2001. június eleje

Egyre nehezebb ma Magyar­országon polgárnak lenni, polgárrá válni.
Mintha valami rosszízű histó­riai kevercset tettek volna be az ország politikai-társadalmi mű­ködésébe. Nem először próbál­ják lenyomni a torkunkon, ami azért öklendezés nélkül nem megy.
Az egyik régi recept szerint a magyar polgár képezzen közép­osztályt, de ne töltsön be középpolgári funkciót. A kettő között ugyanis nagy a különbség, hiszen míg a középosztályi lét a magán- világ normáit jelenti, addig a kö­zéppolgári státus a közéletben betöltött kiegyensúlyozó, mér­tékadó és -tartó szerepre utal. A két háború közti Magyarorszá­gon előszeretettel alkalmazta a politikai hatalom ezt a gyakorla­tot, s el is érte, hogy míg a privát szférában nagyjából-egészében az európai normák érvényesül­tek – az enteriőröktől a szociális szokásokig addig a közvilágban a rendies nemzetieskedés Szekfű Gyula által neobarokk­nak hívott világa dominált. Ezt akkor konzervatívnak nevezték, holott csak avítt volt.

No hát ma újból itt a régi re­cept, habár az általános drágaság egyre szűkebb rést enged azon a kapun, amin át a honi középosz­tályba be lehet jutni. A politikai hatalom a neobarokk historizálás jegyében olyan egykori közsze­replőket kíván polgárosodó népe elé példaként állítani, akiknek közös jellemzőjük, hogy demok­rata egyikőjük sem volt, a polgár politikai szabadságáért egyik sem tett semmit. (Még Széchenyi sem, aki programjának biztosítékául a Stádiumban a nyilvá­nosságot nevezte meg, de ezt-szem­ben a többi követe­léssel – soha nem fejtette ki, noha elég sokat írt.) Az­tán persze a polgá­rosodás egyik alap­vető vívmányát, a szekularizációt is meg lehet kísérelni visszaszorítani: a magyar polgári fej­lődés legjelesebbjei bizonyára kerek­asztalt hívnak össze a mennyek­ben s köré ülve – gondolom – megvitatják annak a petíciónak a szövegét, ami az egyházi és állami házasság újbóli összevonásának gondolatkísérletéről szól. (Talán mindenki magával kísérletezzen – ez is lehetne egy szempont a sok közül.) Szánalmas kis feudális öt­letről van szó, de hát a politikai ostobaság határtalan – úgy tűnik, a balgaság folytonosságában nem tudnak elszakadni a XX. század­tól. Illúzió volt azt hinni, hogy megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt.

A kevercs másik összetevője szintúgy régi recepten alapszik.
Az állam minden, a társadalom semmi – mondhatnám röviden. Nálunk – még a múlt században elsősorban a kommunista rend­szer alkalmazta előszeretettel. A lényeg az, hogy az állam – az elvont és testetlen „nép” ér­dekeire hivatkozva megmondja, hogy mi a jó, mi a rossz, mi a helyes, mi a helytelen. A logika természetesen mé­lyen ellentmond a kompetíción és sze­mélyes teljesítmé­nyen alapuló pol­gári értékrendnek.

Az állam eldönti – „kinevezi” – a jó film- vagy színházi rendezőt, megmondja, hogy mi kell a nép­nek. Isten őrizz, hogy az embe­rek maguk dönthessenek – az gyengítené az állam, illetve kép­viselőinek hatalmát. Természe­tesen ebben az elgondolásban igen jelentős szerepet játszik a megint csak a feudalizmusra ha­jazó előjogok megteremtése is. A polgári világ létrejötte a privi­légiumok felszámolására épült, s a későbbiekben csak ott adtak teret előjogoknak, ahol ezt a pol­gári szabadság védelme igazolta, így lett a népszuverenitás letéte­ményeseinek – a képviselőknek – néhány többletjoguk, így lett az akadémiai szabadság védelmé­ből adódóan egy kevéske több­letjog.

Ma azonban az állam – anélkül, hogy ezt bármilyen sza­badságjog védelme igazolná – előjogokat ad az általa kineve­zett főembereknek, durván meg­sértve a jogegyenlőség polgári alapértékét. Több száz vezető köztisztviselő gyakorlatilag he­lyéről elmozdíthatatlanná vált – válik. (A feudális íz teljesebbé válna, ha örökölhető lenne ez a jog – de hát semmi sem tökéle­tes.) Ezzel szemben ott, ahol a polgári szabadság akár többlet­jog árán is védelemre szorulna – s itt például a szólás szabadságá­ra gondolok -, korlátozáson tö­rik a fejüket.

A feudálkommunista logika és elgondolás hatalomtechnikai öt­letei túl azon, hogy a mai világban a politikai szürreál világába akar­ják vinni az országot, alapvetően polgárellenesek. Persze azt is tu­dom, hogy az emberi világban – más szóval: a történelemben – a szándék és az eredmény mindig is különbözött, de ezzel együtt fi­gyelnünk kellene arra, hogy se­gítsük és ne ellehetetlenítsük a magyar polgárosodás folyamatát. Ha ugyanis a magyar társadalom energiájából legfeljebb közép­osztályra és nem középpolgár­ságra telik, akkor a jó élet csak a lakások falain belül lehetséges, azon kívül aligha.
S aztán egyszer csak majd csöngetnek, s ott áll az Állam az ajtóban.
Gerő András
(Szerintem már csöngettek.A szerző jóslatai kasszandrai mélységeket vetítettek előre és “íme, hát megleltem hazámat”,…. ahol mindezek már nem a jövő képei.Itt van május elseje, sőt július is már,  az igéket a jelen beteljesítette.(Dénes Ottó)