Caesar kontra Khrisztosz
Nérótól Diocletianusig: A keresztényüldözések története (4.)
„Győztél, Galileai!”: állítólag ezekkel a szavakkal búcsúzott az élettől Julianus császár, aki az aposztata, vagyis hitehagyott néven vonult be a történelembe. ő volt az utolsó keresztényüldöző pogány uralkodó a Római Birodalomban. Bár ekkorra a kereszténység már csaknem fél évszázada egyenjogúvá vált a pogány vallásokkal, Julianus bővében volt a muníciónak, mikor a kereszténység ellen támadt, mivel a római császárság fennállásának első három évszázada alatt mindent megtett annak érdekében, hogy vagy írmagostul kiirtsa, vagy legalább a maga képére átformálva felőrölje és beolvassza a kereszténységet. Míg az előbbi törekvésében kudarcot vallott, az utóbbit sikerre vitte.
Jean-Léon Gérome: A keresztény mártírok utolsó imája (1883) 
„A különféle vallásos kultuszokat, amelyek a Római Birodalomban érvényesültek, a nép egyformán igaznak; a filozófusok egyformán hamisnak; az állam tisztségviselői egyformán hasznosnak tartották.” Edward Gibbon ebben a szentenciózus tömörségű mondatban foglalta össze a római állam és a különféle vallások kapcsolatának lényegét. Lényegében igaz tehát az a megállapítás, hogy a Római Birodalomban vallásszabadság volt. Ennek határait azonban az állammal való együttműködési készség jelölte ki.
Az a vallás, amelyik kész volt hasonulni a görög-római istenvilághoz, elfogadta a császár személyének istenítését, ezenkívül nem gyakorolt embertelen szertartásokat (mint a punok vagy a druidák), szabadon működhetett. E feltételek teljesítése alól egyedül a zsidóság kapott felmentést. A zsidó vallás lényegénél fogva nem asszimilálódhatott sem a görög-római államvalláshoz, sem a császárkultuszhoz – ez önmaga felszámolását jelentette volna.
Iulius Caesar alatt azonban egy törékeny egyezség jött létre a rómaiak és a zsidók között, amely évszázadokra biztosította számukra is a vallásszabadságot, s ezért mindössze ann
yit vártak el tőlük, hogy a jeruzsálemi Templomban áldozatot mutassanak be a császárért, és imádkozzanak az uralkodó üdvéért. Miért volt „törékeny” ez az egyezség? Mert hiába erősítette meg maga Augustus, a principátus megalapítója is a zsidó vallás külön jogait, rendszeresen akadtak olyan uralkodók, akik egyoldalúan felrúgták az egyezséget. Például a hibbant Caligula, aki elhatározta, hogy gigantikus szobrát felállíttatja a jeruzsálemi Templomban.
Az első számú közellenségek
A Jézus halálát és feltámadását követő rövid fél évszázadban a kereszténység a Római Birodalom minden sarkába eljutott. Ez ezért is megdöbbentő, mivel Jézus Krisztus megváltó kereszthalálának és feltámadásának üzenete minden szempontból hátrányosnak számított a római világban: Jézus zsidóként élt és szenvedett Iudaeában, ami egyáltalán nem hangzott jól az antiszemita előítéletekkel terhes görög-római kultúrában; (ártatlanul) elítélt bűnözőként feszítették keresztre, ami a rabszolgák számára kiszabható legsúlyosabb büntetésforma volt; és testben támadt fel, ami nemcsak a józan ésszel és emberi tapasztalattal ellenkezett, de egyetlen addigi filozófiai rendszer tanításában sem szerepelt. A korai keresztények és az állam viszonyát csak egyetlen szóval jellemezhetjük: és ez a tisztelet. Az Újszövetség nem tesz különbséget „jó” és „rossz” császár között, hanem egyszerűen kijelenti: „Minden lélek engedelmeskedjék a felső hatalmasságoknak; mert nincsen hatalmasság, hanem csak Istentől: és amely hatalmasságok vannak, az Istentől rendeltettek.”
A hatalom eleinte nem is foglalkozott a zsidóságból kivált keresztény felekezettel. A Korinthoszban székelő római helytartó, Gallio, helyesen utasította el a helyi zsidók kérvényét, akik bevádolták előtte Pált, mivel a római állam nem avatkozhatott be egy elismert vallásfelekezet belső ügyeibe: „[H]a tanításról, nevekről és a ti törvényetekről van kérdés, ti magatok lássátok, mert én ezekben bíró nem akarok lenni.”
A zsidóság és kereszténység teljes elkülönülése – ami egyesek szerint már az első század végére, de legkésőbb a második század közepére végbement – nemcsak szellemi törést okozott az Egyházban, hanem egy nagyon fontos jogi következménye is volt. A kereszténység ugyanis – önálló vallásfelekezetté válva – kikerült a zsidó vallás számára biztosított „védőernyő” alól. Az új vallás abban a furcsa helyzetben találta magát, hogy noha egészen i. sz. 250-ig senki nem tiltotta be működését, időről időre heves üldözést folytattak ellene. Pedig más vádat nem tudtak ellene felhozni, mint hogy létezik. A 3. századi egyházatya, Tertullianus így summázta az ellenük indított hajsza indítékát: „Ez a küzdelem a Név ellen folyik.”
A római állam „első számú közellenségeivé” kikiáltott keresztények ellen olyan nevetséges vádakat hoztak fel, mint hogy istentiszteleteik után vérfertőző, orgiasztikus lakomákat rendeznek; annak előtte gyermekeket gyilkolnak le, és vérüket megisszák; a keresztény feleségek paráznák és vérfertőzők; a keresztények szamárfejet imádnak, stb. Ezeket a soha senki által be nem bizonyított rágalmakat nemcsak a kor „celebjei” (olyan írók, mint Lukianosz; olyan filozófusok, mint Kelszosz vagy Prophüriosz) terjesztették, hanem hivatalosan jóváhagyott pamfletek formájában kötelező iskolai tananyaggá is tették (pl. Septimius Severus idején).
Grüll Tibor
2011. 02. 04. (XV/5)
