Az államegyház árnyai
A Nyugatrómai Birodalom bukásával nem szűnt meg, sőt inkább felerősödött az államvallás és a tényleges kereszténység mellett kitartó hívők közötti konfliktus. A birodalom helyét a pápai állam vette át, a császár utódai „Krisztus helytartói” lettek. Akik nem fogadták el az új rendet, azoktól megvonták a keresztény megnevezést, és kirekesztették őket az egyházból, ami által – már több évszázaddal az inkvizíció megjelenése előtt – számkivetettekké és üldözöttekké váltak.
Az egyházi, politikai és közjogi tekintélyt egyaránt kizárólagosan megragadó római egyház mindinkább hatalmi tényezőként és nem erkölcsi-szellemi intézményként lépett fel. Az ekkor kialakuló államegyházi modell legalább ezer évre meghatározta Európa képét. Áldozatainak száma messze meghaladta Néró és a többi keresztényüldöző római császár véres bűnlajstromát.
Nagy Konstantin a birodalom megszilárdítására egy olyan keresztény színezetű államvallást kívánt, amely a császárnak széleskörű beleszólást biztosít az egyházi kérdésekbe, ugyanakkor az uralkodótól nem várja el a kereszténység legalapvetőbb erkölcsi és szellemi követelményeinek betöltését sem.
Konstantin, miként minden római császár Julius Caesartól fogva, viselte a pontifex maximus (szó szerint: nagy hídkészítő) címet, ami a pogány államvallás legfőbb irányítói pozícióját jelentette. 312-ben történt állítólagos megtérése után nemcsak e pogány főpapi címét őrizte meg, hanem az irányító szerepre is igényt tartott a keresztény egyházban. Már 316-ban döntőbíróként lépett fel különböző keresztény irányzatok vitájában, önmagát pedig az egyház külső ügyei püspökének nevezte.
A formálódó államvallás jellegét jól mutatta a 325-ben tartott nevezetes niceai első egyetemes zsinat. Ezt az egyházi gyűlést Konstantin hívta össze, helyszíne a niceai császári palota volt, és több ülésen ő maga elnökölt. A birodalom minden részéből megjelent mintegy 220 püspök elfogadta a császárnak ezt az erőteljes irányító szerepét, annak ellenére, hogy bibliai értelemben őt nem lehetett kereszténynek tekinteni, hiszen mindaddig még meg sem keresztelkedett. Ugyanakkor több pogány templomot is építtetett, és nem sokkal a niceai zsinat előtt adta ki híres rendeletét a vasárnap birodalmi ünnepnappá nyilvánításáról.
Ennek indoklásában az szerepelt, hogy e nap Sol Invictusnak, azaz a Győzhetetlen Napistennek az ünnepnapja, ezért kell birodalomszerte megünnepelni.
Konstantin vezető egyházi szerepét az sem ingatta meg, hogy megölette elsőszülött fiát, Crispust és második feleségét, Faustát. A hivatalos egyház főpapjait az sem zavarta, hogy a császár újonnan építtetett fővárosának, Konstantinápolynak a felavatási napját, 330. május 11-ét csillagjósokkal jelöltette ki, a városban szobrot állíttatott Kübelének, a Nagy Istenanyának, és az ünnepségek kezdetén segítségül hívták a hely szellemét is.
