Jézus Krisztus a Jelenések könyvében

Dr Jean Zürcher: Jézus Krisztus bizonyságtétele az egyháznak és a világnak

Bevezetés

Világunk valahányszor válságon megy keresztül – mint az ko­runkban is tapasztalható -, a hívő emberek természetes mó­don fordulnak a prófétai szó felé, hogy abból az események történelmi jelentését „megfejtsék”. Bizonyára ez a magyará­zata annak, hogy a keresztények ma megújult érdeklődéssel fordulnak a Jelenések könyve, mint par excellence (valódi, igazi) prófétai könyv felé.

Bár, az Úr kifejezetten kéri Jánost: „Be ne pecsételd e könyv prófétálásának beszédeit!” (22:10), a múltban éppen a teoló­gusok állították, hogy a Jelenések könyve lepecsételt könyv.

Legtöbbször még azok is, akik isteni és ihletett könyvnek tart­ják, úgy néznek rá, mint valami titokzatos könyvre, amelyben „épp annyi a misztikum, mint a szó”, amint azt már Szent Je­romos, a Vulgata fordítója is állította.

Ezért nem meglepő, ha a keresztények hátat fordítottak álta­lában a prófétai kijelentéseknek, és különösen a Jelenések könyve próféciáinak, hiszen az ő szemükben annak titkai megmagyarázhatatlanok voltak. Ez a felfogás egyébként jól tükrö­zi azt a szemléletet, amit a ma embere magának az „apokalip­szis” szónak tulajdonít. Ma szívesen beszélünk apokaliptikus korról egy különleges, szokatlan, katasztrofális eseményekkel terhelt időszak jellemzéseként. Egyes nyelvekben, pl. a franci­ában is, gyakran használják ezt a szót a nehezen érthető vagy a homályos stílus jellemzésére, pedig éppen az ellenkezőjét, kinyilatkoztatást jelent.

Senki sem tagadja, hogy a Jelenések könyvében vannak titok­zatos dolgok. De vajon miért vannak?

Részben a kulturális környezet és az irodalmi gyakorlat igazol­ja ezt a jelképes nyelvezetet.

Figyelembe kell venni még a pedagógiai szempontokat is, de a valódi okok azonban gyakorlati, politikai jellegűek. Soha nem juthatott volna el a Jelenések könyve hozzánk, ha vilá­gos, mindenki által érthető nyelvezettel íródott volna. Első­ként a római császárok, s nyomukban az összes Antikrisztus, akiket ez a prófécia leleplez, máglyára ítélték volna ezt a „fel­forgató” könyvet, melyet egy – a császárság legfelsőbb bíró­sága által elítélt ember írt.

Erre vonatkozóan maga Jézus adja a legjobb magyarázatot tanítványainak erre a kérdésére válaszolva: „Miért szólasz né­kik példázatokban?” „… Mert néktek megadatott, hogy ért­hessétek a mennyek országának titkait, ezeknek pedig nem adatott meg.” Vagyis, a tanítványok számára a példázatoknak az isteni titkok kinyilatkoztatásainak kellett lennie, miközben a többiek – az írástudók és a farizeusok éppúgy, mint Krisztus minden ellensége – számára szándékosan titoknak kellett ma­radnia. „Azért szólok velők példázatokban – mondta Jézus -, mert látván nem látnak, és hallván nem hallanak, sem nem ér­tenek.” (Mt 13:10-11)

„Senki se higgye, hogy mert nem tudja azonnal megfejteni a „Jelenések” minden jelképét, hiábavaló dolog e könyvben ku­tatnia és azon fáradoznia, hogy az abban foglalt igazságok megvilágosodjanak előtte. Aki Jánosnak ezeket a titkokat ki­jelentette, ízelítőt fog adni az igazság szorgalmas kutatójának is a menny örömeiből. Mindazok, akik kitárják szívüket az igazság előtt, megérthetik e könyv tanításait; elnyerik azt az áldást, melyet Isten ígért azoknak, „akik hallják a jövendölés szavát és megtartják, ami abban megíratott.”¹

I. fejezet

Jézus Krisztus kinyilatkoztatása

A Jelenések könyvének első három szava egyszeriben a mon­danivaló mélyére hatol. Figyelmünket a könyv legfontosabb üzenetére irányítja, világosan megjelölve annak tartalmát: „Jézus Krisztus kijelentése.” Helytelen tehát mást keresnünk benne, mint Jézus Krisztust és az ő bizonyságtételét.

Az „apokalipszis” szó maga is „kinyilatkoztatást”, leleplezést, feltárulást jelent. Az Újtestamentumban tizennyolcszor fordul elő ez a szó, és mindannyiszor vagy az isteni titkok felfedését (Rm 16:25; Ef 1:17; I Kor 14:6.26 stb.) vagy Krisztusnak és a megváltottaknak a föld újjáteremtésekor való megjelenését fejezi ki (i2Thess 1:17; Rm 8:19).

A fordítók azonban különbözően értelmezik a Jelenések köny­ve kezdő kijelentését. Egyesek szerint Jézus Krisztust, mint a kinyilatkoztatás szerzőjét mutatja be, ezért az ő fordításaik az eredetre utalnak: „Jézus Krisztustól származó kijelentés”², „Jézus Krisztus által tett kijelentés” (amerikai fordítás). Má­sok, Jézust a kinyilatkoztatás tárgyának tekintve így fordítják: „Jézus Krisztus kijelentése, melyet adott néki az Isten…”.³ Az eredeti görög szöveg szerint nyelvtanilag mind a két változat helyes. Ugyanakkor a közvetlen szövegkörnyezet az első ér­telmezést támasztja alá, mivel arról a kijelentésről van szó, „amelyet adott néki az Isten, hogy megmutassa az ő szolgái­nak, amiknek meg kell lenniök hamar”.

A Jelenések könyvében azonban Jézus Krisztus egyszersmind a kinyilatkoztatás alanya és tárgya. A szöveg közvetlen értel­mezése szerint tehát Ő az, aki a kijelentést teszi, és a próféciát közli. A kinyilatkoztatást közvetlenül Isten adja neki, akinek Ő a hű és igaz tanúbizonysága.

De a könyv általános szövegösszefüggése alapján Jézus Krisz­tus a kinyilatkoztatás és a prófécia tárgya is. Itt is, mint más­hol a Szentírásban,, Isten Lelke tesz bizonyságot Jézus Krisz­tusról, de többé már nem a testet öltött és megfeszítettről, hanem a feltámadott Jézus Krisztusról, aki felment a menny­be és az Isten trónjának jobbjára ült; arról a Jézus Krisztusról, aki örökkön örökké él, és aki visszatér majd az ég felhőiben… Valóban ő a központi személye az egész könyvnek és az elsőd­leges tárgya minden látomásnak.

János még nem ismerte ezt a Jézus Krisztust, és mi sem ismer­nénk, ha nem fedte volna fel magát személyesen a páthmosi prófétának. Az Ószövetség prófétái miközben előre hirdették Krisztus szenvedéseit, sejtették az „azok után való dicsősé­get” (íPt 10:11). Péter, Jakab és János a hegyen egy pillanatra látták a megdicsőült Jézust, kinek arca ragyogott, „mint a nap”, és ruhája tündökölt, „mint a fényesség” (Mt 17:21). Sőt, feltámadása után a tanítványok mindnyájan látták Őt. De az „idegen”, aki közülük kettővel együtt ment az emmausi úton, mint ahogy az is, aki a Tibériás-tenger partján megszólította őket, egészen olyan volt, mint az Úr Jézus, akit hároméves szolgálata során megismertek. Még mennybemenetele nap­ján is, amikor a feltámadott Krisztus tanítványai szeme láttára eltűnik a felhőkben, egészen olyan, mint amilyennek máskor látták.

Érthető tehát a páthmosi száműzött reagálása, amikor hirte­len a háta mögött egy „nagy szót” hall, „mint egy trombitá­ét…”, mely „olyan, mint a sok vizek zúgása” és megfordulván maga előtt lát valakit „hasonlót az Ember Fiához, bokáig érő ruhába öltözve, és mellénél arany övvel körülövezve”, ame­lyek a királyi és a papi méltóság jelképei.

Ami a személyét illeti, sugárzott, „mintha kemencében tüze­sedett volna meg…, feje pedig és a haja fehér vala, mint a fe­hér gyapjú, mint a hó; szemei olyanok, mint tűzláng; lábai ha­sonlók valának az izzó fényű érchez. …és a szájából kétélű éles kard jő vala ki; és az ő orcája, mint a nap, amikor fénylik az ő erejében” (1:10-16).

Az Emberfiának láttán, mint hajdan Dániel próféta, János is ájultan roskadt össze. „Mikor pedig láttam őt, leesém az ő lá­baihoz, mint egy holt” (1:17). De ahogy Dánielt, úgy Jánost is az Úr egy mozdulatával életre kelti, és szavával megnyugtatja. Jobb kezét a lesújtott tanítványra helyezi, és így szól hozzá: „Ne félj; én vagyok az Első és az Utolsó, És az Élő; pedig halott valék, és ímé élek örökkön örökké… és nálam vannak a pokol­nak és a halálnak kulcsai” (1:17-18).

E bátorító szavakkal az ismeretlen személy azonosítja magát azzal, akit János úgy mutat be, mint aki „hasonló az Emberfiá­hoz”. János felismeri Őt szeretetteljes mozdulatáról, hangjá­nak csengéséről, kijelentéseiről, halálának és feltámadásának említéséről. Ez kétségtelenül az Úr Jézus, akinek bizonyságté­teléért János az üldözést és a száműzetést szenvedi, miköz­ben buzgón várja az Ő eljövetelét.

Ez a dicsőséges nap érkezett volna el? János könnyen gondol­hatta azt, hiszen Jézus rá vonatkoztatva mondta: „Ha akarom, hogy megmaradjon, míg eljövök, mi közöd hozzá? Kiméne… e beszéd az atyafiak közé, hogy az a tanítvány nem hal meg” (Jn 21:22-23). De az Úr nem hagy időt Jánosnak, hogy igazán erre gondoljon, hanem ezt a parancsot adja neki: „írd meg, amiket láttál, és amik vannak, és amik ezek után lesznek” (1:19).

Mit látott tehát? Isten népe történelmére vonatkozó megindí­tó képeket; az egyház életének rövid áttekintését az apostoli kezdetektől az idők végéig; a sötétség hatalmai és a világos­ság Fejedelme közötti nagy küzdelem jeleneteit. Sok-sok ké­pet, melyekből Isten népe századokon át az előtte álló veszé­lyekre és küzdelmekre vonatkozóan világos eligazítást nyer­het. De János mindenekelőtt az Emberfiát látja munkálkodni a mennyben és a földön Isten ügye győzelméért. Tevékenysége felöleli a feltámadása és dicsőséges eljövetele közti időszakot.

Bár az Úr láthatatlan, a keresztényeknek tudniuk kell, hogy Ő az arany gyertyatartók között jár, kifejezve ezzel az egyház­ban való szüntelen jelenlétét. Tanítványainak meg is ígérte ezt: „…és ímé én tiveletek vagyok minden napon a világ vége­zetéig” (Mt 28:20). Sőt mi több, jobb kezében tartja a hét csil­lagot, amely „a hét gyülekezet angyala”. Az Úr így adja bizto­sítékát annak, hogy Ő maga irányítja az egyház sorsát, és nem engedi, hogy egyetlen hűséges követője is kiragadtassék ke­zéből.

A második látomás kezdetén János egy „megnyílt ajtót” lát a mennyben, és az Emberfiának hangját hallja, amint ezt mond­ja: „Jöjj fel ide, és megmutatom néked, amiknek meg kell len­ni ezután” (4:1). Ekkor az Isten fenséges trónja tárul fel János előtt, és a „királyiszék… között egy Bárányt (lát) állani, mint­egy megölöttet” (5:6). Ez a jelképes Bárány, mint a megfeszí­tett Krisztus képe, nem egyszerűen a húsvéti bárány és a megváltás művének felidézése. A feláldozott Bárányt János tevékenykedni látja a mennyei szentélyben. Egyedül Ő méltó, hogy felnyissa a pecséteket (5:9). Látja Jézust, aki Isten nép­ének ellenségeivel viaskodik és legyőzi őket (17:14). Látja Őt Isten ítéleteit végrehajtani (6:16-17); 14:10) mindazokon, akik­nek neve nincs beírva „az életnek könyvébe, amely a Bárányé” (13:8; 21:27). Látja Őt Isten trónja előtt a megváltottakkal „a Báránynak énekét” énekelni (14:1-2; 15:3) a Sion-hegyén, a „Bárány menyegzőjén” (19:7-9). Végül látja, amint a Bárány maga legelteti a megváltottakat… és „a vizeknek élő forrásai­ra viszi őket” (7:17).

A hét trombitaszóról kapott látomásban, melyek a keresz­ténységet érő csapásokat jelzik előre a századok folyamán, János az Emberfiának egy egészen különleges, gondviselés­szerű közbenjárásáról tesz bizonyságot. Bár név szerint nincs megnevezve, mégis minden különösebb nehézség nélkül fel­ismerjük őt az égből leszálló nagy erejű hírnök személyében, „aki felhőbe vala öltözve és akinek a fején szivárvány vala és az orcája olyan vala mint a nap, és a lábai, mint a tűzoszlopok” (10:1). Ez a közbenjárás az idők végén történik, mielőtt az utolsó trombita megszólalna és az Isten titka beteljesedne. Célja az, hogy egy prófétai mozgalmat indítson el azzal a fel­adattal, hogy Isten utolsó üzenetét hirdesse „sok népek, nem­zetek, …nyelvek és királyok” számára (10:11).

