A 16. század elején Európa-szerte hatalmas igény volt az emberekben az egyház átfogó megújulására. A hivatalos egyház körében a romlottság minden téren jelen volt, s a lesújtó állapotok gyökeres változásért kiáltottak. Közszájon forgott a papok és szerzetesek szexuális erkölcstelensége, amiben már hosszú évtizedek óta élen jártak a reneszánsz pápák. Hangos elégedetlenségek forrása volt a pápaság pénzügyi politikája is, melyet sokan az országok jogtalan megsarcolásának tekintettek. Ebben a helyzetben lépett fel Luther Márton.
Luther Márton
Luthert a Biblia elmélyült olvasása során szerzett tapasztalatai döbbentették rá arra, hogy a Szentírás az Istenhez vezető legbiztosabb ösvény. Híres „toronyszobaélménye” során éppen Pál apostolnak a Rómabeliekhez írt levelét tanulmányozta, amikor az első fejezet több versszaka különös módon megelevenedett számára, és az apostol szavai személyes felszólítássá váltak: Legyen kész hirdetni az evangéliumot Rómának is! Ne szégyellje Krisztus evangéliumát, mert az Ige Isten erejét és hatalmát fogja közvetíteni számára! Felismerte, hogy Isten Igéje által érhető el az üdvösség, és az igaz ember élete az evangéliumba vetett hitből származik.
Luther teljes hittel elfogadta, hogy a Biblián keresztül fel lehet szabadítani Isten hatalmas természetfölötti erejét, ami minden konfliktusban győzelmet tud biztosítani az ember számára. E hit birtokában kész volt bátor döntések egész sorát meghozni. Róma nem maradt néma. 1520-ban megérkezett a pápától a kiátkozó bulla.
Mivel meggyőződése szerint az egyházi élet és a hitgyakorlat egészét a Szentíráshoz kell igazítani, ezért a pápa búcsúárusainak működésére válaszul 1517 októberében 95 tételével kilépett a nagy nyilvánosság elé, és határozottan cáfolta a katolikus búcsúteológiát. Közvetlenül ez után a hivatalos egyház nagy ellentámadást kezdett a reformátor elhallgattatása érdekében. Ő azonban inkább megsokszorozta szavának erejét a kor leghatékonyabb tömegkommunikációs eszközének, a könyvnyomtatásnak a felhasználásával, és széles tömegekhez juttatta el a hitújítást propagáló műveit.
1520-ban jelentette meg nagy vihart kavaró könyvét Az egyház babiloni fogságáról címmel. Ebben megállapította, hogy Róma szellemi lényegét tekintve azonos Babilonnal. A pápa pedig – mivel ő Luther szerint Krisztus munkájának egyik legfőbb ellensége a földön – Ellenkrisztusnak vagy másként Antikrisztusnak minősíthető. Kifejtette, hogy a katolikus vallási tradíció meghatározó részét jelentő hét szentség (többek között a csecsemőkeresztség, oltáriszentség, bérmálás, fülbegyónás, utolsó kenet) nem más, mint olyan kötelékek, amelyekkel Róma, azaz Babilon fogságban tartja az egyházat.
Róma nem maradt néma. 1520-ban megérkezett a pápától fenyegető üzenet, melynek értelmében Luther vagy viszaszavonja tanításait, vagy kiközösítés és egyházi átok lesz az osztályrésze. A reformátor válasza sem váratott sokáig magára: Wittenbergben máglyán nyilvánosan elégette a pápai bullát.
Luthert az 1521 januárjában kimondott pápai kiátkozás nem roppantotta össze. Mint írta: „A pápa engem átok alá vetett. Azóta gyarapodtam testileg is, lelkileg is. Viszont én is átok alá vetettem őt, de az enyém erősebb, mint az övé. A pápa ugyanis fogy és sorvad.”
1521 tavaszán Luther idézést kapott a wormsi német birodalmi gyűlésre, hogy jelenjen meg, és vonja vissza eretnek tanításait. Bár Luther ismerte Husz János sorsát, akit császári menlevél ellenére megégettek a konstanzi zsinaton, mégis úgy döntött, hogy vállalja az életveszélyt, és elmegy a birodalmi gyűlésre, hogy nyilvánosan védje meg hitét.
