---
title: "A történelem nagy perei IV. rész: Jézus elítéltetése"
url: https://denesotto.hu/konyvtar/a-tortenelem-nagy-perei-iv-resz-jezus-eliteltetese/
type: post
date: 2019-04-29
modified: 2026-02-05
markdown_url: https://denesotto.hu/konyvtar/a-tortenelem-nagy-perei-iv-resz-jezus-eliteltetese.md
author: "Dénes Ottó"
---

# A történelem nagy perei IV. rész: Jézus elítéltetése

![](http://denesotto.hu/wp-content/uploads/2018/06/images-4-1.jpg)

Pilátus el akarta bocsátani az ártatlan Jézust, s evvel lezárulhatott volna az ügy. A per folytatásának jelle­gét minden ókori olvasó jól ismerte, történeti tény­szerűségében nem kételkedett, és erre a legtöbb mo­dern kutató sem vállalkozott, s leírást egészében nem vetették el. Hiszen újra meg újra megtörtént, hogy egy per során az egyik peres fél megnyerte ma­gának a közönséget, s azt a bírák vagy a másik fél el­len fordította; **ezt tették a főpapok is a néppel,** amely épp a hagyományos húsvéti amnesztiát köve­telni gyűlt a praetórium elé.

A császárok többször kényszerültek helytartóikat szigorúan figyelmeztet­ni, hogy efféle, a későbbi keresztényperekből is is­mert nyomásnak ne engedjenek. Pontosan ismerünk olyan rendeleteket, amelyek értelmében helytartó nem fogadhatott el vádnak puszta odakiáltott vádat, és senki olyat nem bocsáthatott szabadon a favor populi-t, a nép kegyét keresve, akit az arénában elszen­vedendő halálra ítéltek (Eusebius: História ecclesiastica 9 és Digesta 48). A zsidó Alexandriai Philo számára a Putifár feleségének ellenálló és a tömlö­cöt vállaló bibliai József példaképe annak a politi­kusnak, aki elhárítja a tömeg rokonszenvét (de Iosepho).

Rómában valósággal tipikus volt az, hogy **ha egy pernek zsidó részesei voltak, a közönségben zsidó sokaság jelent meg, és nyomást gyakorolt a bí­rákra.** Cicero (pro Flacco 66, 69) és Horatius (Sermones I.) csípős gúnnyal ír a közismert zsidó concordia, egyetértés e megnyilvánulásáról. Mindketten szólnak a zsidó turbá-ról amely a szinoptikusok sze­rint okhlosz (tömeg), és **ez döntötte el Jézus perét**. De épp ez a történeti és irodalmi tipikusság int an­nak óvatos megítélésére, vajon a Jézus elleni eljárás esetében valóban a tömeg tüntető fellépése döntött- e.

Ez központi kérdés, az egész per megítélése ezen áll vagy bukik.

**Az első ellenérv** Jézus három jövendölése kínszen­vedéséről. Ezek egy korai, Márk előtti hagyomány-­anyagból származó jövendölésen alapszanak. Az első szerint a vének, főpapok és írástudók fogják Jé­zust megkínozni és megölni (Márk 8, 31; Máté 16, 21; Luk. 9, 22).

** A második jövendölés** általában, szójátékszerűen szól: az Ember Fiát emberek kezé­re fogják adni, s azok megölik (Márk 9, 31; Máté 17, 22-23; Luk. 9, 44).

**A harmadik jövendölés** köz­vetlenül a passió előtt hangzik el: Jézust a főpapok és írástudók kezére fogják adni, azok halálra ítélik, majd átadják a pogányoknak, hogy ők kínozzák meg és végezzék ki (Márk 10, 33-34; Máté 20, 18-19; Luk. 18, 31-33). Itt a pogányok csak eszkö­zei a főpapoknak és írástudóknak, Jézus halálában egyedül az utóbbiak a bűnösök, mint az első jöven­dölés szerint is. Aki elsőül s a végkifejletből kiin­dulva foglalt írásba egy ilyen egyértelmű kijelen­tést, az semmit sem tudott a nép valamilyen részvé­teléről az ügyben, különben könnyűszerrel mond­hatta volna azt is bűnösnek