Végül az Emberfia újból megjelenik, az emberiség történel­mének befejezésekor, az asszonyt és a sárkányt, azaz az egy­házat és az Antikrisztust szembeállító nagy küzdelem végén. „És látám, írja János ímé vala egy fehér felhő; és a felhőn üle valaki, hasonló az Emberfiához, a fején arany korona és a ke­zében éles sarló” … mert „itt az aratás órája, mert beérett a föld aratni valója” (14:14-16). (új fordítású Biblia)

Jézus prófétai beszédében pontosan felvázolta ezt a jelenetet: „És akkor feltetszik az ember Fiának jele az égen. És akkor sír a Föld minden nemzetsége, és meglátják az embernek Fiát eljőni az ég felhőiben nagy hatalommal és dicsőséggel” (Mt 24:30). Ugyanezzel a képpel bizonyította a bírák előtt, hogy Ő valóban Krisztus, az Isten fia: „Sőt mondom néktek – szól Jé­zus ünnepélyesen: Mostantól fogva meglátjátok az embernek Fiát ülni az Istennek hatalmas jobbján és eljőni az ég felhői­ben” (Mt 26:64). János bizonyára ezt a képet látta, miközben a Jelenések könyvének bevezetőjét írta: „ímé eljő a felhőkkel, és minden szem meglátja Őt, még akik általszegezték is…” (1:7).

Az ég felhőiben megjelenő Emberfiának képe újból előfordul a 19. fejezetben, de ezúttal a hangsúly diadalmas voltára kerül. A páthmosi próféta az ég felhőin látja megjelenni a „királyok­nak királyát és uraknak urát”. Szemei fénylenek, mint a tűz lángja; a fejét több ékkőből álló diadém koronázza. Szájából éles kard jön ki, hogy megverje vele a népeket, akiket majd vasvesszővel fog pásztorolni. Ruhája vérrel van behintve, „és mennyei seregek követik vala őt fehér lovakon, fehér és tiszta gyolcsba öltözve” (19:11-16).

Ezek azok a látomások, amelyeken keresztül a Jelenések könyve Jézust kinyilatkoztatja mint dicsőségest, felségest, ha­talmast és győzedelmest. Annak ellenére, hogy Jézus Krisztus mindig mennyei dicsőségben jelenik meg, a könyv sohasem úgy mutatja be, mint egy „spekuláció szülöttét”, vagy elvont szereplőt, de úgy sem, mint csupán mennyei lelket. János olyannak látja, mint aki „hasonló az ember Fiához”, aki tökéle­tesen azonosítható a néki adott nevekből, s azokból, amiket Ő magáról mond.

Valóban, a bibliai gondolkodás szerint az ember neve utal jel­lemére, vagyis a maga mélységében tárja fel az illető sze­mélyt. Valakinek a nevét ismerni annyit jelent, mint életének a rejtekébe hatolni, tudni, ki és mi ő. A Biblia összes könyve kö­zül ez a Jelenések könyvében válik leginkább nyilvánvalóvá. Az Emberfiának minden egyes neve személyének, jellemének, természetének és sajátosságainak egy-egy oldalát mutatja be. Meg is kell állnunk Jézus Krisztusnak e másik kinyilatkoztatá­sánál.

Jézus Krisztus neve háromszor fordul elő a könyv címzésében és ajánlásában (1:1-2.5). E néven tették ismertté Jézust külö­nösen Pál levelei a görög-római világban. Ez a név felbontha­tatlanul egyesíti a történelmi személyiséget Isten Felkentjé­vel, a hit tárgyával, s egyszersmind utal Krisztus Jézus isteni­-emberi természetére.

A „Krisztus” név hétszer szerepel János jelenésében: három­szor a Jézus névvel együtt, és négyszer Isten nevével össze­függésben: 11:15; 12:10; 20:4.6. A név ez utóbbi esetben min­dig Isten országával kapcsolatban fordul elő. Megfigyelhetjük azt is, hogy János – Páltól és az evangélistáktól eltérően nem azt mondja, „a Krisztus” vagy „Urunk… és az Ő Krisztusa…”. Ezzel szándékosan akarja hangsúlyozni, hogy Isten Krisztusa valóban az Isten felkentje, akire rábízta a világ uralmát, hogy ott uralkodjon a megváltottakkal „örökkön örökké”.

Ám úgy tűnik, János előnyben részesítette a „Jézus” nevet, ami azt jelenti: „Isten megszabadít.” Tizennégy alkalommal nevezi így – beszéljen akár

„Jézus bizonyságtételéről” (1:9; 12:17; 19:10; 20:4), „Jézus hitéről” (14:12), „Jézus bizonyságtevőiről” (17:6), akár az „Úr Jézusról” (22:20-21),

„Jézus Krisztusról” (1:1-2.5) vagy egyszerűen csak „Jézus”-ról (22:16).

János számára ez a név valóban azt a Személyt idézi fel, akit látott, hallott, kezeivel érintett, amint ezt első levele beveze­tőjében fogalmazza meg (íJn 1:1-3).

János mindössze két esetben beszél az Emberfiáról (1:13; 14:14), de ott is személytelenül. Azonban hagyja, hogy az Emberfia a saját magának adott nevek által nyilatkozzék meg. Jézus csak az első három fejezetben mintegy 140 alkalommal mutatkozik be ilyen vagy olyan néven, vagy az „az” névmást követő állít- mányi kiegészítővel, amit a bevezető látomás nevez meg.

Vegyük sorra először azokat a neveket, amelyeken keresztül az Emberfia istenségét nyilatkoztatja ki, azt, amiben Ő közös az Istennel. Mindjárt az elején és még háromszor így mutat­kozik be: „Én vagyok az Alfa és az Omega” (1:8; 21:6; 22:13). Ugyanezen isteni előjogokat még három különböző formában is kifejezi: „Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég, az első és utolsó” (22:13; 1:17)- Ezek a Teremtő sajátos tulaj­donságai, melyeket Ézsaiás próféta egyedül Istennek tulajdo­nít (41:4; 44:6; 48:12).

Máshol úgy jelenti ki magát, mint az „Isten teremtésének kez­dete” (3:14), azaz, maga a teremtő Erő, aki által „minden lett” (Jn 1:3; Zsid 1:2). Pál apostol írja: „(benne teremtetett minden, ami van a mennyekben és a Földön, láthatók és láthatatlanok, …Mindenek Ő általa és Őreá nézve teremtettek” (Kol 1:16).

A Teremtőt kinyilatkoztató nevekhez az Emberfia rögtön hoz­záteszi azokat is, amelyek Őt, mint az élet birtokosát mutatják be, mint aki az élet forrása, és aki örökké él. „Én vagyok az Élő …és ímé élek örökkön örökké” (1:18), Ezen a ponton az Isten­nel való azonosságot a szöveg már nemcsak sugallja, de bizo­nyítja is azáltal, hogy Istent is „Élő lsten”-nek nevezi (7:2), aki „örökkön örökké él” (4:9-10; 10:6; 15:7).

Vannak még más nevek is, amelyeken az Emberfia bemutat­kozik. A Jelenések könyvében egy alkalommal az „Isten Fia”- ként jelenik meg (2:18), egyszer pedig olyan neveket tulajdo­nít magának, amelyek egyedül Istennek vannak fenntartva, s amelyek az isteni természet kifejezői: a Szent, az Igaz, az Ámen (3:7.14).

Jézus Krisztus még más neveken is bemutatkozik: „az Isten Igéje” (19:13), „a Föld királyainak fejedelme” (1:5), „uraknak Ura és királyoknak Királya” (17:14; 19:16). Bár ezek inkább cí­mek, mint nevek, és az Emberfiának különböző funkcióira vo­natkoznak, nem pedig természetére. Háromszor nevezi ma­gát „Tanúbizonyság”-nak a „hű és igaz” jelzőkkel (1:5; 3:14; 19:11) Idézzük végül a „Bárány” jelképes nevet, mellyel a mes­siási Szolga számos tevékenységét fejezi ki.

De ez nem minden. Hiányzik még egy név, amelyet az visel, aki a végső győzelem fehér lovára ül. Királyok Királyának és urak Urának neveztetik, de az ő nevét „senki nem tudja, csak Ő maga” (19:12). Minden bizonnyal ez az a név, amelyről Pál apostol beszél; a név, „mely mindenek fölött való”, amit Isten adott annak, akit Ő felmagasztalt, „hogy a Jézus nevére min­den térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt való­ké, és hogy minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére” (Fil. 2:9-11).

II. fejezet

Jézus Krisztus bizonyságtétele

Míg a Jelenések könyve egyrészt Jézus Krisztus személyének kinyilatkoztatása, ugyanakkor, ami az üzenetét illeti, e könyv mindenekelőtt „Jézus Bizonyságtétele”. János apostol írásait (Jelenések könyve, a negyedik evangélium és a három levél) olvasva szembetűnik a tanúskodás, a bizonyság fogalmának tulajdonított jelentőség. A szerző könyveiben gyakran szere­pelnek a „tanú, bizonyság, bizonyságtétel, bizonyságot tenni” kifejezések. Ez János írásainak egyik jellegzetessége.

A „Jelenések” az Újtestamentum egyetlen olyan könyve, ahol Jézust Tanúnak nevezik, és ez az első Jézusnak tulajdonított cím. János mindössze egyetlen alkalommal nevezi Őt így. Közvetlenül a bevezető sorok után a próféta kegyelmet és bé­kességet kíván „a hét gyülekezetnek, amely Ázsiában van… Jézus Krisztustól, a hű tanútól” (1:4-5, új ford.). Ugyancsak egy alkalommal nevezi így magát az Emberfia, Laodiceához, az utolsó gyülekezethez intézett szavaiban: „Ezt mondja az Ámen, a hű és igaz tanú…” (3:14, új ford.).

Jézus tanítványait is megillette a „tanú” kifejezés, hiszen ma­ga a Mester mondta nékik: „lesztek nékem tanúim…” (ApCsel 1:8). János szerint Jézus valóban az egyetlen, aki a „Tanú” cí­met önmagában, minden más utalás nélkül viselheti; tanítvá­nyai pedig mindig Jézusra nézve, azaz Jézusnak voltak a tanúi. A Pergámumban megölt Antipásról szólva Jézus így emléke­zik: „hű tanúm” (2:13, új ford.). Ugyanígy szól arról a két prófé­táról is, akiknek az 1260 nap alatt kellett prófétálniuk: „az én két tanúm…” (11:3, új ford.).

Végül „A nagy Babilon”-ról, „a föld paráznáinak és utálatos bálványainak anyjá”-ról azt írja a próféta, hogy „részeg a szen­teknek és a Jézus vértanúinak vérétől” (17:6).

Ha kétféle tanú létezik is, Jézus tanúi és maga Jézus, „bizony­ságtétel” csak egy van: „Jézus bizonyságtétele.” Ez a sajátos kifejezés hétszer fordul elő János írásaiban. Először saját ma­gával kapcsolatban, amikor azt állítja, hogy „bizonyságot tett az Isten beszédéről és a Jézus Krisztus bizonyságtételéről” (1:2). Amikor páthmosi, száműzetésének okairól beszél, azt mond­ja, „az Isten beszédéért és a Jézus Krisztus bizonyságtételéért” esett fogságba (1:9).

Azonban nemcsak János bírja „a Jézus bizonyságtételét”. A néki megjelenő angyal határozottan kijelenti: „szolgatársad vagyok néked és a te atyádfiainak, akiknél a Jézus bizonyság­tétele van” (19:10). A maradék egyház keresztényeiről szintén azt olvassuk, hogy ők az „Isten parancsolatainak megőrzői…” és náluk van a „Jézus Krisztus bizonyságtétele” (12:17). Végül János kétszer nyíltan leírja, hogy a megöletett lelkek „a Jézus bizonyságtételéért és az Isten beszédéért” szenvedték el a ha­lált (20:4; 6:9).

A felsorolt szövegekből kitűnik, hogy az Úr igazi tanúinak egye­düli megkülönböztető jele a „Jézus bizonyságtétele”. Ez az ismertetőjele a páthmosi prófétának éppúgy, mint az apostoli egyház atyafiainak. A prófécia szerint a maradék egyház hívő­inél is a „Jézus bizonyságtétele” kell, hogy legyen – Isten pa­rancsolatainak megtartásával együtt – (12:17). Mindkét cso­portról meg van írva: „náluk van a Jézus bizonyságtétele”.

Mit jelent a „Jézus bizonyságtételéivel bírni? Az eredeti gö­rög szöveg fordítható úgy is, mint „Jézus által vett” vagy mint „Jézustól származó” bizonyság. Éppen ezért van Jézus mint az első tanú bemutatva, mint a Tanú, az egyetlen, aki tökélete­sen „hű és igaz” bizonyságtevő. Nemde ő maga jelentette ezt ki bíráinak: „Én azért születtem és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról” (Jn 18:37).

Pál apostol is feljegyezte, hogy Jézus Poncius Pilátus előtt „bi­zonyságot tett… ama szép vallástétellel” (íTim 6:13). A tanítvá­nyok tehát csak Mesterük nyomán tehetnek bizonyságot, mint „Jézus tanúi”, amennyiben a „Jézus bizonyságtételéivel bírnak.

Ugyanakkor Krisztus tanújának és az Ő bizonyságtételének birtokában lenni nem jelenti azt, hogy a prófécia kinyilatkoz­tatása minden tanú számára ugyanolyan módon történik, és hogy mindegyikük bizonyságtétele ugyanolyan értékű. János a könyv bevezetőjében világosan felállít egy, a prófétai beszéd kinyilatkoztatásának folyamatát tükröző értékrendet (1:1-3).

Mindenekelőtt Jézus Krisztus az, akivel Isten közli a kinyilat­koztatást, hogy „megmutassa az ő szolgáinak, amiknek meg kell lenniök hamar”. Azután, mint első tanú, Jézus „elküldvén az ő angyala által, megjelenté az ő szolgájának, Jánosnak”. János pedig írott bizonyságtétel formájában közvetíti azt az egyháznak. Végül abban a mértékben, amennyiben az egyház tagjai magukévá teszik a prófétai üzenetet, válhatnak valóban Jézus tanúivá a világban. A Jelenések könyve hét boldogmon­dása közül az elsőt éppen az ő számukra mondja János: „Bol­dog, aki olvassa, és akik hallgatják e prófétálásnak beszédeit, és megtartják azokat, amelyek megírattak abban” (1:3).