Cézárok és pápák
A Nagy Konstantin által számos kedvezményben és anyagi támogatásban részesített katolikus kereszténység Nagy Theodosius császár alatt vált hivatalos államvallássá. A császár 380-ban bocsátotta ki Cunctos populos kezdetű nevezetes rendeletét. (Lásd a keretes forrásszöveget a tanulmány végén.) Ekkor a hivatalos kereszténység fő igazodási pontja már a pápa által képviselt katolikus vallási felfogás lett. Elgondolkodtató, hogy a különböző európai országokban hosszú századokon át – sokhelyütt egészen napjainkig – a mindenkori államhatalom teljességgel a rendelet tartalma szerint viszonyult a Rómától eltérő keresztény közösségekhez, még akkor is, amikor bizonyíthatóan nem is ismerték a 4. századi dokumentum szövegét. A római egyház Theodosiushoz hasonlóan a későbbiekben is „őrülteknek és eszteleneknek” igyekezett beállítani a nem katolikusokat, megtagadva tőlük a keresztény megnevezést és az egyházi státuszt, miközben lejárató propagandával gyalázatos színben igyekezett feltüntetni őket. Kiközösítéssel (exkommunikáció) és kiátkozással (anathéma) először az „isteni bosszúnak” kívánták átadni őket, majd az államhatalom rendszeresen gondoskodott a megbüntetésükről is.
A Theodosius által kizárólagossá tett államvallást számos kiváltsággal látták el, melyekből minden más keresztény közösséget kizártak. A hivatalos egyház papsága és az egyházi vagyon mentes volt mindenféle adóktól, illetékektől és közterhektől. A papságot kivonták a világi törvényszékek hatásköre alól. A klérusnak szerepet biztosítottak az államigazgatás működtetésében, és megengedték számukra, hogy ennek jelzésére a római államhivatalnokok megkülönböztető ruhadarabjait viselhessék. Ez a magyarázata annak, hogy miközben a Római Birodalom már megszűnt, államhivatalnoki öltözete mindmáig tovább él a katolikus liturgiai ruházat egyes darabjaiban. A birodalmi egyház legfőbb védnöke és világi feje a mindenkori uralkodó volt. Ez a modell is tartósan tovább élt Európa országaiban.
Kényszerítsd őket bejö
nni!
Míg a birodalom keleti részén a császár vallási teljhatalmát biztosító cezaropapizmus fejlődött ki, addig a nyugati területeken sokkal erősebb maradt a hivatalos egyház befolyása az uralkodókra. Ennek a sajátos viszonynak a megalapozásában fontos szerepet játszott Szent Ambrus, Milánó püspöke, a négy nagy katolikus egyháztanító egyike. Ő számos esetben személyes ráhatással, illetve egyházi fenyítékek alkalmazásával igyekezett rábírni a császárt a hivatalos egyház számára kedvező politikai döntések meghozatalára vagy a kedvezőtlenek megváltoztatására. Ez a későbbi századokban is példaként szolgált a katolikus érdekek képviselőinek.
Egyik híres esete 388 táján történt, amikor a birodalomhoz tartozó Eufrátesz menti városban, Callinicumban a katolikus püspök gyújtó szavú templomi prédikációja után a tömeg lerombolta és felgyújtotta a helyi zsinagógát. A város zsidó közössége a császártól kérte az oktalan pusztítás megbüntetését. Theodosius megvizsgálva az ügyet, a birodalom közrendjének határozott biztosítása érdekében elrendelte, hogy meg kell vesszőztetni mindazokat, akik a rombolásban részt vettek, a püspöknek pedig saját költségén kell helyreállíttatni a zsinagógát. Ambrus tudomást szerezve a döntésről, felháborodott hangú levélben igyekezett rábírni a császárt rendelete visszavonására. „Mi a fontosabb – kérdezte levelében –, az öncélú fegyelem, avagy a vallás ügye? A polgári törvény betartása másodrangú a vallás érdekéhez képest!” – hangsúlyozta. Amikor látta, hogy nem érte el célját, személyesen utazott Theodosius udvarába, akitől végül az úrvacsora megtagadásával tudta kikényszeríteni a rendelet visszavonását.
Ambrus dolgozta ki az állam és az egyház viszonyának korai katolikus elméletét. Eszerint a keresztény államnak az a kötelessége, hogy az államhatalom eszközeit az egyházi célok számára bocsássa rendelkezésre, az egyház útmutatásainak megfelelően.