Miután a birodalmi gyűlésen felszólították tanításainak visszavonására, ő határozottan visszautasította azt: „Ha nem győznek meg a Szentírás bizonyságával vagy világos észérvekkel – mivel nem hiszek sem a pápának, sem a zsinatoknak, amelyek nyilvánvalóan gyakran tévedtek, és ellentmondtak egymásnak –, úgy a lelkiismeretemhez és az Isten Igéjéhez vagyok kötve. Ennélfogva nem tudok és nem is akarok visszavonni semmit, mert sem nem bátorságos, sem nem tanácsos bármit is a lelkiismeret ellen cselekedni. Isten engem úgy segéljen!”
V. Károly német-római császár spanyol zsoldosai ekkor már azt kiáltozták, hogy „Tűzre vele! Tűzre vele!”. A birodalmi gyűlés pedig hamarosan kimondta Lutherre a birodalmi átkot, amelynek értelmében élve vagy holtan kézre kell keríteni, és át kell adni a hatóságoknak méltó büntetésre. Bölcs Frigyesnek azonban sikerült elérnie, hogy a kimondott átok csak hetekkel később lépjen érvénybe, így védence szabadon távozhatott Wormsból.
Luther üzenete futótűzként terjedt Németországban. 1529-ben a speyeri birodalmi gyűlésen már három fejedelem és tizennégy birodalmi város tiltakozott, azaz protestált ünnepélyesen az ellen a döntés ellen, amely vissza akarta téríteni őket a katolicizmusra. V. Károly végül 1530-ban szólította fel a protestáns rendeket a katolikus egyházba való visszatérésre, ellenkező esetben kilátásba helyezte spanyol zsoldoscsapatainak – a kontinens legerősebb hadseregének – a bevetését ellenük. Bár Luther ellenezte a császár elleni fegyverkezést, a fejedelmek és a városok mégis létrehozták 1531-ben a schmalkaldeni szövetséget. Az 1547-ben kitört fegyveres összecsapások eredményeként 1555-ben létrejött az augsburgi vallásbéke. Ennek értelmében saját területükön a fejedelmek és a birodalmi városok határozhatták meg a hivatalos vallást, amelyet a területükön élőknek követni kellett. A más vallásúak azonban minden vagyonukkal együtt szabadon elköltözhettek más tartományba.
A reformáció első négy évtizedében (1523–1565) a hitük miatt kivégzett protestánsok száma a különböző kutatások eredményeinek összesítése nyomán mintegy háromezerre tehető. Ezek kétharmadát, mintegy kétezret az anabaptisták (más néven újrakeresztelők) tettek ki, akik bibliai alapon a hitből való felnőttkori vízkeresztséget hirdették, és elutasították a csecsemőkeresztséget. A kétezer anabaptista áldozat közül mintegy ezret Németország és Svájc területén, másik ezret pedig Németalföldön végeztek ki. Az összes kivégzettnek az egyharmadát adták a főáramú protestáns irányzatok hívei (evangélikusok, reformátusok).
A hitújítás hamar eljutott Franciaországba. Itt a párizsi egyetem és I. Ferenc király voltak az üldözések fő irányítói. A Sorbonne teológiaprofesszorai már 1519-ben kinyilvánították, hogy a lutheránus tanítások cáfolatára elegendő két érv: a tűz és a vas. A parlament törvényt hozott az eretnekek megégetéséről, az egyetem pedig 1521-ben határozatot fogadott el, hogy Luther minden iratát el kell égetni.