A látomások végén, mintegy a könyv zárszavaként Jézus ma­ga jelenti ki ugyanezt az alapelvet: „E beszédek hívek és iga­zak, és az Úr, a szent próféták Istene bocsátotta el az ő angya­lát, hogy megmutassa az ő szolgáinak azokat, amiknek meg kell lenni hamar. – ímé eljövök hamar. – Boldog, aki megtartja e könyv prófétálásának beszédeit” (22:6-7).

Természetesen van egy fontos különbség a között a bizony­ság között, amit maga Jézus tett Jánosnak, az ő szolgájának, és a között, amit a páthmosi próféta tett „a hét gyülekezet­nek, amely Ázsiában van”. János közvetlenül a mennyből, ter­mészetfeletti kinyilatkoztatás útján kapja „Jézus bizonyságté­telét”, ugyanakkor az egyház és tagjai ugyanezt a bizonyság­tételt a próféta ihletett írásából ismerik meg. János többször kapja ezt a parancsot: „írd meg, amiket láttál és amik vannak és amik ezek után lesznek!” (1:19).

Különbség van azonban a próféta és az egyház bizonyságtéte­le között is, amint Pál apostol írja a korinthus-belieknek: a pró­féta mindenekelőtt az egyház, azaz a hívők számára tesz bi­zonyságot (I Kor 14:22), míg Isten az „atyákhoz” szólt „hajdan …sok rendben és sokféleképpen …a próféták által, ez utolsó időkben… nékünk szól Fia által” (Zsid 1:1-2). Az egyház – a pró­fétával ellentétben – arra hivatott, hogy „Jézus bizonyságtéte­lét” a világ számára közvetítse, s tagjait az Ige arra buzdítsa, hogy fényljenek, „mint csillagok… az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette, …életnek beszédét tartván elébök” (Fii 2:15). Jézus parancsa így hangzik mindenkori tanúi számára: „Ti vagytok a világ világossága. …Úgy fényljék a ti világossá­gotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat” (Mt 5:14-16).

Ha a „Jézus bizonyságtételét” a „prófétaság lelkének” tekint­jük, ahogy János meghatározza ezt a kifejezést (19:10), az elő­zőekhez hasonlóan két dolgot el kell választanunk egymástól. A prófétaság lelkének ez a meghatározása elsősorban – egé­szen sajátos módon – a próféták bizonyságtételére vonatkozik, akiknek Isten természetfeletti módon nyilatkoztatta ki azokat a dolgokat, „amiknek meg kell lenniök hamar” (1:1). Ugyanak­kor az a Lélek¹, aki a prófétákat ihlette és bizonyságtételük le­írására késztette őket, befolyását azokra is kiárasztja, akik ol­vassák, hallják és megőrzik a prófétálás beszédeit. Mindenki, aki „Jézus bizonyságtételét” megőrzi, ilyen vagy olyan mérték­ben szükségszerűen birtokában van a „prófétaság lelkének” akár mint próféta, akár mint tanítvány.

Az apostoli egyház egyik jellemző tulajdonsága az volt, hogy „Jézus bizonyságtételével”, vagyis a „prófétaság lelkével” bírt. Ez először a gyülekezeten belül a prófétálás adományában nyilvánult meg, majd később abban a bizonyságtételben, amelyet a gyülekezet tagjai a világban – sokan életük árán – tettek. Ellen G. White is ezt az álláspontot erősítette meg: „Mikor az ötödik pecsét felnyílt, János látomásban az oltár alatt azoknak a csoportját látta, akik az Isten beszédéért és a Jézus Krisztus bizonyságtételéért ölettek meg.”⁴

A Jánosnak tett kinyilatkoztatások szerint ugyanezek a tulaj­donságok jellemzik az „asszony magvának” maradékát képezők csoportját is. A maradék egyháznak nemcsak az „Isten pa­rancsolatainak” megtartása által kell kitűnnie, hanem a „Jézus bizonyságtétele”, azaz a „prófétaság lelke”! által (12:17). Elő­ször a prófétálás adományával – amint azt rég a próféták gya­korolták, akiket Krisztus Lelke késztetett arra, hogy Isten ne­vében szóljanak -, majd a gyülekezetnek és tagjainak a prófé­tai igére alapozott bizonyságtétele által.

Sokan úgy vélekednek, hogy a prófétálás adománya a Szent­írás kánonjának kialakulásához kötődik, s következésképp az apostolok halála után többé nem nyilvánul meg az egyházban. Az Újtestamentum azonban nem tanít ilyet. A Biblia több igaz prófétáról, férfiakról és nőkről tesz említést, akiknek sem írá­sos, sem pedig szóban elhangzott üzenetük nem került bele a kánonba (Lásd: I. Krón 29:29; 2Krón 9:29). Pál a prófétálás adományának szükségességét nemcsak a gyülekezetre nézve hangsúlyozza, hanem megkülönböztetett helyet szentel neki az összes többi lelki ajándék között. (Rm 12:6-8; I. Kor 12:8; Ef 4:11-13). Egyfelől arra kéri a thessalonikai gyülekezet keresz­tényeit, hogy ne vessék meg a prófétákat (I.Thess 5:20), más­felől a korinthusi gyülekezet tagjainak, akik fölöttébb büszkék voltak némely lelki ajándékukra, Pál mindenekelőtt a prófétá­lás ajándékát ajánlja: „kívánjátok a lelki ajándékokat, legin­kább pedig, hogy prófétáljatok.” „Mert – mondja Pál – aki… prófétál, embereknek beszél épülésre, intésre és vigasztalásra. …Aki prófétál, a gyülekezetet építi” (íKor 14:1-4).

Jézus prófétai beszédében – többször is – nyomatékosan felhívja tanítványai figyelmét arra, hogy óvakodjanak a hamis prófé­táktól (Mt 24:4-5.11.24), ^mert eljövetele előtt csalásaik szerfö­lött ügyesek és kifinomultak lesznek, „annyira, hogy elhitessék, ha lehet, a választottakat is”. A hamis prófétálással szembeni óvás is arra enged következtetni, hogy vele egy időben az igaz prófétálás is jelen van az egyházban. Különben elég lett volna, ha Jézus az egyházat minden utána és az apostolai után fellépő prófétától óvja. Márpedig nem erről van szó. Hanem arról, ami­nek az utolsó napokban a maradék egyházon belül végbe kell menni, ahogy Ellen White írja: „Sátán legutolsó csalásának az lesz a célja, hogy hatástalanná tegye Isten Lelkének bizony­ságtételét”.⁵

A prófétának és Krisztus tanítványainak feladata nemcsak a Jézusról, hanem az Isten szaváról való bizonyságtétel is. Erről tanúskodnak azok a szövegek, ahol Jézus bizonyságtételéről van szó. A páthmosi próféta állítja, hogy „bizonyságot tett az Isten beszédéről és a Jézus Krisztus bizonyságtételéről”. Jézus bizonyságtételét négy helyen találjuk így összekapcsolva Isten beszédével (1:2.9; 6:g; 20:4; lásd még 12:17), mintha egyazon valóságról lenne szó. Az Isten beszéde Jézusról tesz bizonysá­got. (Jn 5:39) Jézus bizonyságtétele csak az Isten beszédére való hivatkozás által juthat kifejezésre. Ezzel János nem tett mást, mint Ézsaiás prófétához alkalmazkodott: a törvényhez és a bizonyságtételhez. Nekünk is így kell Ellen White bizony­ságtételére tekintenünk. Ő maga tanácsolja: „Az írott Bizony­ságtételek nem adnak új világosságot, hanem mélyen a szí­vekbe vésik a már kinyilatkoztatott igazságokat. …A „Bizony­ságtételek” által Isten nem küld új világosságot, hanem leegy­szerűsíti a már kijelentett magasztos igazságokat és az Őálta­la választott módon tárja azokat az emberek elé. …A Bizony­ságtételek nem alacsonyítják le Isten Igéjét, hanem felma­gasztalják, és az embereket a Szentíráshoz vezetik, hogy az igazság egyszerűségének szépsége mindenkire hatást gyako­roljon.”⁶

A Jelenések könyvében János példát ad erre. Az Újtestamen­tum egyetlen más könyve sem tesz úgy bizonyságot Jézus Krisztusról, hogy közben állandóan Isten beszédére hivatkoz­na. A Jelenések könyvének szövege valósággal át van szőve az ótestamentumból vett szavakkal, kifejezésekkel, és idézetek­kel. János meg van győződve arról, hogy „Jézus bizonyságté­tele”, amint az neki kinyilatkoztatott, annak a beteljesedése, amit előtte a próféták már megírtak. Látomásai leírásakor ezért hivatkozik mindig a Szentírás más könyveiből merített szavakra, kifejezésekre, meghatározásokra. Mert az ő számá­ra – ahogy Jézus számára is – a kinyilatkoztatás, amelyet ka­pott, és amelyről bizonyságot kell tennie, nem más, mint mind­annak a beteljesedése, „amik megírattak a Mózes törvényé­ben, a prófétáknál és a zsoltárokban” (Luk 24: 44).

Ez utóbbi szempontra érdemes felfigyelni a Jézusról szóló bi­zonyságtétel kapcsán. Mind a négy alkalommal, amikor János a „bizonyságtétel” kifejezést használja, közvetlenül a Jelené­sek könyvére vonatkoztatja (1:2; 22:16.18.26).

Egyrészt, mint ami Jézus bizonyságtételét tartalmazza:

„Én, Jézus küldöttem az én angyalomat, hogy ezekről bizony­ságot tegyen néktek a gyülekezetekben” (22:16). „Ezt mond­ja, aki ezekről bizonyságot tesz: Bizony hamar eljövök” (22:20). Másrészt ez a könyv János bizonyságtétele, aki a könyvet a Jézustól kapott parancsra írta: „János… aki bizony­ságot tett az Isten beszédéről és Jézus Krisztus bizonyságtéte­léről, mindenről, amit látott” (1:2). Megbízatása végeztével az apostol ünnepélyesen kijelenti: „Bizonyságot teszek pedig mindenkinek, aki e könyv prófétálásának beszédeit hallja, hogy ha valaki ezekhez hozzátesz, e könyvben megírt csapá­sokat veti Isten arra” (22:18).

E kijelentésekkel Jézus és János bizonyságtételük hitelességét akarják igazolni. Mindketten biztosítani kívánnak minket, hogy az ő beszédeik „hívek és igazak” (22:6). Ha valaki azokhoz hoz­zátesz, vagy elvesz valamit „e prófétálás könyvének beszédei­ből, az Isten annak részét eltörli az élet könyvéből, és a szent városból és azokból, amik e könyvben megírattak” (22:19). Azt pedig, „aki olvassa, és akik hallgatják e prófétálásnak be­szédeit és megtartják azokat”, boldognak mondja János a be­vezető versekben (1:3), és Jézus is a könyv végén (22:7). Szá­mukra Isten ígéretei beteljesednek és örökségül nyernek „min­dent”, amik e könyvben megírattak (21:7). Nekik „joguk lesz az élet fájához”, és bemehetnek „a kapukon a városba” (22:14).

A Jelenések könyvét csak akkor érthetjük meg igazán, ha elfo­gadjuk, hogy azt az üzenetet tartalmazza, amelyről a keresz­tényeknek bizonyságot kell tenniük a világ előtt. A látomások Jézus tanúit mutatják be, miközben e könyv tartalmáról tesz­nek bizonyságot. János könyvének célja az, hogy a kereszté­nyeknek eligazítást nyújtson bizonyságtételük külső formája és tartalma felől is.⁷

„Egy olyan üzenetet kaptunk, melynek fontossága felülmúlja az emberekhez valaha is intézett minden eddigi üzenetet. Krisztus személyesen hozta ezt el Jánosnak Páthmos szigetére. Felszó­lítja a prófétát, hogy írja le, amit látomása során látott és hal­lott, azért, hogy a gyülekezetek tudják, miknek kell megtörtén­niük a földön. Itt az ideje, hogy nagy változás menjen végbe azoknak táborában, akik várják Uruk második eljövetelét. Külö­nös események fognak történni, és Isten felelősségre fog min­ket vonni az igazság iránt tanúsított magatartásunkért”.⁸

„Nem tudjuk eléggé hangsúlyozni a Jelenések könyve tanul­mányozásának fontosságát, úgy az egyház lelki életére nézve, mint minden egyes keresztény számára külön-külön is. Éppen ezért közelebbről és szorgalmasabban kellene kutatnunk a Je­lenések könyvét, és a benne elrejtett igazságokat – amelyek minden embert érintenek, aki ez utolsó időben él -, több ko­molysággal kellene hirdetnünk”.⁹

„Ha népünk csak félig ébren volna, ha tudatában volna a Jele­nésekben vázolt események közelségének, akkor gyülekeze­teinkben reformációt láthatnánk, és sokan hinnének az Üze­netben.”¹⁰

III. fejezet

Jézus Krisztus bizonyságtétele a hét gyülekezetnek

Jézus nemcsak azért jelent meg Jánosnak Páthmos szigetén, hogy szeretett tanítványát száműzetése magányában megvi­gasztalja, és bátorítsa, hanem elsősorban azért, hogy egy – az egyháznak szóló – üzenetet bízzon rá.

„Én, János, aki néktek atyátokfia is vagyok, társatok is a Jézus Krisztus szenvedésében és királyságában és tűrésében, a szi­geten valék, amely Páthmósnak neveztetik, az Isten beszédé­ért és a Jézus Krisztus bizonyságtételéért. Lélekben valék ott az Úrnak napján, és hallék hátam megett nagy szót, mint egy trombitáét, amely ezt mondja vala: Amit látsz, írd meg könyv­ben, és küldd el a hét gyülekezetnek, amely Ázsiában van, Efézusban, Smirnában, Pergámumban, Thiatirában, Szárdiszban, Filadelfiában, és Laodiceában” (1:9-11).