A hivatalos egyház az államhatalmi eszközöket keresztény riválisainak elnémítására is igénybe vette. Ebben mintaadó szerepet játszott Szent Ágoston hippói püspök, a középkor legnagyobb hatású katolikus teológusa. Egyik legismertebb esete 411-ben történt a nevezetes karthagói hitvitán. Itt a donatistákkal mérkőzött meg, akik számos kérdésben vele teljesen ellentétes nézeteket képviseltek. Elutasították az állam és az egyház szoros összefonódását, ragaszkodtak ahhoz, hogy a keresztény vezetőknek meg kell felelniük a Bibliában szereplő szellemi és erkölcsi követelményeknek, és elutasították a csecsemőkeresztséget.
Ágoston teológiai érvekkel eredménytelenül igyekezett rábírni őket bibliai álláspontjuk feladására, ezért az állam által a hitvita eldöntésére kirendelt hivatalos döntőbíróhoz fordult nevezetessé vált szavaival: „Cogite intrare”, azaz „Kényszerítsd őket bejönni”. Ágoston e két szót a Lukács evangéliumából emelte ki, és eredeti jelentését teljesen megváltoztatva, az erőszak alkalmazására szólította fel az államhatalom képviselőjét. A felszólítás nem maradt eredménytelen. A hatóságok ezt követően a donatistákat megfosztották polgárjoguktól, halálbüntetés terhe alatt betiltották összejöveteleiket, a donatista klérust száműzték, a hívekre pénzbüntetést vetettek ki.
„Némelyeket megvakítottak”
Az államhatalom hatékony felhasználása érdekében Ágoston volt az, aki megkezdte az erőszakos térítésről szóló katolikus tanítás kidolgozását. Ehhez szembe kellett fordulnia mind az evangéliumi igazságokkal, mind pedig az addigi egyházi tradícióval, hiszen az Újszövetség sehol sem tanítja az erőszakkal történő hitterjesztést. Épp ellenkezőleg, Pál apostol azt írta: „Az eretnek embert egy vagy két intés után kerüld.” (Titusz 3:10) Másutt azt hangsúlyozza, hogy az cselekszik helyesen, „aki szelíden fenyíti az ellenszegülőt, ha talán adna nekik az Isten megtérést az igazság megismerésére”. (2. Timótheosz 2:25)
Az első századok keresztény tanítói is egységesen elutasították az erőszak alkalmazását. Tertullianus azt írta, hogy a hit dolgában kerülni kell az erőszakot. Ugyanezt a véleményt hangoztatta Lactantius, Origenész, Szent Hilarius és Toursi Szent Márton is. Ágostonnak az erőszak alkalmazásáról szóló tanítását a 6. század végén I. Nagy Szent Gergely pápa fejtette ki részletesebben és némiképp gyakorlatiasabb hangvételben. (Lásd kiemelésünket jobbra.) A neves pápa bármiféle fizikai erőszakot és kínzást is megengedhetőnek tartott. Ezt követően ezek a módszerek elfogadhatónak minősültek a római egyház számára. Így nem meglepő, hogy amikor néhány évszázaddal később, 1009 körül, az I. (Szent) István-kori magyarországi térítés egyik vezetője, Querfurti Brúnó örömmel értesítette a német–római császárt, hogy most már a magyarok tömegei járnak templomba, az alkalmazott módszerről azt írta:
„a mieink némelyeket megvakítottak”. Ez nem valami helyi specialitás volt, hanem a Szent Ágoston és Nagy Szent Gergely által lefektetett katolikus térítéselmélet gyakorlati alkalmazása.
Hamis adománylevél
A Római Birodalom államvallási pozícióját élvező katolikus egyház számára nagy kihívást jelentettek a népvándorlás hullámai. A birodalomra támadó germán népek vagy pogányok voltak, vagy Jézus Krisztus isteni természetét és a szentháromságot tagadó ariánusok, így vallásilag mindenképpen élesen szemben álltak Rómával. 476-ban a Nyugatrómai Birodalom megdöntésével az addig kiváltságos helyzetű egyház hirtelen a legyőzött birodalom legyőzött vallásává lett. A fő kérdés az volt számára, hogy az ellenséges és idegen nyelvű népek körében hogyan tud ismét kizárólagos államvallássá válni.