A Szent Bertalan-éji mészárlás
Az ébredési mozgalom Párizsban élő tagjai 1534 őszére nagyszabású akciót szerveztek. Az egyik októberi éjszakán ismeretlen kezek plakátokat függesztettek ki Párizs-szerte a forgalmas utcákon és tereken, sőt még a király hálószobájának ajtajára is elhelyeztek egyet. A plakátok fő üzenete az volt, hogy a mise teljesen ellenkezik a Szentírással, ezért el kell vetni. I. Ferenc – aki egyébként a legsúlyosabb nemi betegségben, vérbajban szenvedett, és nagy hódolója volt az okkultizmusnak – féktelen haragra gerjedt, és a tettesek kíméletlen megbüntetését határozta el. A megindult hajsza során mintegy négyszáz protestánst tartóztattak le. Nagyszabású éjszakai fáklyás körmenet keretében hat protestánst lassú tűzhalállal égettek el. Összesen huszonnégy protestánst küldtek máglyára. Volt, akinek a kezét vágták le, másoknak a nyelvét tépték ki. Mindezek ellenére az országban mégis egyre inkább terjedt a reformáció. Sokan a köznemesség, sőt a főnemesség köréből is a hitújítás oldalára álltak, akik birtokaikon védelmet tudtak biztosítani a franciaországi protestánsoknak, a hugenottáknak.
Franciaországban mintegy ötszázra tehető az 1565 előtt bírósági ítélettel kivégzett protestánsok száma. Emellett több ízben történtek protestánsok elleni tömegmészárlások is. 1545-ben került sor a provence-i valdensek lemészárlására. Lovasság és tüzérség felvonultatásával mintegy háromezer valdenst gyilkoltak meg az alig egy hónapos hajtóvadászat során.
1562. március 1-jén is tömegmészárlásra került sor a kelet-franciaországi Vassyban. Ennek előzményeihez tartozott, hogy Medici Katalin katolikus anyakirálynő az év elején Saint-Germainben kibocsátott rendeletében megtiltotta ugyan a protestánsoknak nyilvános istentiszteletek és prédikációk tartását a városokban, de engedélyezte ezeket a városfalakon kívül. Ezt követően az említett márciusi napon több mint hatszáz protestáns gyűlt össze istentiszteletre Vassyban, egy magtárban. A katolikus párt vezére, Guise herceg mintegy kétszáz fegyveresével éppen Vassyn keresztül igyekezett a fővárosba. Emberei felfigyeltek a magtárban zajló istentiszteletre, szóváltásba keveredtek az ottani protestánsokkal, és végül fegyverrel rájuk támadtak. Negyvennyolc hugenottát megöltek, sokakat súlyosan megsebesítettek.
A kibontakozó katolikus–hugenotta polgárháborúban egyik fél sem tudott a másik fölé kerekedni. Az áldatlan fegyveres harcnak 1572-ben egy dinasztikus házassággal igyekeztek véget vetni. A hugenotta párt vezetője, Bourbon Henrik – aki oldalágon a királyi család rokonságához tartozott – feleségül vette Valois Margitot, a király testvérét. Az esküvői szertartás 1572. augusztus 18-án zajlott le, sajátos formában. Henrik mint protestáns nem volt hajlandó betenni a lábát a párizsi Notre-Dame-ba, hanem a templom előtt felállított oltárnál állt. Ő ott, menyasszonya pedig a székesegyházban mondta ki a boldogító igent, majd kezdetét vette a többnapos ünnepségsorozat.
A nagy eseményre – mely nemcsak királyi menyegző volt, hanem a két, addig egymással harcoló és gyűlölködő párt kibékülését is kívánta szolgálni – mintegy négyezer hugenotta sereglett a fővárosba.
A menyegző napjaiban a katolikus párt mintegy húszezer párizsi polgárt fegyverzett fel titokban. A katolikus lakások számára az ablakba kihelyezett égő gyertya volt az egyezményes jel. A mészárlás augusztus 23-áról 24-ére virradóan, Szent Bertalan napjának éjjelén vette kezdetét. Csaknem valamennyi hugenottát megölték, köztük Coligny admirálist. Az uralkodó vendégeként a Louvre-ban elszállásolt ifjú férjet, Bourbon Henriket, valamint Condé hercegét a király arra kényszerítette, hogy térjenek át katolikus hitre. Az ország tartományaiba gyorsfutárok vitték a parancsot a hugenották kiirtására. Az országos mészárlás összes áldozatainak száma mintegy harmincezer volt. A pápa a Szent Bertalan-éj örömére emlékérmet veretett.