Az Emberfia miután bemutatkozik Jánosnak, megismétli: „írd meg, amiket láttál és amik vannak, és amik ezek után lesz­nek!” (1:19). Sőt, minden egyes levél előtt újból elhangzik ez az írásra vonatkozó parancs: „Az Efézusbeli gyülekezet angya­lának írd meg, …A Szmirnabeli gyülekezet angyalának pedig írd meg!” stb.

Ezek az ázsiai gyülekezetek valóban léteztek, éppúgy, mint a városok, amelyekről elnevezték őket. Az utóbbi évek régészeti leletei is bizonyítják ezt. Az Apostolok cselekedeteiről írott könyv elbeszéléseiből tudjuk, hogy e közösségek többsége Pál és munkatársai tevékenységének köszönheti létrejöttét. Közülük többnek a nevét is megemlíti leveleiben a nagy apostol

.Ázsiában azonban nemcsak ez a hét gyülekezet létezett, és nem is ezek voltak a legjelentősebbek. Számuk kiválasztása, nevük jelentése éppúgy, mint földrajzi elhelyezkedésük, nyil­vánvalóan jelképes értelemmel bír.

A hét várost, amelyekben ezek a keresztény közösségek vol­tak, Ázsia római provinciájának császári útja kötötte össze. Ez az út tökéletes kört zárt be Efézusból, a fővárosból kiindulva észak felé Smirnán keresztül Pergámumig; majd kelet felé dél­re Filadelfián és Laodiceán át Efézusig.

A hét gyülekezet kiválasztásában a legfontosabb szerepet bi­zonyára nevük etimológiai jelentése játszotta. A nevek szim­bolikus értelme nyilvánvaló. Mindegyik név önmagában rövid összefoglalása az egyes korok általános jellemzőjének, melyet egy adott gyülekezet feltehetőleg képviselt.

Végül, a hetes szám semmi kétséget nem hagy a levelek tar­talmának szimbolikus értelmét illetően. A hét „szent” szám a Biblia szerzői és különösen a Jelenések könyvének írója szá­mára, aki pontosan 54 alkalommal használja. A hét a teljessé­get, az egyetemességet, a tökéletességet fejezi ki.

Évszázadokon át a Jelenések könyvének számos magyarázója ezért tekintette a hét gyülekezetet hét nagy történelmi perió­dus szimbólumának, amelyet Krisztus egyháza keletkezésétől az idők végéig átél. Ezt az értelmezést követve E. G. White ezt írja:

„A hét gyülekezet neve Krisztus egyházát jelképezi a keresz­tény korszak különböző periódusaiban. A hetes szám a teljes­séget jelzi, és azt hangsúlyozza, hogy az üzenetek az idők vé­géig terjednek, míg az egyes szimbólumok az egyház állapo­tát tárják fel a világtörténelem különböző korszakaiban.”¹¹

Ezt a magyarázatot erősíti az a látomás is, amelyben János az Emberfiát a „hét gyertyatartó között” látja (1:13), amely nem más, mint „a hét gyülekezet” (1:20). Az a tény, hogy Jézus a hét gyertyatartó között jár, nemcsak azt jelenti; hogy állandó­an jelen van az Ő népe között, „minden napon, a világ végeze­téig:”, amint azt megígérte (Mt 28: 20). Ez a járás egyben mozgást és haladást is jelez, vagyis egy bizonyos történelmi folyamatot. „Aki jár a hét arany gyertyatartó között” (2:1), nem rejti el azt a szándékát, hogy a gyertyatartót kimozdítsa a helyéről, amennyiben a gyülekezet lelkiállapota ezt megköve­telné, és egy másik gyülekezetre bízza a feladatot, hogy a vi­lág világossága legyen.

Ha egy gyülekezet már nem kiváltságos eszköz, amelyre az Úrnak műve véghezviteléhez szüksége van, akkor az Evangé­lium fáklyája egyik tájról a másikra, egyik egyházból a másik­ba vándorol. Mert az az alapelv, amelyet Jézus Izrael bukása előtt kijelentett, erre a hét gyülekezetre is vonatkozik, „…elvé­tetik tőletek az Istennek országa és oly népnek adatik, amely megtermi annak gyümölcsét” (Mt 21:43). Ezért Jézusnak a hét gyertyatartó között való járása, amint gyülekezetről gyüleke­zetre halad, végeredményben Krisztus egyháza történetének összefoglalása az I. századtól napjainkig, az egyes gyülekeze­tekhez intézett prófétai üzenetekkel együtt.

Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy az üzenetet az egyházra, mint intézményre, vagy akár csak a jelképes egyházra (amely­hez Isten intézte) kell korlátoznunk. Mint ahogy Pál levelei is, amelyeket meghatározott gyülekezetekhez intézett, mint a rómabeiekhez, a korinthusbeliekhez vagy a thessalonikabeliekhez, számunkra ma éppúgy üzenetet hordoznak, mint azok­nak a keresztényeknek, akiknek eredetileg íródtak.

A hét gyülekezet lelki problémái jellegzetes problémák. Ezért, ha ezek a problémák jelentkeznek az egyházban, az Úr inté­sei, figyelmeztetései, tanácsai és ígéretei is érvényben van­nak. Ez következik mindegyik üzenet zárszavából: „akinek van füle hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek!” (27.11.17. 29; 3:6.13.22).

Ezeknek az üzeneteknek nyilvánvalóan egyetemes jelentősé­gük van. Az egyházszervezetre éppúgy vonatkoznak, mint személy szerint reánk, Krisztus követőire. Ezt a gondolatme­netet követi E. G. White is, amikor az efézusi és a szárdiszi gyü­lekezethez intézett üzenetet a mai egyházra vonatkoztatja.¹²

Ha összehasonlítjuk a hét levelet, feltűnik formai hasonlóságuk. Megállapíthatjuk, hogy a hét levél szerkezete, vázlata azonos. Az egyes részeket minden levélben ugyanazokkal a kifejezé­sekkel vezeti be az író.

A levelek elején található a címzés. A címzett mindig a neve­zett gyülekezet felelőse. A bevezető formula mindig változat­lan: „A(z) …beli gyülekezet angyalának írd meg…! „János azt a parancsot kapja, hogy az egyes gyülekezetek angyalainak írjon.

Az „angelos” görög szó „hírnököt” jelent, azt, aki „küldve van”. A Bibliában éppúgy vonatkozik emberekre, mint mennyei hír­nökökre (Mt 11:10; Luk 7:27; 9:52; Jak 2:25). Pált a galatabeliek, úgy fogadták „mint Istennek angyalát” (4:1.4). Pál máshol „a gyülekezetek követei”-nek nevezi munkatársait (2Kor 8:23), akik „Krisztusért járván… követségben” arra hívattak el, hogy Isten nevében buzdítsák az embereket (2Kor 5:20).

Azok az angyalok, akik a hét levél címzettei, az egyes közös­ségek felelős tisztviselőit jelképezik tehát, a véneket, a prédi­kátorokat, akik az üzenet hirdetésére hívattak el. Őket jelké­pezik a csillagok is, amelyeket az Emberfia a jobb kezében tart, és amelyekről ezt mondja: „A hét csillag a hét gyülekezet angyala” (Jel 1:20).

Ezek a kijelentések a prédikátorokhoz szólnak, akikre Isten nagy felelősséget bízott. Tőlük áradnak azok a szelíd befolyá­sok, amelyeknek uralni kell a gyülekezetet. Nekik Krisztus sze­retetét kell visszatükrözniük. A csillagok az Úr ellenőrzése alatt állnak, Ő irányítja és vezeti mozgásukat – különben sö­tétségben tévelyegnének. így van ez Isten szolgáival is.

Ők csupán eszközök az Úr kezében és minden jó, amit vég­hezvisznek, az Ő hatalma által van. Világosságát rajtuk ke­resztül árasztja ránk.¹³

A kor szokásához híven ezekben a levelekben a címzés után a feladó neve szerepel. Ez utóbbi azonban soha sincs nyíltan megnevezve. Mindannyiszor ezzel a formulával kezdődik a le­vél: „Ezt mondja az, aki…” és itt Jézus – János által a bevezető látomásban felsorolt – az ember Fiának tulajdonított – jelzővel mutatkozik be. Ezek a jelzők mindig közvetlen összefüggés­ben vannak az üzenet tartalmával. Ezen kívül Krisztus mindig kettős közbenjárói szerepében jelenik meg: mint Isten képvi­selője az emberek előtt, s egyszersmind az emberek képvise­lője Isten előtt.

A levél tulajdonképpeni magva az adott közösség lelki állapo­tának tömör jellemzése. Mint kiváló pedagógus, Jézus általá­ban dicsérő szavakkal kezdi mondanivalóját, a „tudom a te dolgaidat…” – állandóan visszatér a bevezetés után. Valóban, egyedül Ő ismeri pontosan a gyülekezet állapotát. Ezért egye­dül Ő az is, aki képes felbecsülni érdemeit, és megítélni gyen­geségeit. Ezért olvasunk szemrehányásokat, és figyelmezte­téseket a levelekben. De az Úrnak mindig van hozzánk bátorí­tó szava, buzdítása, jó tanácsa.

A bírálatok három helyen ezekkel a szavakkal kezdődnek: „De az a panaszom ellened” (Jel 2:4; 2:14; 2:20, új ford.) A buzdí­tást semmiféle jellemző kifejezés nem vezeti be, de a Mester tanácsát mindig egy felszólító módban levő igével fejezi ki: „térj meg”, „tartsd meg”, „légy buzgóságos”.

Végül minden levél zárszava két megállapítást tartalmaz: elő­ször egy figyelmeztető és figyelemfelkeltő formulát, amit szolgálata során Jézus gyakran alkalmazott beszédei végén: „Akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek.” Ezt egy kifejezetten eszkatológikus jellegű ígéret követi, ami az idők végén fog beteljesedni, amikor minden újjászületik. Ez az ígéret olyan jelképekben van leírva, melyeknek értelmét csak akkor érthetjük meg, ha a 21. és 22. fejezetben leírt, a mennyek országáról szóló befejező látomás tartalmával összehasonlítva vizsgáljuk. A levelek befejező részéről meg kell jegyeznünk, hogy amíg a figyelmeztetések a gyülekezet min­den tagjához szólnak, addig az ígéret csak annak, „aki győz”.

Érdemes megfigyelni még néhány érdekes részletet. A levelek tartalmát összehasonlítva legelőször az tűnik fel, hogy a laodiceai gyülekezet az egyetlen, amely nem kap dicséretet; a szmirnai és filadelfiai gyülekezet viszont nagyon sok dicséret­ben részesül, és semmi szemrehányást sem kap. Azután meg­figyelhetjük, hogy a páratlan számú levelek (1. 3. 5. 7) azokhoz a gyülekezetekhez szólnak, amelyekben a rossz tulajdonságok dominálnak, míg a páros számú levelek (2. 4. 6) címzettjei azok a gyülekezetek, ahol a jó a rossz fölé került.

Véletlen egybeesés-e vagy gondviselés, mindenesetre tény, hogy a négy páratlan számú gyülekezet városai az idők folya­mán megsemmisülnek: Efézus, Pergámum, Szárdisz és Laodicea ma már romok. Ellenkezőleg, a többi három város, Szmirna, Thiatira, Filadelfia egészen napjainkig megmaradtak; sőt még keresztény közösségeik is léteznek. S köztük Szmirna, me­lyet az Úr leginkább megdicsért, ma a legvirágzóbb ezek közül a városok közül.

Egy utolsó, kronológiai jellegű észrevétel. Ez a hét gyüleke­zethez intézett levélfüzér nem tartozik a számokkal jelzett próféciák közé, semmilyen dátumát nem tudjuk abszolút pon­tossággal megállapítani. Ezért nehéz pontosan meghatározni az egyes periódusok kezdetét vagy végét. Mindamellett a kü­lönböző üzenetek részletei könnyen azonosíthatóvá teszik a keresztény egyház történetének különböző korszakait.

IV. fejezet

Jézus Krisztus üzenete az első századok gyülekezeteihez

A Jézus által Jánosnak kinyilatkoztatott első két levél címzett­jei az efézusi és a szmirnai gyülekezetek, amelyek egyenként az I. század apostoli egyházát, illetve a II. és III. század, a csá­szári üldöztetések korának egyházát jelképezik. A hozzájuk in­tézett üzeneteknek nemcsak történelmi jelentésük van: tulaj­donképpeni tárgyuk a kor keresztény közösségeinek lelki éle­te. Ez azt jelenti, hogy bennünket éppúgy érint és méltó leg­teljesebb figyelmünkre.

Az efézusi gyülekezethez írt levél

Több dolog is indokolja az efézusi gyülekezet kiválasztását, hogy az apostoli egyház első keresztény generációja lelki éle­tének szimbóluma legyen.

Efézus a rómaiak ázsiai provinciájának legjelentősebb városa, politikai és vallási centruma volt. Itt volt a prokonzulok rezi­denciája, Artemisznek, az efézusiak Dianájának temploma, s egy másik templom, melyet Rómának és Augustusnak szen­teltek, s amely Domitianus császár uralkodása alatt a császári kultusz központja lett.

Efézus keresztény szempontból is fontos központnak számított. Itt jött létre az ázsiai provincia első gyülekezete 58 körül Pál apos­tol második misszióútja alkalmával (ApCsel 18:24-19:40).

Pál és munkatársai két évig tevékenykedtek ezen a területen „úgyannyira, hogy mindazok, kik lakoznak vala Ázsiában, mind zsidók, mind görögök, hallgatták az Úr Jézusnak igéjét” (19:10).

A hagyomány szerint Jeruzsálem lerombolása után, 70-ben: János Efézusban telepedett le, és a II. század elején bekövet­kezett haláláig gyümölcsöző szolgálatot végzett itt. Innen, Efézusból száműzték Páthmosra, valószínű 96 és 98 között. A következő századokban Efézus számos zsinat színhelye volt. Sőt, Konstantinápoly előtt ez a város volt a keleti keresztény egyház központja.

