalma az, hogy Dániel próféta „hazudik.” Nézzük meg, mit „hazudik!”

„Vétkeztünk és bűnbe estünk, megszegtük törvényedet, és lázadók voltunk, eltértünk parancsolataidtól és törvényeidtől, nem hallgattunk szolgáidra, a prófétákra, akik a te nevedben szóltak királyainkhoz, vezéreinkhez, elődeinkhez és az ország egész népéhez. Neked Uram, igazad van, nekünk pedig szégyenkeznünk kell ma is, nekünk, Júda férfiainak.”

Mi ebben az imádságban az, ami nem igaz? Mert amúgy minden igaz benne, csak a ragozás rossz.
Ők nem tartották meg a törvényeidet,
ők gonoszul cselekedtek,
ők voltak azok, akik nem gondoskodtak az árvákról és az özvegyekről, ők voltak azok, akik adósrabszolgaságban tartották a többieket.
Ők voltak azok, akik gyilkoltak.

És mégis, Dániel könyvének a 9. fejezete szépen ebben a gyönyörű imában Dániel egy percre sem tévesztve el az imádságát, odaáll Isten elé, és azt mondja, hogy mi. Hogy én is. Azon kívül, hogy alkothatunk egy képet Dánielről, várom azt a politikust, aki azt mondja, hogy igen, mi is vétkeztünk, amikor mindenki tudja, hogy a többiek vétkeztek. Dánielről alkothatunk egy képet, hogy milyen ember, milyen jellemű ember. De talán többet is akar nekünk mondani ez az imádság, mert mi is következik, mi Istennek a válasza?

A 9. fejezet imájára milyen válasz érkezik ugyanitt a 9. fejezetben? A 70 hetes próféciában megtalálják ezeket a mondatokat:
„Akkor véget ér a hitszegés, megszűnik a vétek, engesztelést nyer a bűn, és eljön hozzánk az örökké tartó igazság. A 62 hét eltelte után megölik a felkentet, senkije sem lesz, de a hét közepén véget vet a véres és az ételáldozatnak.”
Dániel bűnvalló imádságára Istennek a válasza Jézus, a világ bűneiért meghaló bárány. Milyen érdekes ez a sor!
Mint amikor Jézusnak a szemére vetik ott Kánában a menyegzőn, hogy milyen dolog az, hogy először adják a rosszabb minőségű innivalót, aztán a legvégén, amikor már úgyis mindegy, mert mindenki tele van, akkor a legjobbat kihozzák. Mint hogyha megint az történne most, hogy először megtaláljuk a legjobbat, a legnagyobbat végre, aminek igazából a csúcsnak kéne lennie.

A „Királyok Királya”, uraknak ura, ezt valahova vizionálva odarakjuk a legszebb polcra. Lehet-e többet mondani Istenről? Lehet-e többet mondani Jézusról? Dániel könyve megfordítja ezt az egész sort, beszél először a Királyok királyáról, az uraknak uráról, aki odaáll a világtörténelem végére és meghúzza a vonalat. Azt mondja, hogy eddig és nem tovább. A rossznak vége van. És utána, amikor legközelebb találkozunk Jézussal, akkor úgy találkozunk vele mégis, mint a főpappal, akinek a vállát nyomja mindenféle teher, felelősség azért, hogy azok az emberek, akiket a szíve fölött hord,- jelképesen is, – hogy őnekik jobb legyen.

Hogy ezek az emberek, akik rá vannak bízva, megmeneküljenek az ítélettől, és hogy valahogyan azt a szörnyű terhet, a bűnnek a szörnyű terhét visszairányítsa Azázelnek a bakjára.

Talán kezdik sejteni, hogy kit is jelképez ez a bak, az Azázel bakja? Ki is az, akit a büntetés valójában terhel minden bűnért és minden gonoszságért? Ki az, akivel megküzd, és akinek a legyőzése nem az embernek a feladata, hanem akik sorsának az eldöntését tisztán saját kezében tartja meg? És hogy ki az, akit a Jelenések könyvében – majd, ha eljutunk odáig részletesen ismét megbeszéljük – ki az, akit Isten ezer évre a pusztaságba küld?
Ugye már értjük? Sátán az. A gonoszságnak a szerzője. Isten visszafordítja Istennek a bakjára Jézus Krisztuson keresztül. Minden rosszat, minden bűnt magára vesz, hogy neki kelljen meghalni. Hogy aztán rámutathasson arra, aki minden rossznak a szerzője.

Önök is tudják, hogy a mi életünkben sem így szokott lenni. Persze sokszor van felbujtó, akit felelősség terhel. De hát azt is felelősség terheli, aki végrehajtja az adott rosszat. És mégis Isten a végrehajtónak a felelősségét magára veszi, hogy aztán a végén a felbujtóra mutasson Istennek az ujja a végső ítéletben.
A Jelenések könyvében csodálatosan összehozza a látomás ezt a két dolgot:
„Ne sírj, íme, győzött az oroszlán Júda törzséből, Dávid utóda, és felnyitja a könyvet és hét pecsétjét. És láttam, hogy a trónus és a négy élőlény közelében a vének között ott áll a bárány. Olyan volt, mint akit megöltek…”

Oroszlán vagy bárány? Mitől nagy Isten? Mi mutatja be a világtörténelemnek, a megváltás történetének az eseményeiben Istennek a nagyságát? Azok a csodák, amikor Isten tűzesőt hullat Illésnek a szavára Kármel hegyén? Amikor megnyílik a föld, elnyeli a gonoszokat? Amikor Istenhez küldött egyetlen imára elvonul az ostromló sereg a falak alól?

Úgy tűnik, mint hogyha hajlamosak lennénk arra, hogy bent maradjunk a mi emberi dimenzióinkban, amit mi el tudunk képzelni a nagyságról, az erőről, és egy kicsit mintha figyelmen kívül hagynánk azt, amiről igazából az egész Szentírás szól, és amit Isten a szívünkre akar helyezni. Arról, hogy Istennek a nagysága, az Istennek az alázatosságában van. Istennek a nagysága abban van, hogy mer szeretni.

Ez az az üzenet, ami megfogalmazódik Dániel könyvében!
El tudom képzelni Pál apostolt, ahogyan olvasta a Bibliát, és ismerte minden történetét betűről betűre, aki egy nagyon jó rabbi volt, aki a legjobb helyen végezte a teológiát. És aztán a damaszkuszi úton leesik a földre, kicsit megüti magát, és helyrejön a látása, pedig megvakult. És elkezdi Jézust látni az Ószövetségnek a lapjain.

Elkezdi látni Jézust máshogy, mint ahogy az ő korában megpróbálták festeni ezt a képet Istenről. Ezt írja:
„Mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult, megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atyaisten dicsőségére.”



El tudják képzelni azt a pillanatot, amikor mi mindnyájan, minden embertársunk, minden angyal, a világ minden bolygóján akárhol is legyen még rajtunk kívül élet, minden mennyei lény meghajol Istennek a nagysága előtt?
Sőt, azt mondja Pál apostol, hogy őhozzájuk csatlakozik még a leghihetetlenebb társaság is, a földalattiaknak a társasága Sátánnal az élen. Ő meg az angyalai meghajolnak, térdet hajtanak Jézus előtt, és azt mondják, hogy igen, te vagy az úr. És miért? Azért mert ő a Bárány. Bárcsak ennek a gondolata, ennek a filozófiája jobban áthatná már ma is a világot.
Ezt kívánom Önöknek is, az Önök életében, hogy az a Jézus, aki megjelenik Dániel könyvének a lapjain, legyen Ő a legjobb barátunk.
Isten áldja Önöket.