Hasonló kegyetlenséggel folyt az üldözés a spanyol uralom alatt álló Németalföldön is. Az elvi alapvetést a leuveni egyetem biztosította, amely 1519-ben eretneknek ítélte Luther műveit. V. Károly császár sorra adta ki szigorú tiltó rendeleteit. 1523. július 1-jén Brüsszel főterén máglyán égették el a reformáció első két mártírját, Hendrik Vos és Johannes van Essen Ágoston-rendi szerzeteseket bibliai hitükért. Luthert annyira megrendítette a hír, hogy e két vértanú emlékére megírta az Új dalt zengünk… az Úr a mi Istenünk kezdetű énekét. 1525-ben Hágában csaptak magasra a máglya lángjai, melyek Jan Pistorius testét hamvasztották el, aki korábban nyilvánosan hirdette a protestáns hitet, és meg is nősült. Németalföldön az inkvizíció különösen sok áldozatot szedett az anabaptisták közül.
A reformáció elszánt üldözői: I. Ferenc, V. Károly, VIII. Henrik, II. Fülöp, Tudor(Véres) Mária.
A tartomány már a németalföldi szabadságharc előtt is a protestánsok kivégzésének fő színtere volt. 1555 után II. Fülöp lett Németalföld ura. Már ezt megelőzően Magyarországi Mária (a Mohácsnál elesett II. Lajos magyar király özvegye, aki a csata után elhagyta az országot) helytartósága alatt is erőteljes volt az üldözés, az ő negyedszázada alatt mintegy ötszáz kivégzés történt. Az 1555-öt követő évtizedben azonban a kivégzések évi átlaga megduplázódott. Majd 1567 és 1574 között Alba herceg szörnyű uralma ezen is messze túltett. Az ő vértörvényszéke hét év alatt további ezer áldozatot követelt.
Spanyolországban az inkvizíció mintegy százötven lutheránust végzett ki 1567 előtt. Különösen 1557-ben kezdődött heves üldözés, amikor a spanyol hatóságok nagy megdöbbenésére két jelentősebb kasztíliai városban is protestáns gyülekezeteket fedeztek fel. Ezt követően egy évtized alatt több mint száz protestánst végeztek ki nyilvánosan, és ezzel sikerült megtörni a spanyol protestantizmus kibontakozását. Az 1567 utáni hét évtizedben még további ötven protestánst végeztek ki, az utolsó ismert eset 1640-ben történt Szicíliában.
Az 1542-ben újjászervezett pápai inkvizíció, a Szent Hivatal egyik fő célja az Itáliában is ígéretesen kibontakozó reformáció szétzúzása volt. 1570 előtt itt nem egészen ötven protestánst végeztek ki. Róma élen járt a kivégzésekben. A városban a 16. század középső harmadában huszonöt protestánst végeztek ki. Ez a szám a század utolsó harmadában megduplázódott.
Skóciába is eljutott a hitújítás üzenete, és a katolikus klérus igyekezett minden eszközzel feltartóztatni a bibliai hit terjedését. Ennek esett áldozatul Patrick Hamilton, aki a skót reformáció első mártírja lett 1528-ban.
Hamilton a skót királyi házzal is rokonságban álló gazdag családba született 1504-ben. Tizennégy évesen a párizsi egyetemre ment, ahol megismerkedett Luther tanításaival. Hazatérte után 1524-ben már a Saint Andrews Egyetem tanára lett. Ez az intézmény volt az ország legrégibb egyeteme, és e város (St. Andrews) volt a skót katolikus érsekség székhelye, azaz a legfőbb katolikus központ. Hamilton, aki időközben a protestantizmus hívévé vált, itt kezdte először terjeszteni a lutheri eszméket. Ezzel hamar magára vonta a nagy hatalmú érsek, James Beaton figyelmét, aki 1527-ben maga elé idéztette a fiatal tanárt, hogy számot adjon nézeteiről. Hamilton ekkor még nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy felvállalja a nyílt konfliktust a katolikus egyházzal, ezért elmenekült Németországba.