A legfőbb ok, amiért az efézusi gyülekezet alkalmas arra, hogy az egyház történetének első szakaszát bemutassa, nevének jelképes értelme: a kívánatos. Az I. század keresztény egyhá­za, az apostoli egyház marad egyszer s mindenkorra az igazi példa, a mindenekfölött kívánatos egyház, annak ellenére, hogy nem volt tökéletes.

Az efézusi gyülekezethez szóló üzenetében Jézus úgy mutat­kozik be, mint „aki… jobb kezében tartja a hét csillagot”, és „aki jár a hét arany gyertyatartó között” (Jel 2:1). Az első, for­málódó gyülekezetet ezzel az Úr érdeklődéséről, segítségéről és jelenlétéről akarja biztosítani.

Az efézusi gyülekezetnek szánt dicséretek annak jótetteire, munkájára és kitartására vonatkoznak. Ez a gyülekezet a test­vériség és közösségvállalás utolérhetetlen szépségű példáját nyújtotta, melynek néhány vonását megismerhetjük az Apos­tolok cselekedeteiről írott könyvből: „a hívők sokaságának pedig szíve-lelke egy vala; és senki semmi marháját nem mon­da magáénak, hanem nékik mindenök köz vala” (4:32).

Az apostoli egyház – meggyőző erejével – az evangélium isme­retét a sokféle nehézség ellenére kora minden nemzete közt elterjesztette. Sőt, a hit és az erkölcs tisztaságát is meg tudta őrizni a gyülekezeten belül. A Jelenések könyve szerint a go­noszokat és a képmutató testvéreket éppúgy nem tűrte meg soraiban, mint a rossz pásztorokat és a hamis prófétákat (2:2). Külön megemlíti a nikolaiták iránti magatartását, amely egy eretnek szekta volt, s cselekedeteik az Úr nem tetszését vál­tották ki (2:6). Végül, a megpróbáltatásokban való kitartás sem kerüli el annak figyelmét, akinek nevében lankadatlanul fára­doztak (2:3).

Sajnos, az évek során az efézusi gyülekezet lassanként elveszí­tette azt, ami őt „a kívánatos gyülekezetté” tette. „Az a mon­dásom ellened – rója fel neki az Úr -, hogy az első szeretetedet elhagytad” (2:4). Ha a szeretet eltűnik, semmi, de semmi nem képes azt pótolni. Pál apostol ezt csodálatosan fejti ki: „Ha… szeretet nincsen énbennem, semmi vagyok. És ha vagyono­mat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen énbennem, semmi hasznom abból” (1.Kor 13:2-3).

Az igazi keresztényt a szeretetről lehet felismerni: „Erről isme­ri meg mindenki – mondja Jézus -, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.” Nem kevésbé: „sze­resd felebarátodat, mint magadat”; de a Jézus által adott új parancsolat szerint: „szeressétek egymást, amiképpen én sze­rettelek titeket” (íMóz 19:18; Jn 15:12; 13:35). Jézus azt kéri főpapi imájában, hogy övéik között ez a szeretet uralkodjon, és „elhiggye a világ”, hogy Isten küldte el Fiát a földre, hogy megváltsa a világot (Jn 17:21). Egyedül ez a szeretet, a „töké­letességnek kötele” képes elvezetni a szívek és lelkek egysé­gére, amint ez az apostoli egyházban, a kezdeti időkben meg­nyilvánult (Kol 3:14; ApCsel 4:32).

A lelki hanyatlással szemben csak egyetlen orvosság van, mégpedig az, amit Jézus kínál: felébredés, megtérés és a sze­retet általi cselekedetek.

„Emlékezzél meg azért, honnét estél ki” (Jel 2:5)! Ez az első gyakorlati tanács, amit Jézus ad. Másképpen: „Ismerd fel, hogy az első szereteted kialudt!” Ez az ébredés alapvetően fontos, mert nélküle nem remélhetünk megjobbulást. Minél jobban felmérjük a lelki hanyatlás mértékét, annál eredményesebb lesz a második szakasz. A Jézus által ajánlott bűnbánat értéke közvetlenül ettől függ.

„Térj meg!” – így szól a Mester által adott tanács második pontja. Ez a felhívás szól minden olyan gyülekezetnek, amely­nek az Úr kénytelen szemrehányást tenni. A megtérés minde­nekelőtt gondolkodásmódbeli változást jelent. Ezt jelenti az itt használt görög „metanoeo” szó. Ha a megtérés őszinte, ak­kor a cselekedetekben is megnyilvánul.

Éppen erre gondol Jézus, amikor buzdítása végén hozzáteszi: „az előbbi cselekedeteket cselekedd”. Az előbbi”, azaz a sze­retet cselekedetei által az efézusi gyülekezet talán visszatér­hetne az „első szeretetéhez”. Nem mintha a szeretet a csele­kedetek eredménye lenne, vagy a cselekedetek helyettesít­hetnék a szeretetet. A tettek mindig csupán kifejezői a szere­tetnek, mert a szeretet mindig cselekedetekben nyilvánul meg. Ezért a hit és cselekedetek elválaszthatatlanok egymás­tól. Amint igaz az, hogy senki nem üdvözülhet cselekedetek­ből, éppoly nyilvánvaló az is, hogy Isten kit-kit a szerint ítél meg, amit cselekedett.

Ez egy sokszor ismételt bibliai igazság: „Isten… megfizet min­denkinek az ő cselekedetei szerint: Azoknak, akik a jó csele­kedetekben való állhatatossággal dicsőséget, tisztességet és halhatatlanságot keresnek, örök élettel; azoknak pedig, akik versengők és nem engednek az igazságnak, hanem engednek a hamisságnak, búsulással és haraggal” (Rm 2:6-8). Jézus ezt a Jelenések könyve zárszavában így erősíti meg: „És ímé hamar eljövök; és az én jutalmam velem van, hogy megfizessek min­denkinek, amint az ő cselekedete lesz” (22:12)..

Az Úr nem fog visszajöveteléig várni; „ha meg nem térsz, …el­jövök ellened, és a te gyertyatartódat kimozdítom helyéből” (2:5). A figyelmeztetés nem hagy kétséget: ha az első szeretet lángja nem lobogna fel újból, az Úr elmozdítja „helyéből a gyertyatartót”. Vagyis, másokra bízza az igazság fáklyavivői­nek gondját, hogy megvilágítsa a világot, amely az egyház tu­lajdonképpeni küldetése (Fii 2:15; Mt 5:16).

Isten figyelmeztetései soha nem maradnak következmény nél­kül azok számára, akik nem fordítanak rá figyelmet. Akik meg­hallgatják, amit a Lélek mond, azok számára az Úr ígéretei bi­zonyosak. Ez az efézusiaknak tett ígéret szól mindazoknak, akik Jézus tanácsait követve megőrzik vagy újraélesztik első szeretetük lángját. „A győzedelmesnek enni adok az élet fájá­ról, amely az Isten paradicsomának közepette van” (2:7).

A közeli eljövetelének idejére utaló jelek között Jézus különös hangsúlyt helyez a szeretet megfogyatkozására. „És mivel­hogy a gonoszság megsokasodik, a szeretet sokakban meghi­degül” (Mt 24:12). Nemde az utolsó gyülekezetről is azt mond­ja, hogy sem hideg, sem hév, hanem lágymeleg? Azt jelenti ez, hogy az efézusi gyülekezetnek adott tanácsok reánk is vo­natkoznak, amint ezt E. G. White is írta:

„Azt az utasítást kaptam, hogy közöljem, miszerint ezek az igék (Jel 2:4-5) ^a Hetednapi Adventista Egyház gyülekezeteire, mai állapotukban alkalmazandók. Isten szeretete eltűnt, ami az egymás iránti szeretet hiányát jelenti. Előtérbe került, és egyre inkább eluralkodik az önszeretet. Meddig lesz még ez így? Ha nem térünk meg, a kegyesség hamarosan annyira meggyengül, hogy az egyház a kiszáradt fügefa képét fogja mutatni. Bárcsak segítene az Úr, hogy az Ő népe levonja a ta­nulságot, amíg alkalma van rá!”¹⁴

„Akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek” (27).

A szmirnai gyülekezethez írt levél

Ésaiás prófétán keresztül az Úr ezt a jól ismert kijelentést tette Igéjével kapcsolatban: „így lesz az én beszédem, a mely szám­ból kimegy, nem tér hozzám üresen, hanem megcselekszi, amit akarok, és szerencsés lesz ott, ahová küldöttem” (55:11).

Az Efézus-i gyülekezet nem hallgatott Jézus tanácsára, hogy az „előbbi cselekedeteket” cselekedje, ezért az Úr elmozdítot­ta gyertyatartóját helyéről. Ami eddig feltételes intés volt, vé­gül szomorú valósággá vált.

A történelemből tudjuk, hogy az egyház életében nagy válto­zás ment végbe az apostolok halála és Jeruzsálem pusztulása után. A keresztények első nemzedékét – mely lényegében a judaizmusból eredt – a hívőknek egy másik, elsősorban a gö­rög-római világból származó generációja követte. Az Úr tehát elmozdította az efézusi gyülekezet gyertyatartóját a sorai közt végbement lelki hanyatlás miatt, amint azt előre megmondta, és a szmirnai gyülekezetet állította fel, rábízva ezentúl az igaz­ság fáklyavivőjének szerepét. János, a kapott parancs szerint, ehhez a gyülekezethez írja a második levelet.

A szmirnai gyülekezet jelképezi az egyház történetének má­sodik szakaszát, a császári üldözések korát, 95-től körülbelül 313-323-ig. A korszak Domitianus uralkodása idején veszi kez­detét és 313-ban érvéget a milánói rendelet kiadásával. Ezzel a rendelettel Konstantinus császár más vallásokhoz hasonló törvényes jogot biztosított a keresztény egyháznak. 323-tól pedig, Konstantinus áttérésével a kereszténység a császárság hivatalos vallásává lépett elő. A szmirnai gyülekezet világosan mutatja az átmenetet az apostoli gyülekezet és a pergámumi, a győzedelmes gyülekezet között, amelynek a császári hata­lom behódolt.

Szmirna neve önmagában is tökéletesen kifejezi azt, amit az egyház számára az üldöztetés és szenvedés e két százada je­lentett. A magyarázók megegyeznek abban, hogy Szmirna neve a mirha szóból ered, és egyszerre jelent „keserűséget” és „kellemes illatot”. A mirha valóban keserű aromájú anyag, de illata kellemes, és ezért régen a halottak bebalzsamozására használták.

Jézus születésénél és halálánál egyaránt alkalmazták, egy­részt mint szenvedéssel és keserűséggel teli életének, más­részt mint Istennek kedves és jó illatul adott életének szimbó­lumát (Ef 5:2). Egyetlen más név sem fejezhetné ki jobban azt a keserű tapasztalatot, amelyet a gyülekezet az üldözések, a katakombák és a mártíromság által megismert. A mirha kese­rűsége mellett Jézus példájára a szmirnai gyülekezet is meg tudta őrizni „Krisztus jó illatát” (2Kor 2:15).

Feltehetően az efézusi gyülekezethez hasonlóan a szmirnai gyülekezet is Pál missziómunkájának köszönheti létrejöttét, de nevét csak a Jelenések könyve említi. A város maga szép fekvéséről volt híres. A régi görögök és rómaiak „Ázsia gyön­gyének” nevezték. Az Égei-tenger partján Efézustól északra 50 kilométerre fekvő város a leghíresebb görög író, Homérosz hazája volt. Szmirna, a hét város legtöbbjével ellentétben át­vészelte a történelmi átalakulásokat; ma is létezik a török Iz­mir néven. Pedig kevés olyan város van, amely a századok so­rán több ostromot, vérfürdőt, földrengést, tűzvészt és min­denféle más csapást szenvedett el, mint Szmirna.

A városhoz hasonlóan, melynek nevét viseli, a szmirnai gyüle­kezet is többet szenvedett, mint bármely más közösség. A cí­mek, amelyeken Jézus ezúttal bemutatkozik, tökéletesen ille­nek a helyzethez: „Ezt mondja az Első és Utolsó, aki halott vala és él” (Jel 2:8). Ezekkel a szavakkal az Úr biztosítani akar a felől, hogy a látszat ellenére is Ő a Mindenható és az Élő. Azoknak, akik az ő nevéért szenvednek, akiket az igazságért üldöznek, a hit mártírjainak Jézus itt úgy nyilatkozik meg, mint az, aki ugyancsak szenvedett, aki meghalt, de aki feltá­madt az életre: „ímé élek örökkön örökké” (1:18).

Jézus jól ismeri a szmirnai gyülekezet tragikus helyzetét: „Tu­dom… nyomorúságodat és szegénységedet, de gazdag vagy” (2:9). Bizonyára nagyfokú anyagi szegénység uralkodott a gyülekezetben, ugyanakkor olyan lelki gazdagság, mely által a világ gazdagabb lett. Ugyanez az ellentét megtalálható a laodiceai gyülekezethez intézett levélben is, de más értelemben (3–17)-

Az üldözések mellett, amellyel a pogányság sújtja a kereszté­nyeket, még azoknak a káromkodását is el kell viselniük, „akik azt mondják, hogy ők zsidók, és nem azok, hanem a Sátán zsi­nagógája” (2:9). A II. század során tetőpontra jutott a zsidók­nak a keresztényekkel szembeni támadása. A zsidók többek között azzal vádolták őket, hogy meghamisították az írásokat: őket, akik pedig készek voltak szenvedni és életüket adni „az Isten beszédéért és a Jézus Krisztus bizonyságtételéért”. Már az Apostolok cselekedeteiről írt könyv is arról tanúskodik, hogy a zsidók részt vettek az egyház elleni üldözések szításá­ban. 169-ben Szmirnában is ők égették meg elevenen Polycarpot, János szolgáját, amiért megtagadta, hogy egy kis tömjént hintsen a császár oltárára.

