Ha szimpatizálok egy emberrel – ez esetben Brunóval – nem elsősorban teológiai és egyéb nézetei adják az élményt, a mintát, de az a törekvése, hogy a szellem szabadsága, a gondolatok szabad közlése és eltérő nézetek esetén azok normális megtárgyalása legyen az elfogadott eljárás.Amennyiben e helyett a HATALOM (egyházi, vagy világi) adja a szempontokat, amikhez kötelező igazodni, azonnal megszólal a vészcsengőm. A lelkiismereti szabadság korlátozását vélem a közéletben megjelenni.(Dénes Ottó)
Meddig terjed a Vatikán megbocsátása? – kérdezik sokan azután, hogy a katolikus egyház a közelmúltban „rehabilitált” két tudóst, Galileit és Darwint. Elképzelhető, hogy felmentik az egyházzal teológiai ügyekben is tengelyt akasztó Luther Mártont, Husz Jánost, esetleg Savonarolát vagy – mint azt egy világszerte kibontakozóban lévő mozgalom sürgeti – Giordano Brunót, akinek tiszteletére február 17-étől, egykori megégetéséne
k napjával kezdődően megemlékező hetet tartanak Budapesten.
„Aki félti a testét, még sohasem érezte magát egynek Istennel” – mondta a feljegyzések szerint Giordano Brunó, az inkvizíció által közel négyszáz éve megkínzott, majd máglyán megégetett itáliai filozófus életének utolsó napján. A kivégzett bölcselőnek szeretne igazságot szolgáltatni a jövő heti budapesti Giordano Bruno-hét szervezője, az Új Akropolisz Egyesület, azon társaságok egyiké, amelyek a kilencvenes évek eleje óta világszerte egyre erőteljesebben követelik a kivégzett gondolkodó egyházi rehabilitálását. Hogy erre pontosan mikor kerül sor, még nem tudható, Vatikánhoz közel álló források mindenesetre úgy tudják, hogy a perújrafelvétel folyamatban van, s – Galilei és Darwin után – talán még ebben az évezredben megbocsátanak neki is, méghozzá a szintén a várakozólistán lév
ő Husz Jánossal, illetve Luther Mártonnal együtt.
Emléktábla a városháza téren, azon a helyen, ahol Savonarolát és társait megégették (Firenze)
Mivel azonban a kedvező ítélet még várat magára, egyelőre érvényben lévőnek kell tekinteni azt a csaknem négyszáz éve összeállított bűnlajstromot, amelynek alapján Brúnót az egyház kiközösítette, majd átadta a világi bíróságnak azzal, hogy „a vére ne ontassék”. Ez a korabeli hivatalos szóhasználatban azt a kifejezett szándékot jelentette, hogy a vádlottat elevenen égessék meg. De vajon melyek voltak azok a máig megbélyegzett tanítások, amelyek miatt bírói eretnekké nyilvánították, s ennek folyományaként ily kínos végre kárhoztatták Brúnót?
Bár az 1592 és 1600 között Velencében, majd Rómában lezajlott Giordano Bruno pernek a Vatikán levéltárában őrzött anyaga nem kis részben mindmáig titkos, néhány dokumentum mégiscsak ismertté vált. Az egyik ilyen Giovanni Mocenigo velencei nemes vallomása, aki azért hívta meg palotájába Brúnót, hogy elsajátítsa tőle az emlékezés művészetét, azaz a Brúnót életében minden filozófiai nézeténél ismertebbé tevő mnemotechnika fortélyait.
A velencei Doge palota egyik terme
A kurzus végén aztán feljelentette mesterét az inkvizíciónál, felsorolva, mi minden gyanúsat hallott annak szájából, így például – idézi a velencei feljelentőt Giordano Brúnó című könyvében a századelőn a filozófus magyar fordítója, Szemere Samu – a mester állítólag azt mondta, hogy „a katolikus vallás tele van istenkáromlással, s ő csodálkozik Isten türelmén, amellyel elnézi ezt a sok eretnekséget”.
Mocenigo feljelentése szerint Brúnó „olvasatában” a kenyérnek Jézus testévé való átlényegülése is képtelenség, ezért a filozófus állítólag ellenezte volna a misét. Sőt, a feljelentő szerint még a Szentháromságot is tagadta, mondván, nem lehet több különböző személy Istenben, hiszen az a Teremtő tökéletessége ellen szólna. Arról már nem is szólva, hogy Brúnó állítólag még amondó is volt, Krisztus csodái — miként az apostolokéi is – csupán látszólagosak, s h
ogy ő maga ugyanolyan csodákat volna képes művelni.
