2009-ben Ausztriában nyaraltunk a Salzkammerguti tavak egyikénél, a Wolfgang tó mellett. Egy alkalommal f
elmentünk kötélvasúttal az egyik hegytetőre és élvezettel nézegettük a siklóernyősöket, a messzi tavakat, a csodálatos panorámát,a Dachstein hatalmas tömbjét. Lemenetkor, az alsó végállomásnál, amíg vártuk a család többi tagját,nekem, mint műszaki embernek minden érdekes volt és szerettem volna fényképeket készíteni a végállomáson összegyűjtött kabinokról, ahogy azokat bespájzolják éjszakára.
Bennem élt az élet folyamán berögződött görcs, “csak semmi veszélyeset, semmi különlegeset, mert hátha tilos !!” Ezért megkérdeztem a kocsikat igazgató munkatársat, a fényképezőgépre bökve: “Darf ich?”
Válasz: “Natürlich,, das ist ein freies Land”. Rövid szünet után hozzátette: “Aber Ungarn auch!” Szabad fordításban: Természetesen, ez egy szabad ország…. Azonban Magyarország szintén…. Összenéztünk a feleségemmel.Ez láthatóan mélyen élő állampolgári öntudattal hangzott.Nem volt szilánknyi propaganda íze. Ez a spontán jött élő gondolat, akár a szabad ember hitvallása is lehetett volna.
Miért jut mostanában gyakran eszembe, ez az egyébként jelentéktelen epizód? Amikor hazánkkal kapcsolatban erősen kritikus hangvételű cikkek, internetes jegyzetek jelennek meg és a hullám lecsengésének nem látszik vége, mi juthat észbe? A SZABAD ORSZÁG emléke. Ahol van szabad gondolatközlésre,vagy az emberi alapjogokra felépülő tevékenységekre lehetőség. Mert nem kell félni az irigységgel, féltékenységgel megtűzdelt, rosszindulatú feljelentésekre alapozott eljárásoktól.