Ez a drámai helyzet világossá teszi, miért nem kíséri szemre­hányás vagy fenyegetés Jézus buzdítását. Mindenesetre nem hagyja szó nélkül a szenvedéseket, melyek a szmirnai gyüle­kezet tagjaira várnak: „Semmit se félj azoktól, amiket szen­vedned kell. ímé a Sátán egynéhányat tiközületek tömlöcbe fog vetni, hogy megpróbáltassatok; és lesz tíz napig tartó nyomo­rúságtok” (2:10).

A – megszakításokkal – két századon át tartó üldözések után Sátán mesterkedéseit „tíz napig való nyomorúsággal” tetézi be. Tíz prófétai nap a jól ismert bibliai alapelv szerint tíz való­ságos évnek felel meg (4MÓZ 14:34; Ez 4:6). Ez a tíz napig tar­tó nyomorúság pontosan beteljesedik Diokletianus császár uralkodása alatt, aki az utolsó, a leghosszabb és legkegyetle­nebb általános üldözést indította el. Úgy vélte, hogy sikerül ki­irtani és végleg elpusztítani a keresztény egyházat, amelyről úgy vélte, hogy a császári társadalom életét és gondolkodás­módját egyaránt fenyegeti.

Ez az elhatározás volt tehát az elindítója azoknak az előre meg­jövendölt kegyetlenkedéseknek, amelyek 303-ban kezdődtek és pontosan 10 évig, 313-ig tartottak, amikor Diocletianus utó­da, Konstantin kénytelen volt azoknak véget vetni a milánói rendelet kiadásával.

Mivel a gyülekezet „hív” volt „mindhalálig”, ahogy az Ige mond­ja, az „élet koronájának” ígéretét, kapja. És nemcsak nekik, de mindazoknak, akik győzni fognak, az Úr azt ígéri, hogy „nem árt nekik a második halál” (2:11), vagyis a gonoszokat sújtó megsemmisülés „a tűzzel és kénkővel égő tóban” (20:6; 21:8).

A szmirnai gyülekezet hűségével valóban tartóssá tette a ke­reszténység győzelmét a római birodalomban. Krisztus egyhá­za történetének egy újabb periódusa vette tehát kezdetét, amelyet előbb a pergámumi, majd a thiatirai gyülekezet jelké­pez.

V. fejezet

Jézus Krisztus üzenete a középkor gyülekezeteihez

Amit az ellenség az üldözés, megpróbáltatás és szenvedés árán nem tudott elérni, azt megpróbálja az egyház győzelmé­vel, a mulandó dicsőség és virágzás veszélyes csábításával meg­szerezni. Pál apostol a 2Thess levelében előre szól a gyüleke­zet életébe történő észrevétlen és körmönfont beavatkozás­ról, amit a „törvényszegés titkos bűnének” nevez. Hozzáteszi, mielőtt az Úr eljönne, „bekövetkezik elébb a szakadás” (2:3-7).

„Midőn azonban az üldözés megszűnt és a kereszténység a ki­rályok palotáiba és udvaraiba léphetett, felcserélte Krisztus és apostolainak egyszerűségét a pogány papok és uralkodók pompájával és gőgjével. Isten parancsolatainak helyét emberi elméletek és hagyományok foglalták el. Konstantin állítólagos megtérése a IV. sz. kezdetén nagy örömet szerzett. A világ pedig az igazság látszatába burkolózva bevonult az egyházba. A romlás műve gyorsan haladt. A pogányság – bár legyőzött- nek látszott – mégis győzött, s szelleme uralta az egyházat. Tanításai, szokásai és babonái Krisztus állítólagos követeinek hite és istentisztelete közé vegyültek”.¹⁵

A pergámumi és a thiatirai gyülekezetekhez intézett két levél pontosan ezeknek az egyházon belül végbement tragikus vál­tozásoknak a történetét világítja meg számunkra. Az első le­vél a császári hatalom által meghódított egyházat jelképezi 313-tól 538-ig; a második a nyugati császárságot uralma alá hajtó egyházat, amely 538-tól 1798-ig uralta a világot.

A pergámumi gyülekezetnek írt levél

Mindazt, amit a pergámumi gyülekezetről tudunk, kizárólag a Jelenések könyvének köszönhetjük. Sehol máshol nem esik róla említés. Kiválasztását feltehetően nevének jelentése és az a tény indokolja, hogy a város és a gyülekezet tökéletesen tükrözi a IV. és V. század keresztény egyházát.

A „pergámum” név eredete bizonytalan. A néki tulajdonított jelentés inkább a város helyrajzi fekvéséből származtatható, mivel magaslatra épült, mintegy erődítmény. Ezért nevezik ci­tadellának, fellegvárnak, magaslatnak is.

A – természetes védelemként – sziklára épült város valóban bevehetetlennek tűnt, és csak különös fortélyok árán győzték le. Lisimachos, Nagy Sándor négy utódának egyike Pergámu- mot tette meg fővárosának, mert birodalma legbiztonságo­sabb városának tartotta.

Pergámum ma is híres Zeusz-oltáráról, mely helyreállítva lát­ható a kelet-berlini Pergamon Múzeumban. Számos pogány szertartás színhelye volt, s hozzátehetjük, hogy azok vezetői Pergámum királyai voltak, akik egyben főpapi funkciót is be­töltöttek. Pergámumban történt meg először az is, hogy egy római császárt istenként imádtak, i.e. 29-ben. Majd Róma is­tennőjének és Augusztusz császárnak emeltek itt templomot. Ez mind olyan jelentőséggel bíró részlet, amely alkalmas arra, hogy megvilágítsa a pergámumi gyülekezethez írt levél tar­talmát és a gyülekezet által képviselt történelmi korszakot.

Az a jelkép, amelyen keresztül Jézus itt kinyilatkoztatja magát, szorosan kapcsolódik e keresztény közösség különös helyzeté­hez. „Ezt mondja az, akinél a kétélű éles kard van…” (Jel 2:12). Ez utalás a „kétélű éles kardra”, amelyet János az Emberfia szájából lát kijőni (1:16; 19:15), mely Isten Igéjének szimbólu­ma, a „Léleknek kardja” (Ef 6:17). Az Úr Igéjén keresztül akarja megítélni a pergámumi gyülekezet lelkiállapotát, „mert az Is­tennek beszéde élő és ható, és élesebb minden kétélű fegy­vernél, és elhat a szívnek és léleknek, az ízeknek és a velőknek megoszlásáig, és megítéli a gondolatokat és a szívnek indula­tait. És nincsen oly teremtmény, amely nyilvánvaló nem volna előtte, sőt mindenek meztelenek es leplezetlenek annak sze­mei előtt, akiről mi beszélünk” (Zsid 4:12-13).

A pergámumi gyülekezet olyan helyzetben volt, amelyben egyedül az Isten szavához való hűség őrizhette meg sátán csapdájától. Amint az Úr mondja: „Tudom hogy hol lakol, ahol a Sátán királyi széke van” (2:13). A pergámumi gyülekezet szá­mára nagy kiváltság volt, hogy a kedvezőtlen körülmények között, a pogányság valóságos fellegvárában megalakulha­tott, ott, ahol az ellenség „királyi széket” állított fel és gyako­rolta hatalmát.

Sok más pogány kultusz mellett Pergámum élvezte Esculap- nak, a csodálatos gyógyulások istenének szánt szertartások kizárólagos jogát, akinek jelvénye a kígyó volt. Számos kora­beli érme ma is tanúsítja ezt. A kígyó a mai napig a test orvosi jelképe maradt és a gyógyszertárak ablakain látható. Mint tudjuk, ugyanezzel a képpel ábrázolja a Biblia Sátánt. A Jele­nések könyvében pedig úgy szerepel, mint „nagy sárkány, ama régi kígyó, aki neveztetik ördögnek és Sátánnak, aki mind az egész föld kerekséget elhiteti” (12:9; 20:2).

Jézus a pergámumi gyülekezetnek egy másik érdemére is rá­mutat: „az én nevemet megtartod, és az én hitemet nem ta­gadtad meg Antipásnak, az én hű bizonyságomnak napjaiban sem” (2:13). Antipásról semmi közelebbit nem tudunk. Felte­hetően egy keresztény emberről van szó, aki a császárkultusz­ban való részvétel megtagadásáért szenvedett mártírhalált Pergámumban. „…Megöleték nálatok, ahol a Sátán lakik” – azaz magának az ellenségnek templomában.

Ez a szó szerinti értelmezés nem zár ki egy másik, jelképes ér­telmet. A pergámumi gyülekezet által jelképezett korban (313-538) számos „Antipás”, azaz „Antipater” (ellenpap) volt.Az „Anti” jelentése: „ellen”; „pas” vagy „páter” annyi, mint „atya”, „pápa” vagy „pópa”. Egyesek úgy vélik, hogy e név a hívők csoportját jelöli, akik a IV. és V. században szembehe­lyezkedtek a hierarchia, nevezetesen a római püspökök ha­talmának, növekedésével, akik szigorú intézkedéseket hoztak ellenük; sokakat megöltek „náluk”, a keresztény gyülekezet­ben, „ahol a Sátán” lakóhelyet választott magának.

Mivel az ellenség Krisztus egyházát nem tudta erőszakkal le­győzni, ezért fortéllyal, belülről támadta meg: megvetette egy politikai-vallási rendszer alapjait. „Látszólagos kereszténység köpenye alatt surrant be Sátán a gyülekezetbe, hogy hitüket megrontsa, és gondolataikat az igazság igéitől elterelje. Két­ségbeesett küzdelem kezdődött azok részéről, akik hűek ma­radtak, hogy ellenálljanak a megtévesztésnek és utálatossá­goknak, melyek a papi palást alatt a gyülekezetbe bejutot­tak”.¹⁶

A pergámumi gyülekezethez intézett bíráló szavak az ellen­ségnek éppen erre az alattomos munkájára céloznak, amikor Bálám esetét idézi (4MÓZ 22:24; 31:13-16). Tudjuk, azt taná­csolta Bálám, a Sátán prófétája Bálák királynak, hogy csábítsa el Isten népét. Amit nem tudott elérni fenyegetésekkel, azt el­érte csalással, „botránykövet vetve Izrael fiai elé, hogy egye­nek a bálványáldozatokból és paráználkodjanak” (2:14).

így vannak nálad is – folytatja az Úr -, akik a nikolaiták tanítá­sát tartják” (2:15). Nem tudjuk pontosan, miben rejlik ez a ta­nítás, de az Úr az apostoli gyülekezetet megdicsérte, amiért gyűlölte „a Nikolaiták cselekedeteit” (2:6). Az a tény, hogy a pergámumi gyülekezet befogadta őket, a hitehagyás biztos jele. Ezért az Úr újból megtérésre int ezzel a figyelmeztetés­sel: „Térj meg; ha pedig nem, ellened megyek hamar, és vívok azok ellen számnak kardjával” (2:16). Ez azt jelenti, hogy az Úr sohasem marad közömbös az egyházban uralkodó állapot iránt. Ha nem következik be megtérés, nem fog késlekedni a közbelépéssel és a hitehagyók elleni ítéletének végrehajtásá­val”. Megcselekszi azt Igéje által, amely minden időben meg­marad az Ő fegyveréül, mint a „Lélek kardja”.

De „a győzedelmesnek enni adok az elrejtett mannából, és adok annak fehér kövecskét, és a kövecskén új írott nevet, amelyet senki nem tud, csak az, aki kapja (2:17). Ez hármas ígéret: először az elrejtett mannáé, azaz az élet kenyeréé, amely Krisztusban van (Jn 6:31-34). másodszor a fehér kö­vecskéé, amely a felmentő ítélet jelképe vagy egyes korabeli szokások szerint győzelem jele; harmadszor pedig egy új név ígérete, amelyet egyedül az ismer, aki kapja, a jellem tökéle­tes kifejezője lesz, amely „útlevélként” fog szolgálni a meny- nyek országába.

„Akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek” (2:17).

A thiatirabeli gyülekezethez írt levél

A gyülekezetekhez intézett hét levél közül a thiatiraiaknak szóló a leghosszabb, tartalmára nézve a leggazdagabb, egy­szersmind a legdrámaibb. Ebben nincs semmi meglepő, ha fi­gyelembe vesszük, hogy az egyháztörténelemnek mintegy 12 századát öleli fel. És micsoda történelmet! A pápaság törté­nelmét, amely 538-tól 1798-ig terjed.

Justinianus császár 538-ban kiadott rendeletében a római püspököt¹ „minden eretnek megbüntetőjévé” nevezte ki, s a kereszténység feletti anyagi és szellemi hatalommal is felru­házta. Ezt az elsőbbséget a pápák csak 1798-ban veszítették el, mikor Bonaparte Napóleon parancsára Berthier tábornok VI. Pius pápát elfogja és száműzetésbe küldi.

Egyes magyarázók a thiatirai korszak végét 1517-^, a refor­máció kezdetére tették. Ha elfogadjuk, hogy egy korszak vége nem feltétlenül esik egybe a másik korszak kezdetével, akkor semmi sem zárja ki, hogy a thiatirai kor 1798-ban végződött, míg a szárdiszi már 1517-ben elkezdődött.

A bibliai prófécia különös fontosságot tulajdonít az 1260 éves korszaknak, mivel hétszer említi meg: két helyen Dániel köny­vében (7:25; 12:7) és ötször a Jelenések könyvében (11:2-3; 12:6.14; 13:5). Másfelől az említett szövegekben ez a korszak úgy van bemutatva, mint a szükség, az üldöztetések és a nagy csalás ideje. Thiatira nevének jelentése csak megerősíti ezt a leírást: áldozatok követelése.

A thiatirai gyülekezetről éppúgy, mint a városról, keveset tu­dunk. Thiatira az ókorban bíbor- és skarlátszínű kelmefesték­jéről volt híres. Az Apostolok cselekedeteiről írt könyv is utal erre, amikor „egy Lídia nevű, Thiatira városbeli bíborárus asz- szony” megtéréséről beszél (16:12-14). Ez a kis részlet önma­gában is jól jelképez egy olyan gyülekezetet, amelyben a prelátusok bíbor- és skarlát öltözete volt a megszokott.