Az óhajtott cél eléréséhez a frankok segítségével vezetett az út. Miután Reims püspöke, Szent Remigius hiába ajánlotta fel szolgálatait a pogány frankok királyának, Klodvignak, merész akcióba fogott Burgundiában működő püspök társával, Szent Avitusszal együtt. Módszerük az volt, hogy katolikus feleséget igyekeztek az uralkodó mellé állítani. Buzgó szervezőmunkájukat siker koronázta, amikor a fiatal pogány királyt összeházasították egy katolikus burgund hercegnővel. Azonban még így is évekbe telt, míg végül a feleség kitartó ténykedése nyomán a frank uralkodó 498-ban megkeresztelkedett, udvarának mintegy háromezer tagjával együtt.
Ezzel ismét államvallássá lépett elő a katolicizmus, és lényegét tekintve tovább működhetett a birodalmi egyház Rómában kialakult modellje. Ennek megfelelően Klodvig hívta össze az első frank katolikus zsinatot. Az itt született határozatokat az uralkodó hagyta jóvá, és őt kérték fel, hogy „biztosítsa az oly sok püspök határozatainak betartását”.
A mind nagyobbra növekedő Frank Birodalom Nagy Károly korára (768–814) magába foglalta Nyugat-Európa nagy részét, és mindenütt államhatalmi erővel gondoskodott a birodalmi egyház megkérdőjelezhetetlen uralmáról. Nagy Károly vallási téren is a római császárok utódának tekintette magát, és legfőbb egyházi tanácsadójával, Alcuinnal újrafogalmazta a keresztény uralkodói eszményt. Ennek szerves részét alkotta, hogy harcolnia kell a katolikus egyház érdekeiért, küzdenie kell az eretnekek ellen, és segítenie kell a hit terjesztését. Az uralkodót defensornak, vagyis az egyház védelmezőjének nevezték, továbbá legfőbb világi vezetőjének, rectornak, sőt még praedicatornak, tehát igehirdetőnek is. A Nagy Károly által képviselt uralkodótípus és a birodalmi egyházmodell meghatározó minta volt a középkori Európa később szerveződő államai – többek között I. István Magyarországa – számára is.
Komoly hatalmi ambíciói voltak a frank támogatással 756-ban megalakult pápai államnak. Ezt mutatja a Konstantini Adománylevél (Donatio Constantini) elnevezésű oklevél, amely valójában nem Konstantintól származik, hanem a 8. század második felében a pápai udvarban készített hamisítvány. A középkor századaiban azonban mint hiteles dokumentum a pápai törekvések egyik fő hivatkozási alapját jelentette. A hamisítvány a pápát a világ legfőbb uraként állítja be, akinek minden világi hatalom alá van rendelve, továbbá az egyetemes egyház egésze is az ő fősége alá tartozik.
Amikor III. Leó pápa császárrá koronázta Nagy Károlyt (800), ezt úgy igyekezett beállítani, hogy a pápaság a forrása a császári hatalomnak is.
Kiforgatott vízkeresztség
Az államvallássá tett katolicizmus már a Római Birodalom időszakában fokozatosan eltávolodott az evangéliumi alapoktól, sőt megkezdődött a bibliai igazságok felcserélése a Bibliával szembenálló új tanításokkal. Egy olyan folyamat bontakozott ki, amely sok szempontból hasonlított a Péter apostol által megfogalmazott előrejelzésekre: „lesznek hamis tanítók, akik veszedelmes eretnekségeket fognak becsempészni… És sokan fogják követni azok romlottságát, akik miatt az igazság útja káromoltatni fog.” Az új tanítások főként azokat a keresztény alapigazságokat támadták, amelyek kulcsfontosságúak a hatékony és sikeres keresztény élethez.