Ott 1527 májusában beiratkozott a frissen alapított lutheránus Marburgi Egyetemre. A teológiai fakultás dékánjának biztatására írta meg híressé vált teológiai munkáját, a Patrick tételeit (Patrick’s places), mely nyilvános vitairatként nyomtatásban is megjelent. A mű fő üzenete, hogy az ember hit által igazul meg, és nem vallásos cselekedetekből.
Mintegy féléves marburgi tartózkodás után Hamilton úgy döntött, hogy hazatér Skóciába. Úgy érezte, mindenképpen hirdetnie kell az evangéliumot, még akkor is, ha ezzel az életét kockáztatja. Visszatérve szülőföldjére teljesen a prédikálásnak szentelte magát. A szűkebb és tágabb környezetéből többen megtértek, és elfogadták a bibliai hitet. Beaton érsek miután értesült erről, maga elé rendelte. A vizsgálat befejeztével engedélyezték számára, hogy egy hónapon át nyilvánosan prédikálhasson az egyetemen. Azzal a céllal tették ezt, hogy prédikációiból terhelő bizonyítékokat gyűjthessenek ellene. Az eredmény azonban az lett, hogy számos befolyásos ember az egyetemen a hitújítás hívévé vált. Végül 1528. február 29-én perbe fogták Hamiltont. Mivel nem volt hajlandó megtagadni hitét, még aznap máglyán megégették.
VIII. Henrik angol uralkodó (1509–1547) – aki a későbbiekben elhíresült házasságtöréseiről, két válásáról, illetve két feleségének kivégeztetéséről – kezdettől fogva élesen szembeszállt a hitújítással. Az, hogy Luther Az egyház babiloni fogságáról című művében elutasította a katolikus hét szentséget, annyira felháborította a királyt, hogy saját neve alatt jelentette meg válasziratát A hét szentség védelmében címmel. Ebben durva szavakkal támadta Luthert: „A pokol legéhesebb farkasa rontott rá, elnyelte, s ő most… a pokolfarkas ocsmány torkából böfögi ronda gyalázkodásait.” A wittenbergi reformátor viszontválaszában nem sokat törődött vitapartnere magas közjogi méltóságával: „Ha egy angol királynak szabad arcátlanul köpködnie hazugságait, akkor nekem is szabad azokat vidáman visszagyömöszölni a torkába.”
Henrik a későbbiekben sem enyhült meg a protestánsok iránt. Miközben egyházkormányzatilag már elszakadt a pápaságtól, és a mindenkori angol királyt nyilvánította az angol egyház fejévé, illetve hatalmas jövedelmek szerzése céljából valamennyi jelentősebb kolostort feloszlatta, azonközben halálbüntetés terhe mellett tette kötelezővé az alapvető katolikus hitelvek változtatás nélküli fenntartását.
Brüsszel egykori piactere, ahol az európai reformáció első két mártírját máglyán megégették.
Minden tiltás ellenére az angol társadalom minden rétegéből sokan fordultak érdeklődéssel Luther tanításai felé. Így volt ez a neves Cambridge-i Egyetemen is, ahol több teológus és tanár a híressé vált Fehér Ló fogadóban tartotta találkozóit, melyeken a Luther által felvetett kérdéseket vitatták meg.
Közéjük tartozott a fiatal John Frith és korábbi tanára, Stephen Gardiner, a későbbi worcesteri püspök, aki egy évtized múlva már a halálra ítélői között lesz. Miután Frith 1525-ben tudományos fokozatot szerzett, a tehetséges ifjút Woolsey kardinális áthívta Oxfordba az általa vezetett tudós kör tagjának. Frith azonban egy eretnekséggel vádolt csoport öszszejövetelén is részt vett, ami miatt többekkel az egyetemi börtönbe vetették. Kiszabadulása után biztonságosabbnak tartotta, hogy elmeneküljön a kontinensre. Itt megnősült.