Az is lehet, hogy Lídia – aki féli vala az Istent” – volt a thiatirai gyülekezet alapítója.

A levél, melyet az Úr a gyülekezethez intézett – ellentétben a történelmi adatokkal -, nagyon részletes. Már Jézus bemutat­kozása is jelzi a helyzet komolyságát. „Ezt mondja az Isten Fia, akinek szemei olyanok, mint a tűzláng, és akinek lábai hason­lók az izzó fényű érchez…” (2:18). A Jelenések könyvében ez az egyetlen hely, ahol Jézus mint „Isten Fia” mutatkozik be, az istenség tulajdonságait -,a mindentudást és a mindenhatósá­got – öltve magára. Bizonyára nem ok nélkül teszi ezt. Jézus itt úgy nyilatkoztatja ki magát, mint aki mindent lát, aki elől sem­mit sem lehet elrejteni, és aki lesújt mindazokra, akik igazság­talanságot cselekszenek.

A thiatirai gyülekezetnek szóló üzenet megértése érdekében emlékeznünk kell arra, hogy a levél a kereszténység egészé­hez szól. Ebből származnak a kisebb eltérések és ellentétek. Az Úr nem a hibákat emeli ki, mint azt gyakran tesszük a kö­zépkor gyülekezeteivel kapcsolatban. Bármilyen meglepő, egyetlen gyülekezet sem kap ennyi dicséretet: „Tudom a te dolgaidat, szeretetedet, szolgálatodat és hitedet és tűrésedet és hogy a te utolsó cselekedeteid többek az elsőknél” (2:19).

Nem volna nehéz egyenként kifejteni az itt felsorolt erénye­ket, amelyek a thiatirai gyülekezet dicsőségére válnak. A sö­tétség hosszú történelmében bőséggel találunk példát a sze­retetre, hitre, odaadásra, türelemre és áldozatra. Kevés azon­ban a hely, hogy ezeket itt felidézzük.

Az, „akinek szemei olyanok, mint a tűzláng”, felismeri a nega­tívumokat is, és rendkívül finoman árnyalva három külön cso­portra osztja a thiatirai gyülekezet hívőit. Vannak igazi hívők, akik az összes említett keresztény erénnyel bírnak, de megtű­rik Jézabelt.

Azután jön „amaz asszony, Jézabel, aki magát prófétának mondja”, s aki tanít és elhiteti az én szolgáimat, hogy paráz­nálkodjanak” (2:20). Jézabel – Sidon királynője – Izrael egyik leggonoszabb királyának volt a felesége. Ő vezette be Izrael­ben a pogány Baál és Asera kultuszát. Ebben a próféciában Jézabel a csalhatatlannak és mindenhatónak tartott pápai ha­talom megszemélyesítője.

A bibliai próféciákban az asszony mindig az egyházat jelképe­zi: vagy hűséges hitvesként követi „égi vőlegényének” tanítá­sait, (Ésa 54:4-6; 2Kor 11:2), vagy mint parázna feleség, más tanítások után megy (Ez 16:32-33).

A paráznaság kifejezés háromszor is szerepel itt, és a hamis tanításokat, a bálványimádást és az erkölcstelenséget szimbo­lizálja, amelyeket a jelképes Jézabel igyekszik az egyházban elhinteni, olyannyira, hogy Krisztus szolgáit is megtévessze.

Végül a harmadik csoportot azok a thiatirabeliek alkotják, „akiknél nincsen e tudomány, és akik nem ismerik a sátán mélységeit” (2:24). Mint Akháb és Jézabel idejében is, úgy ma is van egy maradék, amely nem hajtotta meg térdét a hamis istenek előtt, és amely elvetette az Isten Igéjével ellenkező ta­nításokat. A kereszténység történetéből tudjuk, hogy mindig voltak, akik a különböző századokban az egyház megreformá­lását és az evangélium tanításaihoz való visszatérést szorgal­mazták.

Krisztus e hűséges tanítványainak az Úr egyszerűen azt mond­ja: „nem vetek reátok más terhet. Hanem ami nálatok van, azt tartsátok meg addig, amíg eljövök” (2:24-2.5). Mert az Úr, – amint elérkezettnek találja a pillanatot – közbe fog lépni. Most még türelemmel vár az ember érdekében, csakúgy, mint Jéza- bel miatt: „Adtam néki időt, hogy megtérjen” azokkal együtt, „akik vele paráználkodnak” (2:21-22). Ha a megpróbáltatás és a szenvedés nem vezetnek megtérésre, „megtudják a gyüle­kezetek mind, hogy én vagyok a vesék és szívek vizsgálója; és mindeniteknek megfizetek a ti cselekedeteitek szerint” – mondja az Úr (2:23).

A thiatiraiakhoz írt levél – mint a többi is – egy csodálatos ígé­rettel zárul, amely azoknak szól, akik megharcolják a hit ne­mes harcát és győzelmet aratnak: „aki győz, és aki mindvégig megőrzi az én cselekedeteimet, annak hatalmat adok a pogá­nyokon; és uralkodik rajtuk vasvesszővel, mint a fazekas edé­nyei széttöretnek; amiképpen én is vettem az én Atyámtól, és adom annak a hajnalcsillagot” (2:26-28).

Vagyis, aki a kedvezőtlen körülmények ellenére hű marad az Úr tanításaihoz, az a lelki sötétség közepette fényleni fog, mint a hajnalcsillag az éjszakában. Krisztus dicsőséges eljöve­telekor pedig vele együtt uralkodik majd.

„Akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek” (2:29).

VI. fejezet

Jézus Krisztus üzenete az újkor gyülekezeteihez

Az ötödik és a hatodik levél az újkor gyülekezeteinek történe­tét ismerteti meg velünk. A szárdiszi gyülekezethez írt levél a reformáció és a protestantizmus korát, a filadelfiai gyüleke­zethez írt levél pedig a XVIII. sz. végét és a XIX. sz. elejét mu­tatja be.

A szárdiszi gyülekezethez írt levél

Szárdisz Lydia tartomány fővárosa volt, és a híres Krőzus ural­ma alatt, Krisztus előtt a VI. században élte fénykorát. Mivel ötszáz méter magas sziklára épült, egyetlen gyenge part kivé­telével szinte bevehetetlen erődnek tűnt, és Cyrus ezen a he­lyen volt képes meglepni a várost éjnek idején, „mint a tolvaj” (Jel 3:3). Krisztus előtt a II. században, az éberség hiánya miatt egy másik ilyen meglepetés érte a várost. Ezek a tények világí­tanak rá a figyelmeztetés jelentőségére: „Vigyázz!” (3:2).

A Krőzus mesés gazdagságáról szóló mondán kívül Szárdisz ismert volt gyapjúból készült ruhaszöveteiről is, amelyet szin­tén megemlít a levél (3:4). Vallási szempontból nézve, Szár­disz jelentősége kicsi volt. Az egykor híres város János idejé­ben már csak a hagyományokból élt.

A Szárdiszi gyülekezetet ma már csak a Jelenések könyvéből ismerjük, de kezdetei visszanyúlnak az apostoli korba. A III. században épített templom falai még láthatók. A püspök trón­ját a közelmúlt archeológiai ásatásai során tárták fel.

„Ezt mondja az, akinél van az isteni hét lélek és a hét csillag” (3:1). Jézus itt úgy mutatkozik be, mint aki bírja az isteni Lélek teljességét, és éppen ezért tökéletesen ismeri a szárdiszi gyü­lekezet állapotát is. Egyidejűleg megerősíti, hogy Ő a gyüleke­zet Ura, aki kezében tartja a hét csillagot, a gyülekezetek üze­netvivőinek szimbólumait.

A szárdiszi gyülekezet jó hírneve ellenére sem téveszthette meg az Urat. Az Úr nem a külső látszat szerint ítél. Egyértel­műen jelenti ki az igazságot: „Tudom a te dolgaidat, hogy az a neved, hogy élsz, és halott vagy” (3:1), sőt ami még él, az is haló félben van, amint haldoklott maga a város is, amikor Já­nos ezt a levelet írta.

Bármennyire meglepően hangozzék is, az Úrnak ezt az ítéle­tét egyrészről a reformációra, másrészt pedig általában a pro­testantizmusra vonatkoztatjuk. Tény, hogy a reformáció „az öröm éneke” volt, amint azt Szárdisz neve is kifejezi. A város még ma is az élet, az újjászületés, a lelki ébredés jelképe. Szárdisznak köszönhető a kereszténység újra felfedezése, ami a Jézus Krisztusban való hit általi megigazulást jelenti.

Ha a reformációból kifejlődő protestantizmus gyakran dicsek­szik is amannak dicsőségével, a valóságban már nem azonos a reformációval. Mihelyt a fejedelmek kezükbe vették a refor­máció ügyét, a vallás azonnal hatalmi kérdés lett, mint egykor Konstantin idejében. A reformátorok életre keltették a keresz­ténységet, a fejedelmek létrehozták a „protestantizmust”, minden országban saját igényeik szerint. Ehhez felhasználták a politikát, a lelkiismereti korlátozásokat, a türelmetlenséget, sőt az üldözést.

A hivatalos protestantizmus, amelyet mint államvallást elfo­gadtak, sok országban az élet látszata maradt, lelki szempont­ból azonban már régen halott volt. Ha nem él meg újabb éb­redést, az is meghal, ami még él benne. Ez a szomorú valóság.

Az Úr így mutat rá a lényegre: „Nem találtam a te cselekede­teidet Isten előtt teljeseknek” (3:2). Más szavakkal: A reformá­torok elkezdtek egy művet, amelyet az utódok nem folytat­tak. Azzal, hogy a reformátorok visszatértek a Bibliához, meg­nyitották az igazság kutatásának útját, követőik azonban megálltak az úton; nem fejezték be a reformátorok munkáját. Ezért nevezi az Ige a szárdiszi gyülekezet művét úgy, hogy „nem teljesek”.

„Megemlékezzél azért, hogyan vetted és hallottad; és tartsd meg és térj meg! (3:3). A felajánlott gyógyszer egyszerű. Visszatérni Isten szavához, mint a reformáció első napjaiban tet­ték. Az életben maradáshoz nem elég felfedezni az igazság forrását. Hasonlóképpen nem elegendő örömöt érezni Isten Igéjének hallásakor. Ha ezeket a szavakat nem valósítjuk meg életünkben, és nem tartjuk meg állhatatosan, akkor betelje­sednek Jézusnak a magvetőről szóló példázatában mondott szavai: „e világnak gondja és a gazdagságnak csalárdsága el­fojtja az Igét, és gyümölcsöt nem terem” (Mt 13:22).

A szárdiszi gyülekezet csak akkor juthatna vissza kezdeti élete teljességére, ha bűnbánatot gyakorolna és megtérne. „Térj meg!” Ez az Úr felhívása! „Hogyha tehát nem vigyázol, elme­gyek hozzád, mint a tolvaj, és nem tudod, mely órában me­gyek hozzád” (3:3). Nem sürgető fenyítésről van itt szó, mint a thiatirai gyülekezet esetében. A szárdiszi gyülekezethez inté­zett üzenetben azokat a szavakat használja az Úr, amelyek szokás szerint Krisztus visszajövetelére vonatkoznak. Először arra int, hogy: „Vigyázz!”. Azután következik meglepetésszerű jövetelének hirdetése: „elmegyek hozzád, mint a tolvaj, és nem tudod, mely órában megyek” (Mt 24:43; Lk 12:39; I.Thess 5:2; 2Pt 3:10; Jel 16:15).

A Jézus visszajövetelére történő utalásoknak kronológiai je­lentőségük van. Szárdisz az a gyülekezet, amelynek fel kellett volna ismernie Jézus visszajövetelének jeleit: a lisszaboni föld­rengést 1755-ben; az 1780. május 19-i sötét napot és a hold elsötétedését, valamint az 1833. november 13-i csillaghullást. Jézus világosan megjövendölte ezeket az eseményeket (Mt 24:29), és a Jelenések könyve visszhangként ismétli: „Azután látám, mikor a hatodik pecsétet felnyitotta, és ímé nagy föld­indulás lőn, és a nap feketévé lőn, mint a szőrzsák, és a hold egészen olyan lőn, mint a vér; És az ég csillagai a földre hullá­nak, miképpen a fügefa hullatja éretlen gyümölcseit, mikor nagy szél rázza” (6:12-13).

„Vigyázás” hiányában a szárdiszi gyülekezetet – mint egykor a várost – meglepetés éri, de ekkor az Úr jön el, „mint tolvaj”, abban az órában, amelyben nem várják. A meglepetés annál is nagyobb lesz, mivel a protestantizmus mindig hajlott arra, hogy figyelmen kívül hagyja azokat a jeleket, amelyek Krisz­tus látható és dicsőséges visszajövetelét hirdették, sőt ese­tenként még magát Krisztus visszajövetelét is kétségbe vonta.

A szárdiszi gyülekezetben voltak néhányan („egy kevés ne­ved”), „akik nem fertőztették meg ruháikat” (3:4). Szó szerint „név”-ről beszél, azaz jellemekről, személyekről, akiknek er­kölcsi felfogása nem egyezik a gyülekezet nézetével. Ezeknek azt ígéri az Úr, hogy „fehérben fognak vele”, járni, mert mél­tók arra”.

Ez a „méltóság” természetesen csak Krisztus igazságából ered­het, amelyet hit által nyertek el. A fehér ruha, amely nélkül senki sem jelenhet meg a Bárány menyegzőjén (Mt 22:11-14), „a szenteknek igazságos cselekedeteit”jelenti (19:8).