Ezek közé tartozott a vízkeresztség, azaz az újjászületés kérdése. A Biblia elengedhetetlennek tartja a hitből történő vízkeresztséget. Ez az, ami erőtlenné teszi a bűnt az ember életében, továbbá ez biztosítja az azonosulást Jézus Krisztussal, és ezáltal születik meg egy keresztény életében az új ember, ami nélkül nem lehetséges élő kapcsolat Istennel. Az első két században egyöntetű volt az a vélemény, hogy a vízkeresztség csak hitből történhet, mert ez biztosítja a hozzá kapcsolódó evangéliumi ígéretek érvényesülését. A 3. század elején ugyan Origenész a csecsemőkeresztséget is elfogadhatónak nyilvánította, de véleménye nem tudott elfogadottá válni. Így a 4. század második felében még a hivatalos kereszténység köreiben is a hitből történő felnőttkori vízkeresztség volt az általánosan elfogadott gyakorlat. Jól mutatja ezt, hogy a 4. század v
alamennyi híres katolikus személyisége felnőttkorában keresztelkedett meg.
Szent Ambrus hirdette a 4. században először a csecsemőkeresztséget, de tanítványa, Szent Ágoston volt az, akinek sikerült ezt a gyakorlatot általánossá tennie a Római Birodalomban. Ágostonnak ez esetben is szembe kellett fordulnia mind a Szentírással, mind az addigi keresztény tradícióval.
A Bibliában nincs példa csecsemőkeresztségre. Vannak, akik azokat az eseteket kívánják ellenérvként felhozni, ahol az Újszövetségben valaki házanépének megkeresztelkedéséről van szó. Megjegyzendő, hogy a háznép fogalmába az 1. században bizonyíthatóan nem értették bele a csecsemőket.
Ágostonnak sokat kellett vitáznia kortársaival. Az államegyházon kívüli donatistákat államhatalmi üldözéssel igyekezett elnémítani, másokat pedig vitairatokkal. A csecsemőkeresztséget elutasító Pelagius elleni iratában már olyan végletes álláspontot képviselt, miszerint „Ádám óta örök kárhozatra jutnak még a csecsemők is. Ha egy kegyes anyának a csecsemője meghal, mielőtt bemeríthették volna, biztosan elvész, míg egy Krisztus ellenségének a gyermeke, akit bemerítettek üdvözül”.
Miután a 6. századra hathatós állami támogatással sikerült a keresztények körében általánossá tenni a csecsemőkeresztséget, ezt „apostoli szent tradíciónak” nyilvánították, míg az eredeti biblikus felnőttkeresztséget halállal büntetendő eretnekségnek minősítették. E súlyos torzulás máig tartó hatását jelzi, hogy sok helyütt még a 20. század végén is szektás jelenségnek tartották, ha valaki a csecsemőkeresztséget elutasítva, hitből, felnőttkorban merítkezett alá.
Mágikus percek
Az úrvacsorai (kovásztalan) kenyér megtörése
Hasonló folyamat játszódott le a kereszténység egyik legfőbb szellemi cselekménye, az úrvacsora vonatkozásában. A 4. századtól, főként Aranyszájú Szent János nyomán terjedt el az a tanítás, hogy a misének nevezett úrvacsora Jézus Krisztus golgotai keresztáldozatának megismétlése. Ezért beszélnek mindmáig miseáldozatról, áldozópapról, elsőáldozásról. Holott a Szentírás egyértelműen kijelenti, hogy a golgotai keresztáldozat egyszeri, tökéletes és megismételhetetlen.
A 7-8. század folyamán egy újabb változás következett be a misében. A laikus hívektől megvonták a bort, annak ellenére, hogy a Biblia szerint az úrvacsorai bor Jézus vérével való közösséget biztosít, amivel kapcsolatban az evangélium számos alapvető áldást ígér a hívőknek. A legfőbb torzulás az átlényegülés (transzszubsztanciáció) tanításának bevezetésével következett be. Eszerint a 
misében az ostyát és a bort a pap Jézus Krisztus valóságos testévé és vérévé változtatja át, s ezért az átváltoztatott ostyát és bort imádó hódolatban kell részesíteni.