Élénk kapcsolatot ápolt a szintén Angliából elmenekült William Tyndale-lel (lásd keretes írásunkat), valamint a skót Patrick Hamiltonnal, akinek latin nyelvű teológiai vitairatát, a Patrick tételeit ő fordította le latinról angolra. Ez a mű széles körben hatékonyan terjesztette a hitből való megigazulás tanítását. 1529-ben részt vett a nevezetes marburgi hitvitán, ahol az úrvacsora kérdésében csaptak össze a svájci reformátorok nézetei Luther álláspontjával. Mindezek nyomán protestáns meggyőződése nagyon megerősödött. 1529 nyarán Antwerpenben megjelentette Antithesis című munkáját, melyben éles ellentétbe állította Jézus beszédeit és a pápák tanításait, kimutatva összebékíthetetlenségüket. Két év múlva megjelentette Disputa a purgatóriumról című művét, melyben kimutatta, hogy a tisztítótűz katolikus teológiájának nincs semmi bibliai alapja, sőt az embert elszakítja Isten kegyelmétől. Műve éles ellenkezést váltott ki az angol klérus körében, különösen Morus Tamás kancellár és John Fisher rochesteri püspök fordult ellene.
A Szent Bertalan-éj emlékére kiadott pápai érmén egy harcos angyal öli a hugenottákat.
Frith az őt fenyegető veszély ellenére többször is Angliába utazott. Morus Tamás parancsot adott elfogatására, így 1531-ben letartóztatták, és a londoni Towerbe zárták. Fogsága alatt olyan súlyos vasláncokba verték, amelyekben sem rendesen lefeküdni, sem kiegyenesedni nem lehetett. Barátja, William Tyndale két levelet is bejuttatott hozzá. Ezekben hite melletti kitartásra és az ezzel járó szörnyű halálnem bátor felvállalására biztatta (lásd keretes írásunkat). Ügye hamarosan VIII. Henrik elé került, aki parancsot adott, hogy vagy megtagadja nézeteit, vagy a legsúlyosabb ítéletre számíthat. Három püspök vizsgálta ügyét, köztük korábbi tanára, Gardiner is. Eretnekség bűnében találták vétkesnek, és miután nem mutatott megbánást, még aznap, 1533. július 20-án máglyán égették meg. Mártírhalála azonban még nagyobb lendületet adott a hitújítás angliai terjedésének.
VIII. Henrik halálát követően VI. Edward (1547–1553) uralma alatt a protestáns hitelvek váltak uralkodóvá Angliában. A protestáns fordulat élére Thomas Cranmer, a Henrik által korábban kinevezett canterburyi érsek állt.
Hat év elteltével azonban, 1553-ban újabb éles fordulat következett be. Tudor (Véres) Mária került trónra, aki elhatározta, hogy gyökeresen kiirtja a protestantizmust egész Angliából. Már 1554 végén felújítottak három korábbi eretneküldöző törvényt, és a következő évben egymás után lobbantak fel a máglyák lángjai. Csaknem háromszáz protestánst égettetett meg Véres Mária, köztük öt protestáns püspököt is.
A királynő halálával és I. Erzsébet trónra kerülésével vége szakadt a protestánsüldözésnek. A kivégzetteknek egy szintén üldözött protestáns író, John Foxe nagy sikerű könyve állított emléket. Ez a mű fontos szerepet játszott abban, hogy véglegessé vált Anglia szakítása Rómával.
(A szerző történész.)
A Biblia mártírja
Az angol nyelven beszélő protestánsok május 2-án ünneplik a King James-bibliafordítás 400. évfordulóját. A negyvenhét főből álló bizottság mintegy hat év alatt készítette el a fordítást, amely túlnyomórészt kilencven évvel korábbi munkájára épült.