Második ellenérv is társul ehhez: régóta világos, hogy amikor az evangélisták a népet is elmarasztal­ják, azt aktuális indíttatásból teszik. Még mielőtt Márk megírta volna evangéliumát, a jeruzsálemi ős- hitközség és valamikori hívei közt támadt, az Apos­tolok Cselekedeteiben megírt bonyodalmak hatásá­ra kialakult az a hagyományos hit, hogy **Jeruzsá­lem városának népe a vádlókkal együttesen felelős Jézus haláláért.** Hiszen Jézus maga is vádolta a vá­rost:

*„Jeruzsálem! Jeruzsálem!, mely megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, kik hozzád kül­dettek."*

Minél jobban terjeszkedtek a keresztény gyülekezetek, annál általánosabb lett ez a vád, a po­gányok közötti misszió elhatárolódása a konok zsi­dó környezettől. Az elítélés már nem szorítkozik a jeruzsálemi zsidókra. Márk még a „tömeg" egyes számával (okhlosz) él, s ez, úgy tetszik, a város né­pét jelenti. Máté a praetórium elé sereglő tömeget már többes számmal jelöli (okhloi): a főpapok és írástudók fölzúdították a tömegeket. Egy helyütt Lukács is többes számot használ, és ezt Mátéhoz hasonlóan a „nép"-pel (laosz) váltogatja. Jánosnál a kínszenvedés leírásában „tömeg" egyáltalán nem fordul elő, és ő „nép" helyett kezdettől fogva feltű­nő gyakorisággal él az etnikum nevével (iudaíoi). Ehhez képest mondja nála Pilátus a vádlottnak: *„A te néped és a főpapok adtak téged kezembe"* (ethnosz) János szándékosan említi a főpapok** előtt** a népet.

Az ábrázolások tendenciózussága nem teszi azo­kat eleve hiteltelenné. De további érvek is ellene szólnak egy bármilyen összetételű tömeg részvéte­lének. A szinoptikus hagyomány egy részlete zava­ros, efölött János már megpróbált elsiklani, bár nem mellőzte teljesen. Vajon nyilvánosan folyt-e egyáltalán a tárgyalás, azaz szembesült-e Pilátus a néppel? Márk nyilvános tárgyalás képzetét kelti, de a nyilvánosságról nem beszél egyértelműen, megfelel viszont a ténynek, hogy a helytartók álta­lában nyilvánosan bíráskodtak. Máté valamivel töb­bet mond, nála ítélőszékén ül Pilátus, amikor meg­kapja felesége üzenetét, hogy ne foglalkozzék to­vább Jézussal, és Máténál nyilvánosan mossa ártat­lan kezét Pilátus (27, 24; vö. Zsolt. 73, 13).

De mind a két epizód utólagos ékítmény.

János kezdet­ben hangsúlyozza, hogy egyetlen vádló sem lép be a praetóriumba, mert akkor tisztátalanná válik, és nem ehet a húsvéti bárányból (18, 28). Pilátusnak kell kijönnie, s ő tárgyalás közben többször kilép a tárgyalóteremből a nyilvánosság elé, s tér vissza megint. A tárgyalás után ő maga vezeti ki Jézust, majd ítélőszékébe ül (19, 13). Itt János ismét azo­nos a szinoptikusokkal, sőt görög és zsidó nevén följegyzi a teret, ahol a bírói emelvény állt, ami ugyan nem több egy régészeti adatnál.

A legrégibb hagyomány szerint** a per elejétől végig kétségtele­nül a praetórium épületében folyt le.** Kiderül ez Márknak abból a közléséből is, hogy Jézust beve­zették az épületbe, s ott ostorozták meg. A kínzás a kivégzéshez tartozó büntetés is lehetett, mint Márk véli, lehetett kínvallatás is, amire János céloz, de bármelyik esetben nyilvánosan történt volna, ha a tárgyalás nyilvános (1. Tacitus; Annales 4). Épp azért, mert már a Márk előtti hagyománynak, majd az evangélistáknak is oly fontos a nyilvánosság részvétele, ki van zárva, hogy a törekvésük ellené­ben kitalálták volna Jézus nem nyilvános megkínzatását.

