A cikket a “Hitler teológusai” című történelmi beszámoló kiegészítése gyanánt ajánlom olvasásra. A hatalom megszállott keresése/megszerzése közben előfordult, hogy a “Nemzetvezető” erők a “legitimitás megerősítése céljából még az eget is igyekeztek birtokba venni.” A középkori hatalmi civódások (például pápaság-kontra császárság) alaposan átalakultak .Amit manapság a középkorhoz képest megfigyelhetünk, az állam és egyház már nem az alá-fölé rendeződésben, sőt inkább a hatalom EGYÜTTES gyakorlásában érdekelt. (Dénes Ottó)
A hatalom – minek tagadjuk? – nagyszerű dolog. Minél nagyobb, annál kívánatosabb. Megnyitja a lehetőségek tárházát, és eszközöket is biztosít, hogy ezek körét bővítsük és a megvalósítás irányába tereljük. Ki ne örülne annak, hogy sok mindent megtehet? S idővel elhiszi, hogy mindent. Meggyőződése a hatalomgyakorlás közben egyre erősödik. Ezért aztán nemigen válogat az eszközökben, hogy növekvő lehetőségeit valóra váltsa.
A hatalomgyakorlás határa a csillagos ég. S ahogy a történelemben számtalanszor tapasztalhatjuk – legitimitásának megerősítése céljából –, még az eget is igyekszik birtokba venni. Ebből a törekvésből származtatható a hatalom szakrális eredetének évszázadokon átívelő gondolata.
Canossa-járás 
A történelemben még a legkiválóbbak sem tudtak szabadulni a hatalom bűvöletétől. Az Isteni színjáték halhatatlan szerzője, aki büszkén hirdeti, hogy „születésére nézve firenzei, erkölcseit tekintve nem az”, Dante a De Monarchia (Az egyeduralom) című vitairatában hitet tesz amellett, hogy „a világ jólétének biztosítására szükség van egyetemes monarchiára, azaz császárságra”. Csak ez az egy személy kezében összpontosuló hatalom képes elejét venni a fejedelemségek közötti érdekellentéteknek, hiszen – s itt a megfellebbezhetetlen tekintélyű bölcselőt, Arisztotelészt idézi – „a sok uraság mindig baj, azért csak egy legyen az úr”. A viszály, a széthúzás s egyáltalán mindenféle harc és háborúság az egy kézben összpontosuló világuralom következtében véget ér. Beköszönt a zavartalan békesség kora. Megvalósul a közjó, és semmi sem állhat az emberek boldogulásának útjába. Ennek mielőbbi megvalósítása Isten akaratára vezethető vissza, mivel – Dante álláspontja szerint – „a világuralom, vagyis a császári méltóság közvetlenül Istentől függ” (lásd 3. könyv).
Dante Monarchiája tematikusan ahhoz a szellemi küzdelemhez tartozik, amelyet a művet teljes terjedelmében elsőként fordító (1921) tudós piarista, Balanyi György tanulmányméretű bevezetőjében ezzel a megjegyzéssel jellemez: „A középkor legsajátabb, legállandóbban és legtöbb szenvedéllyel vitatott problémája az egyház és állam, illetve konkrét megtestesülésük: a pápaság és császárság egymáshoz való viszonyának kérdése volt.”
Skolasztikus módszerrel és alapossággal könyvtárnyi vitairat született – az „ imperium” vagy a „sacerdotium” elsőbbségét bizonyítandó – az egymással szemben álló publicisták tollából. S mivel a hatalom elsőbbségéről folyt a vita, ezért a küzdelem nem is maradhatott elméleti síkon, s az úgynevezett invesztitúraharcban érte el a csúcspontját.
Canossa vára Észak-Itáliában. A behódolás jelképe lett.
Így aztán nemigen lepődhetünk meg azon, hogy Danténak ezt az utópisztikus vitairatát a maga korában nagyobb érdeklődéssel fogadták, mint fő művét, az Isteni színjátékot. Talán ezért is érthető, hogy Márai A kassai polgárok című drámájában Dante mint a Monarchia szerzője kerül említésre.
S itt akár abba is hagyhatnánk a hatalommal kapcsolatos, immár csak kultúrtörténeti szempontból értékelhető viták ismertetését, hiszen régóta nincs már császárság, s – VI. Pál óta – a pápák sem viselnek hármas koronát.
Ámde ha ma Magyarországon a hatalom birtokosai részéről politikai nagygyűlésen hangzik el a kijelentés, hogy „Isten a világtörténelem ura”, akkor valami mégis aktualizálódni látszik letűnt korok túlhaladott vitáiból, amelyek éppen az Isten akaratára való hivatkozással kívánták elfogadtatni a hatalomról vallott elveiket.
Hívő ember nem kételkedhet a kijelentés igazságtartalmában. Isten valóban a történelem ura. De azt is illik tudnunk, hogy ezt a teológiai meggyőződést inkább eszkatologikus (végidőkre vonatkozó) értelemben valljuk, és senki sem vállalkozhat arra, hogy a történelem egyes eseményeit közvetlenül Isten akaratára vezesse vissza. Mert a vallási meggyőződés alapján az úgynevezett üdvtörténeti eseményekben lehet és kell a gondviselő Isten akaratát fölfedezni, ez azonban az úgynevezett profán történelmi eseményeket vizsgálva már jóval kevésbé lehetséges. A hívő ember legfeljebb csak a történelem végcélját illetően foglalhat állást a kinyilatkoztatásra hagyatkozva, nevezetesen, hogy a végső időkben megvalósul az Isten országa. Ahogy a Szentírásban olvashatjuk: „Akkor Isten lesz minden mindenben” (1Kor 15,28).
Giczy György
2010. 07. 16. (XIV/28) Hetek
A cikk eredeti terjedelmében a kiemelésre kattintva olvasható.