A “sóhajok hídja” a börtön és a Doge palota között
Hogy a temperamentumos dominikánus szerzetes valóban ezt – és valóban így – mondta volna, nem tudjuk, de tény, már addig is sok mindent mondott, s tán még Mocenigónak is több mindent mondhatott, legfeljebb az csak a feljelentésben foglaltakat volt képes leszűrni. Az egyházi vizsgálóbizottság azonban – bizonyítva elfogulatlanságát – mindenesetre csak a vissza nem vont, notóriusán vallott tanaiért vonta felelősségre és ítélte el az előtte megjelent vádlottat. Egyebek mellett azért, amit A végtelenről, a világegyetemről és a világokról című párbeszédes művében fejtett ki a világ örökkévalóságáról. Például hogy nem is egy világ van, hanem számtalan: Isten minduntalan új világokat teremt, melyeket azután a sors irányít. Meg azért a nézetéért, hogy a bűnökért nem jár földön túli büntetés, hiszen a lelkek egyik testből a másikba – akár az egyik világból a másikba – vándorolnak. Természetesen az sem számított enyhítő körülménynek, hogy Brúnó a végtelen sok világ feltételezésével voltaképpen nemcsak az akkortájt másoknak is meleg perceket okozó Föld-középpontú világképpel áll szemben, hanem már a Nap-középpontúval is.
De vajon mi lehetett Brúnó sokszor látszólag össze sem illő nézeteinek a vezérfonala? Az egyik lehetséges választ Frances A. Yates adta meg Giordano Brúnó és a hermetikus hagyomány című, 1964-ben megjelent filozófiai művében. Yates szerint tévhit, hogy a kétségtelenül szabadgondolkodó Brúnó ne lett volna egyben vallásos is. Az volt – állítja a szerző -, legfeljebb a maga egyéni és reneszánsz módján. Korának több más filozófusához hasonlóan például valóságosnak s ezért megismerhetőnek, sőt megismerendőnek tartotta a legendás egyiptomi – de görög nyelvű – varázslóra, Hermész Triszmegisztoszra visszamenő, „több ezer évesnek” tartott, akkor titkos tudományoknak számító, úgynevezett hermetikus hagyományt. Sőt, Yates szerint még messzebb is ment, hiszen őszintén hitte, hogy az egyiptomiak a judaizmusnál és kereszténységnél is régebbi mágikus vallása most benne, Giordano Brúnóban születik újjá és kap új erőre.
A Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított művek viszonylag későiek, az időszámításunk szerinti 100 és 300 között keletkezhettek, a titkos tudásra épülő vallás azonban, amelynek – Yates értelmezésében – Brúnó a képviselőjeként lépett volna fel, ennél jóval régebbi:
Ehnaton egyiptomi fáraó vallási reformjában gyökerezik, amikor is az uralkodó csaknem 3400 évvel ezelőtt kötelezően előírta az egyiptomiak számára az egyetlen isten, a Napkorong tiszteletét.
Ezután már sejthető is, hogy Giordano Brúnónak, aki kezdetben a szójátékkal Isten hűséges kutyáinak (domini canes) is nevezett Domonkos-rend szerzetese volt, korántsem a végzetessé váló vizsgálat során zördült össze első ízben a vallási felsőbbséggel: a rendet korábban éppen hogy az inkvizíció elől bujdosva volt kénytelen elhagyni, mert már rendtársai is eretnekséggel vádolták, mondván, tagadja a Szentháromságot. Ekkor utazta be Európát, s német, francia, angol egyetemeken tartott nyilvános előadásokat. Nehezen magyarázható, hogy 1592-ben ilyen előzmények után az említett Mocenigo meghívására miért tért vissza Itáliába. Annyit tudunk, hogy honvágya is volt, ezenfelül igencsak bízott mind vendéglátója, mind — egy vizsgálat esetén – az inkvizíció jóhiszeműségében. Nos, ez utóbbiakban csalatkoznia kellett, ami meg a honvágyat illeti, annyit ért el, hogy nyolc évig honi tájakon – előbb Velencében, majd Rómában – raboskodhatott.
Nézeteit illetően mindazonáltal igencsak eltökélt lehetett, mert bár még kivégzése napján is igyekeztek rábírni őt tanai visszavonására, hajthatatlan maradt. Sőt – a legenda szerint legalábbis – a halálos ítélettel egyenlő szentencia kimondásakor e szavakkal fordult bíráihoz: „Nagyobb félelemmel mondjátok ki az ítéletet fölöttem, mint ahogyan azt én fogadom.”
Alíg látszik ki a sátrak közül Giordano Bruno szobra.
A római Campo dei Fiorin, ahol megégették, ma Giordano Bruno-emlékmű áll. Az őt ma rehabilitáltatni szándékozók szemében azonban ez nem elégtétel, mivel a szobrot nem az egyház állíttatta. Szerintük Brúnó emlékéhez egyetlen méltó tett illene: ha az őt elítélő inkvizíció jogutódja, a Hittani Kongregáció, illetve a pápa tételesen elismerné, hogy Brúnó nem volt eretnek. Csakhogy az ő esete abban mindenképp különbözik például az immár visszafogadott Galileiétől, hogy személyében olyasvalakit mentenének fel az eretnekség vádja alól, aki nem pusztán tudományos, hanem immár teológiai kérdésben mondott ellent ma is vallott, érvényben lévő dogmáknak, s aki számos sorstársával ellentétben nem vonta vissza nézeteit.
Gerlóczy Ferenc
HVG 1997. FEBRUÁR 15. SZELLEM HVG