Az éppenséggel része az általuk megőrzött történelmi tényanyagnak. Lukács elődeinél alapo­sabban ismerte a római világot, ezért mindenestül kihagyta a megkínzatást, evvel elkerülte a kétfelé osztott eljárás ellentmondásos jellegét, ami Márk­nál és Máténál előbb egy **coram publico** (nyilvá­nos) kihallgatás, majd egy in cubiculo kínzás (zárt szobában), Jánosnál ugyanez fordított sorrendben. A római perrend ilyen keverék eljárást nem ismert. Pilátus eljárása nem nyilvános** cognitio pro tribunali** volt, hanem helyszíni **cognitio de piano**, azaz ő határozhatta meg a helyszínét.

A főpapság már Jézus éjszakai letartóztatása so­rán kerülte a feltűnést, reggeli elővezetésekor szin­tén alkalmasnak látta tehát, hogy a tárgyalás benn a praetóriumban folyjék le. Abban a főpapok biztosak voltak, hogy politikai vádjukkal elérik céljukat. A vád tartalma és a húsvéti Jeruzsálemben uralkodó gyúlékony hangulat Pilátusnak szintén azt tanácsol­ta, hogy tartsa távol a nyilvánosságot. A **crimina laesae maiestatis**-t Rómában is császári bírói testü­let vagy a szenátus előtt tárgyalták, a nyilvánossá­got kizárva.

Ott is, a tartományokban is fontosabb volt a politikai célszerűség szempontja. Hasonlóan hallgattatott és végeztetett ki Nagy Heródes is összeesküvőket királyi várában (Flavius). A jerikói amfiteátrumban folyt le viszont azoknak a férfiak­nak a pöre, akik az arany királyi sast leverték a jeru­zsálemi templom kapujáról, s ott is égették meg őket (Flavius). Ebben az esetben Heródes példát akart statuálni, de Jeruzsálem túl veszélyes hely­szin lett volna erre a célra.

Kevésbé helytállók a tömegjelenet némely moz­zanatát illető kritikai érvek; ezek mindig ellenérve­ket váltottak ki. Hogy létezett-e a Márk, Máté és Já­nos szerint egyenesen hagyományosnak leírt, hús­véti amnesztia, annak kérdésében a szakirodalom római és zsidó párhuzamokra utal. Egy ízben példá­ul egy helytartó a néptömeg kedvéért lemondott egy megostoroztatásról (Papyrus Florentinus 61). Figyelmen kívül maradt azonban az a körülmény, hogy **amnesztiában csakis jogerősen elítéltek része­sültek.**

Nem ismeretes, hogy egy helytartó bármi­kor elengedte volna egy olyan vádlott még csak hi­potetikus büntetését, akinek ártatlanságáról meg volt győződve, akit szuverén főbírói tiszte szerint szabadon kellett volna bocsátania, s akinek szabad­ságáért szót emelt. Pilátus pedig állítólag ezt tette, amikor Jézust ajánlotta amnesztiára, miközben a nép Barabbást követelte.![](http://denesotto.hu/wp-content/uploads/2018/10/jezus_pilatus.jpg)

Ismét Lukács az, aki ezt furcsállja.

Ezért egyáltalán nem említ amnesztiát, ez csak utólag szükségesnek vélt igazításként ke­rült a szövegbe (23, 17). Ellenben Pilátus kétszer is kihirdeti, hogy Jézust csak megfenyíteni akarja, az­tán szabadon bocsátja (23, 16, 22). Igaz, Lukács nem említi, hogy a testi fenyítésre sor került-e, ugyanakkor a többi evangélista leírja a megostoroz- tatást. A megfenyíttetés bejelentése Lukácsnál vá­ratlannak hat, hiszen nála Pilátus többször hangoz­tatja, hogy Jézust az ellene emelt vád bűnében vétlennek ítéli, s e tekintetben Jézus tartományának urára, Heródes Antipasra is hivatkozik. Az a gyanú támad itt, hogy Lukács többet is mondhatott volna a megfenyíttetési ajánlat indítékáról, de nem akart túlságosan eltávolodni elődei leírásától. Ő is csatlakozik ahhoz a nézethez, hogy a helytartó gyönge jellem volt, és engedett az ordítozó tömeg követelé­sének.