William Tyndale
William Tyndale rendkívüli nyelvérzékkel rendelkezett, nyolc nyelven beszélt és olvasott, többek között a Biblia szempontjából fontos nyelveken is, mint a héber és a görög. Valószínűleg már az oxfordi Magdalen College-ban töltött évek alatt elkezdte az Újszövetség görögről angol nyelvre való fordítását. Tekintettel arra, hogy a korabeli Angliában, ahol a Wycliffe-féle angol nyelvű Biblia – amely még csak a latin fordítás angol parafrázisa volt – birtoklása is eretnekségnek számított, Tyndale jobbnak látta a munkát a kontinensen, „biztonságos” körülmények között folytatni. Azt nem tudni, hogy pontosan hol járt – egyes kutatások szerint azonban még Wittenbergben is megfordult –, annyi azonban biztos, hogy 1525-re elkészült a teljes Újszövetség angol nyelvű fordításával, amelyet Kölnben próbált meg kinyomtatni.
A nyomtatás közben azonban a katolikus hatóságok lerohanták a nyomdát, és Tyndale-nek menekülnie kellett, aminek során a fordítás egy része elveszett.
Ő azonban nem adta fel, és 1526-ban Wormsban nyomtatta ki Újszövetség-fordítását pár ezer példányban, amelyeket később laponként más könyvekben csempésztek be Angliába. A fordításnak hatalmas sikere lett, Tyndale – költői érzékkel megáldva – közérthető angol nyelvre fordította le az Újszövetséget.
A fordítás sikere azonban egyre veszélyesebb helyzetbe hozta a fordítót.
1535-ben Tyndale baráti kapcsolatba került egy Henry Philips nevű férfival, aki az antwerpeni angol közösséghez tartozott. Philips élénken érdeklődött a készülő bibliafordítás iránt, és Tyndale-t egy alkalommal meghívta magához vacsorázni. Ekkor sikerült őt kiszolgáltatnia a vallási hatóságoknak, akik eretnekség vádjával őrizetbe vették, és a Brüsszelhez közeli Vilvoorde várában tartották fogva közel egy évig. 1536. október 6-án végezték ki; először megfojtották, majd megégették.
A Tyndale által elvetett mag azonban szinte rögtön elkezdett teremni: alig egy évvel kivégzése után az új anglikán egyház felügyeletével is megbízott államminiszter, Thomas Cromwell elrendelte, hogy az ország összes temploma vásároljon magának egy angol nyelvű Bibliát, amely lényegileg William Tyndale fordítása volt. Az igazi áttörés azonban 1611-ben következett be, amikor elkészült a Jakab király által megrendelt, a puritánok és az anglikánok által is elfogadott fordítás. A King James néven ismert bibliafordítás több mint hetven százaléka William Tyndale eredeti fordításának felel meg. Tekintettel arra, hogy ez a fordítás az angol nyelven beszélő protestáns világ számára immár négyszáz éve maga az autentikus szöveg, Tyndale életműve ma is folyamatosan gyümölcsözik.
(Lukács András, London)
Tyndale Levele egy máglyára ítéltnek
Ne félj a fenyegetéstől, ne győzzenek le az édes szavak sem, mert e két módon fognak támadni téged a képmutatók…
Ne gyengüljön el a tested. Aki mindvégig kitart, az üdvözül. Ha a fájdalom meghaladja az erődet, emlékezz meg arról, hogy „amit csak kértek az én nevemben, én megadom azt”. Az ő nevében imádkozz az Atyához, és megszűnnek vagy megrövidülnek fájdalmaid. A béke, a remény és a hit Ura legyen veled. Ámen.
Ketten szenvedtek (tűzhalált) Antwerpenben szent kereszt napján az evangélium dicsőségére, négyen Riselles-ben, Flandriában, mind egy napon. Párizsban öt tudóst ítéltek el az evangéliumért. Látod, nem vagy egyedü
l. Légy vidám, és emlékezz, hogy a keményszívű Angliában sokan megmenekülnek kegyelem által, akikért ha szükséges, készen kell lenned szenvedni.
Feleséged elfogadta Isten akaratát, és nem szeretné, ha az ő kedvéért Isten dicsősége csökkenne.
(Tyndale, aki ezeket a sorokat írta, három évvel később szintén a hit mártírja lett.)
Kulcsár Árpád
2011. 04. 29. (XV/17)