Protestáns úrvacsora kehelyből fogyasztott musttal.
E tanítást a 9. században fogalmazta meg Paschasius Radbertus német bencés apát és iskolamester. Sokáig még a hivatalos egyházban sem fogadták el, többen eretnekségnek minősítették. Végül 1215-ben a IV. lateráni zsinaton nyilvánították dogmává, azaz megkérdőjelezhetetlen hitigazsággá.
A későbbiekben a Biblia alapján számos keresztény felhívta a figyelmet, hogy a fizikai anyag átváltoztatására végrehajtott rítus azzal a veszéllyel jár, hogy a mise során mágia történik, miközben az élettelen ostya és bor előtti térdhajtás, hódolat pedig egyértelműen a bálványimádás kategóriájába tartozik.
Az államvallás képviselői a hit legfőbb forrásául szolgáló Szentírás kánonját, azaz könyveinek összetételét is megváltoztatták. Ebben is Szent Ágoston játszott döntő szerepet. Az első négy században a keresztények egyöntetűen az úgynevezett héber kánont fogadták el az Ószövetséget illetően, amely harminckilenc könyvet tartalmazott. A 4. század végén azonban Ágoston arra a meggyőződésre jutott, hogy e héber kánonhoz még további hét könyvet kellene csatolni. Ezekben azonban számos olyan megállapítás található a hitre vonatkozóan – mint például a Makkabeusok könyvében a halottakért mondott ima –, amely nincs összhangban a Biblia egészének a kijelentéseivel, így heves vita bontakozott ki. Jellemző, hogy például Szent Jeromos, a Vulgata híres fordítója az Ágoston által javasolt hét könyvet nem tartotta isteni ihletettségűnek, ezért többségüket le sem fordította. Ágostonnak csak három nagy zsinat alatt (Hippo, 393 és Karthagó, 397 és 419) több mint negyed százados szívós érveléssel sikerült elérni, hogy a katolikus Ószövetség részévé tegyék az általa javasolt hét könyvet.
Örök szüzek
Látványos eltérést jelentett a bibliai hittől az is, hogy a hivatalos egyházban már a 4. századtól fokozatosan teret hódított az elhunyt mártírok és szentek kultusza, valamint a hozzájuk mondott imák és segítségül hívásuk. Annak ellenére, hogy a Biblia egyértelművé teszi, miszerint „egy a közbenjáró Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus” (1. Timótheosz 2:5), továbbá „nem is adatott az emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nekünk megtartatnunk” (Apostolok cselekedetei 4:12).
A Szentírás alapján az is egyértelmű, hogy az elhunytakkal való kommunikáció a spiritizmus körébe tartozik.
Az államvallás erő
szakos terjesztése során már a 4. század végétől hatalmas pogány tömegeket kényszerítettek be a katolikus egyházba. Ők szívósan ragaszkodtak korábbi hitfelfogásuk főbb elemeihez. A katolikus egyház Nagy Szent Gergely pápa útmutatásai alapján kész volt kompromisszumot kötni a népi elvárásokkal. Ennek nyomán egyrészt számos pogány istenség kultuszhelyét átvették, mint például Rómában a Pantheont, amelyet a minden pogány istenség templomából a katolikus mindenszentek és Mária templomává tették. Hasonlóképpen Athénban az egykor az örök szűz Pallasz Athénének épített Parthenont az örök szűznek nevezett Mária kultuszára kezdték használni. Emellett számos korábbi pogány istenség nevet változtatva be is épült a szentek kultuszába. Később sokan már bizonyára nem is sejtették, hogy miközben például Szent Györgyhöz vagy Szent Brigittához imádkoztak, valójában ősi pogány istenségekkel, mitikus lényekkel keresték a kapcsolatot.
A szentek tiszteletén belül kiemelt szerepet kapott a Mária-kultusz. Itt nem egyszerűen Jézus anyjának a fokozott tiszteletéről van szó. Mária alakját ugyanis az évszázadok során olyan jellemzőkkel ruházták fel, amelyek egyértelműen korábbi pogány istennők tulajdonságai. Ilyen például Mária istenanyaságának tanítása, melyet a 431-ben Efézusban tartott zsinaton tettek egyházi dogmává rendkívül heves viták után. (Sokatmondó a helyszín is, hiszen a város a híres kisázsiai anyaistennő, Artemisz, azaz Diana fő kultuszhelye volt.)
A dogma elfogadása ellen érvelő Nesztoriosz, Konstantinápoly püspöke arra hivatkozott, hogy a theotokosz, azaz istenanya, istenszülő kifejezés Máriára vonatkozóan azt a téves elképzelést eredményezheti, miszerint Jézus Máriától nyerte az isteni természetét, holott azt az Atyától kapta. Ő megfelelőbbnek tartotta volna a khrisztotokosz, azaz krisztusszülő jelzőt. A zsinaton azonban végül többségbe kerültek az istenanyaság dogmájának hívei. Nesztoriusz tanítását eretneknek bélyegezték, és őt megfosztották püspöki méltóságától.
Mária örök szüzessége is pogány istennők tulajdonsága. Ilyen volt a már említett Pallasz Athéné, illetve a pogány magyar hitvilág Kisboldogasszonya. A bibliai Máriának ezzel szemben az evangéliumok beszámolója szerint Jézus születése után férjétől még négy fia és leányai is születtek (Máté evangéliuma 13:55-56) Emellett pogány istennők jellemzője az Ég királynője cím is.
Krisztus helyett
A Mária-kultusz Madonnáját emellett több olyan tulajdonsággal is felruházták, amely kifejezetten sérti Krisztus személyét. Ezek közé tartozik Mária szeplőtlen (azaz eredendő bűn nélküli) fogantatásának tanítása. A Szentírás tanúsága szerint csak Jézus fogant eredendő bűn nélkül, azaz szeplőtlenül. Éppen ezért csak ő tudott tökéletes áldozatot bemutatni Istennek, és ezzel elvégezni az emberiség megváltását. Az a tanítás, amely szerint Mária anyjának, Annának a méhében szintén bűn nélkül fogant, s így ő is alkalmas a megváltásra, súlyosan csorbítja Jézus egyedülálló szerepét az emberiség megváltásában.
A hivatalos államegyház az évszázadok során egyre több bibliaellenes tanítással és vallási gyakorlattal telt meg. Az ezredforduló után meginduló középkori keresztény megújulási mozgalmak tettek kísérletet arra, hogy megszabadítsák az egyházat a bibliaellenes tradíció súlyos terhétől. (Folytatjuk.) (A szerző történész.)
NAGY THEODOSIUS RENDELETE (380)
Megparancsoljuk, hogy mindazok a népek, amelyek a mi kegyelmes kormányzatunk uralma alatt állnak, abban a vallásban éljenek, amelyet a hagyomány szerint Szent Péter apostol adott át Róma népének, s amely azóta is töretlenül él napjainkig: az a hitvallás ez, amelyet Damasus pápa és Péter Alexandria püspöke, az apostoli szentségű férfiú is helyesnek tart… Meghagyjuk, hogy akik ezt a hitvallást követik, a „katolikus keresztények” nevet viselhetik, a többiek azonban, akiket eszteleneknek és őrülteknek ítélünk, az eretnek hitvallásuknak megfelelő gyalázatos nevet viseljék, gyülekezeteik nem nevezhetik magukat ecclesiáknak és egyelőre az isteni bosszúnak adjuk át őket, de majd, amidőn isteni sugallatból erre utasítást kapunk, magunk is gondoskodunk megbüntetésükről.
Kulcsár Árpád
Hetek.hu 2011. 03. 4. (XV/4)