A reformáció egyik központi tanítása a hit általi megigazulás volt, cselekedetek nélkül. Ez a keresztény hit egyik alapigaz­sága. A protestáns teológia tévedése abban a végkövetkezte­tésben van, hogy a cselekedetek még etikai szempontból is, teljesen jelentéktelenek. Tény, hogy senki sem képes magát jó cselekedetek által megmenteni (Tit 3:5). „Mert kegyelemből tartattatok meg hit által…” (Ef 2:9). Azonban „holt a hit is cse­lekedetek nélkül” (Jk 2:26). Mivel Szárdisz ezt a megállapítást figyelmen kívül hagyta, végül is az élet csak látszat maradt ná­la. Csak „kevés neved” van a gyülekezeten belül, aki ismeri a valóságos keresztényi életet, mivel „nem fertőztették meg ru­háikat”. Ezeknek ígéri Jézus az Ő igazságának fehér öltönyét.

Ugyanezt az ígéretet adja Jézus mindazoknak, akik a „kevés”- hez hasonlóan győznek; „Aki győz, az fehér ruhákba öltözik” (3:5). Majd így folytatja: „és nem törlöm ki annak nevét az élet könyvéből.” A Zsolt 139:16 szerint Isten minden ember nevét beírta ebbe a könyvbe, még születése előtt, és csak akkor törli ki, ha az ember elveti az üdvösséget. Aki azonban megvallja Jézust az emberek előtt, az elnyeri annak bizonyosságát, hogy Jézus Krisztus közbenjár érette a kegyelem trónjánál.

„Akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek” (3:6).

A filadelfiai gyülekezethez Irt levél

A Jelenések könyve hét levele közül a filadelfiai gyülekezeté a legszebb. E levél a hívők egy kis csoportjának van címezve, akik teljes tisztaságukban megőrizték a keresztény erényeket. János apostol szavai bizonyítják, hogy jól ismerte ezt a kis vá­rost és a gyülekezetet is..

Filadelfia kulcsváros: kelet magaslatainak kapuja. János apos­tol idejében 15000 lakosával kis városnak számított, de jó fek­vése miatt fontos szerepet töltött be a keresztény misszióban.

Filadelfia annak a hűségnek köszönheti nevét, amelyet alapí­tója, II. Attalus (159-138) tanúsított testvére, Eumenes iránt. Filadelfia jelentése: testvéri szeretet. Ez a név illik arra a kis keresztény gyülekezetre is, akikről el lehetett mondani, hogy valóságos keresztényi életet éltek. Ezért nem kap ez a gyüle­kezet szemrehányást, amint azt Szmirna esetében is láthat­tuk. Szmirnához hasonlóan Filadelfia is átélte az idők viharát. A városban ma is van egy keresztény közösség, öt gyülekezet­tel.

Filadelfia a testvéri szeretet és a misszió gyülekezetének jel­képe (1755-1844). A korszak kezdetét több dátumhoz kötik, mivel itt – sokkal inkább, mint más korszak esetében – nehéz pontos időt meghatározni, és amint már korábban említettük is, egy korszak kezdete nem jelenti feltétlenül az előző kor­szak végét. Az 1755-ös év – a nagy lisszaboni földrengés éve volt az első figyelmeztetés Krisztus közeli visszajövetelével kapcsolatban (6:12). Ez a földrengés a lelkiismereteket éppúgy megrázta, mint a földet. Létrejött a XVIII. sz. második felének és a XIX. sz. első felének nagy vallási ébredése.

Jézus isteni tulajdonságaival mutatkozik be a filadelfiai gyüle­kezetnek: „Ezt mondja a Szent, az Igaz, akinél a Dávid kulcsa van, aki megnyitja és senki be nem zárja, és bezárja és senki meg nem nyitja” (3:7). A szárdiszi gyülekezet hanyatlása sok tévedést és eretnekséget hozott felszínre. A reformáció mű­vét tovább kellett folytatni és az egyházat magasabb élet­szentségre és az igazság jobb megismerésére kellett vezetni. Egyedül a „Szent” és „Igaz” képes mindezt véghezvinni. Ő ké­pes erre, mert nála van a „Dávid kulcsa”, vagyis övé a hatalom, hogy a messiási birodalom ajtaját – megnyissa – vagy bezárja.

A dicséret jobban tükrözi a gyülekezet jellemét, mint cseleke­detét. Az Úr három erénnyel jellemzi gyülekezetét: „…kevés erőd van, és megtartottad az én beszédemet, és nem tagad­tad meg az én nevemet” (3:8). Azt a tényt, hogy „kevés erőd van”, rendszerint fogyatékosságnak tekintik. Lelki szempont­ból azonban ez az ideális állapot, amely lehetővé teszi Isten hatalmának megnyilvánulását (2Kor 12:9-10). Az Úr sokkal eredményesebben tud munkálkodni gyülekezete által, ha az hű marad Isten szavához, és úgy él, hogy nevét megdicsőíti.

Ennek a három keresztényi erénynek három örömteli következ­ménye van. Ez felismerhetővé válik azokból a szavakból („ímé” és „mivel”), amelyekkel az Úr ezeket a következményeket be­vezeti. Jézus először múlt időt használ, egy már beteljesedett valóság kifejezésére; másodszor jelen idővel jellemez egy tényt, amely folyamatban van; harmadszor pedig jövő időt használ, mert még egy, a jövőben beteljesedő dologról van szó.

„ímé adtam elődbe egy nyitott ajtót, amelyet senki be nem zárhat” (3:8). Az Úr a „nyitott ajtó” kifejezést használja itt az evangélium hirdetésére megnyílt nagy lehetőségek bemuta­tására. Pál apostol is felszólítja a kolossébeli gyülekezetet az imádkozásra, „hogy az Isten nyissa meg… az Ige ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát” (Kol 4:3; Acs 14:27; íKor 16:9).

Az az időszak, amelyet a filadelfiai gyülekezet jelképez, való­ban megfelel a „nyitott ajtó”-nak. Sohasem voltak kedvezőb­bek a körülmények és nem voltak nagyobbak a lehetőségek a világ evangélizálására. Valóban a gondviselés órája érkezett el, amelyben a nemzetek ajtajai megnyíltak egy azelőtt soha­sem ismert missziós tevékenység előtt. Jézus úgy jövendölt erről, mint ami egyik legvilágosabb jele közeli visszajövetel- ének: „És az Isten országának ez az evangéliuma hirdettetik majd az egész világon bizonyságul minden népnek; és akkor jő el a vég” (Mt 24:14).

Bármilyen meglepőnek látszik is, a francia forradalom vallásellenessége miatt kedvezően hatott egy nagy vallásos ébredés­re a kereszténységen belül, amely a bibliai próféciák iránti megújult érdeklődésben, a Bibliának a történelem során soha nem tapasztalt elterjedésében, és a múltban soha nem látott missziós tevékenységben mutatkozott meg.

Különböző országok teológusai egy időben arra a végkövet­keztetésre jutottak, hogy az emberiség történelmének utolsó fázisába lépett, és Jézus második eljövetele közel van.

A Biblia terjesztésének fokozása érdekében számtalan biblia­társulatot alapítottak. Végül a XIX. sz. kezdetén a kis keresz­tény közösségekből misszionáriusok egész serege indult el az­zal az elhatározással, hogy az evangéliumot elviszik az egész világra. William Carey 1793-ban Indiába, Róbert Morrison 1807- ben Kínába, Róbert Moffat 1817-ben és Dávid Livingston 1841- ben Afrikába ment, akiknek példáját százak követték.

A nyitott ajtón keresztül az Úr népe közé akarta vezetni mind­azokat, akik még nem ismerték Őt. „ímé én adok a Sátán zsi­nagógájából, azok közül, akik zsidóknak mondják magukat és nem azok, hanem hazudnak; ímé azt mívelem, hogy azok el­jöjjenek és leboruljanak a te lábaid előtt, és megtudják, hogy én szerettelek téged” (3:9). Ezt az Igét különbözőképpen ér­telmezték. Azonban teljesen mindegy, hogy itt hamis zsidók­ról, álkeresztényekről vagy hamis pogányokról van szó. Maga a tény a fontos: az Úr megnyitotta feléjük a filadelfiai gyüleke­zet bizonyságtevésének útját. A különböző magyarázatok nem zárják ki egymást. A zsidók között 1816 és 1843 között igazi megtérési hullám volt tapasztalható. Ugyanebben az időben a kereszténységen belül is komoly ébredési mozgalmak voltak, amelyek gazdag gyümölcstermést hoztak. Végül, ugyanerre az időre esett a pogány népek közötti külmisszió kezdete. Há­la a testvéri szeretet rendkívüli megnyilatkozásának, emberek milliói fogadták el Jézust.

A harmadik következmény a jövőre vonatkozik: „Mivel meg­tartottad az én béketűrésre intő beszédemet, én is megtarta­lak téged a megpróbáltatás idején, amely az egész világra eljő, hogy megpróbálja a föld lakosait” (3:10). A világ esemé­nyeinek végső folyamatáról van itt szó, amint Dániel próféta is megjövendölte: „És abban az időben felkél Mihály, a nagy fe­jedelem, aki a te néped fiaiért áll, mert nyomorúságos idő lesz, amilyen nem volt attól a naptól fogva, hogy nép kezdett lenni mind ez ideig” (Dán 12:1). Jézus világosan megmondta „Mert akkor nagy nyomorúság lesz, amilyen nem volt a világ kezdete óta mind ez ideig, és nem is lesz soha” (Mt 24:21).

A föld lakosaira eljön a megpróbáltatás ideje, „De aki mindvé­gig állhatatos marad, az üdvözül” (Mt 24:13).

Hasonlóképpen hangzik a figyelmeztetés is, amelyet az Úr a filadelfiai gyülekezethez intéz: „ímé eljövök hamar: tartsd meg ami nálad van, hogy senki el ne vegye a te koronádat” (3:11). Amíg az élet véget nem ér, és ameddig a küzdelem tart, a győzelmi korona elveszíthető. Ez a kitartásra való felszólítás annál is inkább hangsúlyozott, mivel az Úr itt közeli eljövetelé­re utal: „ímé eljövök hamar”.

A filadelfiai gyülekezethez írt levél minden része az isteni pe­csétet hordja magán. A szerző az Istenség három tulajdonsá­gának említésével mutatkozik be. A levél címzettje rendelke­zik azokkal a keresztény erényekkel, amelyek képessé teszik arra, hogy véghezvigye azt a hármas jellegű művet, amelyet az Úr előrelátásában neki szánt. A jutalom, amelyet a győző­nek ígért, magán viseli Isten három pecsétjét.

Ez az ígéret csodálatosan kapcsolódik a filadelfiai keresztény gyülekezet jelleméhez és cselekedeteihez. Az Istenért végzett szolgálatukban tanúsított hűségükért kapták az ígéretet: „Aki győz, oszloppá teszem azt az én Istenemnek templomában, és többé onnét ki nem jő” (3:12). Az oszlop itt az erő, állhata­tosság és a győzelem szimbóluma (Gal 2:9; 1 Tim 3:15), míg Is­ten temploma Isten jelenlétének jelképe az örökkévalóság­ban. „És felírom őreá az én Istenemnek nevét, és az én Iste­nem városának nevét, az új Jeruzsálemét, amely az égből száll alá az én Istenemtől, és az én új nevemet” (3:12).

A Bibliában a név mindig a személyiség, a jellem vagy a tulaj­don kifejezője. Isten nevét viselni azt jelenti, hogy a győzőt Is­ten saját gyermekének ismeri el, mint fiát, vagy leányát. Isten városa nevének elnyerése jogot jelent az új Jeruzsálemben va­ló lakozáshoz, amelynek polgárai a győzők lesznek. Jézus ne­vének birtoklása azt jelenti, hogy a győző tökéletesen vissza­tükrözi Krisztus jellemét. Hozzá hasonló lesz, mert meglátja őt, amint van (1 Jn 3:2). Jézus nevét fogja viselni, mert Jézus úgy mutatkozik be, mint akit Isten felmagasztalt „és ajándé- koza néki oly nevet, amely minden név fölött való” (Fil 2:9).

VII. fejezet

Jézus Krisztus üzenete napjaink gyülekezetéhez

A Jelenések könyve hetedik és utolsó levele a laodiceai gyüle­kezetnek szól, amely prófétai szempontból Krisztus egyházá­nak utolsó gyülekezetét jelképezi, amelyet a Biblia a „végső napoknak” vagy „az utolsó időknek” nevez. A levél különösen érint bennünket, mivel korunkhoz szól. Jézus Krisztus üzenete gyülekezetének, tehát nekünk szól.

A laodiceai gyülekezetnek írt levél

A Laodiceával kapcsolatban álló nevek jelentése – az igazsá­gos nép, népek megítélése, népek felbomlása vagy népek el­vetése -, valamilyen formában mindig összefügg Krisztus egy­házának befejező művével a világtörténelem utolsó szakaszá­ban. Ennek alapján helyezik a Laodicea által jelképezett kor­szak kezdetét 1844-re, arra az időre, amikor a mennyben megkezdődött a vizsgálati ítélet. Egy későbbi fejezetben visszatérünk erre a próféciára.

Laodiceát II. Antiochus alapította i.e. a III. században. A város, amely Antiochus feleségének nevét viseli, mintegy 65 km-re fekszik Filadelfiától délkeletre. Fénykorát a rómaiak idején él­te, a Krisztus előtti I. század végén. Egyik speciális ipari ter­méke a fényes, fekete gyapjú volt. Orvosi iskolája – amelyben elsősorban szemgyógyítással foglalkoztak a görög-római vi­lágban hírnevet szerzett. Hírnevét különösképpen annak a szemgyógyító kenőcsnek köszönhette, amelyet egy bizonyos frigiai kő porából készítettek. Laodicea kereskedő- és bankvá­ros volt, de voltak más sajátosságai, amelyek közül néhányat a Laodiceához intézett levél is említ.

A levélben azonban nagy szerepe van még két jellegzetesség­nek. Az első kapcsolatban áll azzal az állítással, hogy Laodicea gyülekezete langymeleg. Köztudott, hogy a Hieropolis mellet­ti meleg vizű forrásból egy hat kilométeres vízvezetéken ve­zették a vizet Laodiceába, amely azonban a városba érkezve már langyos volt.

A második körülmény Laodicea önelégültségére utal. I.u. 60- ban, mintegy 35 évvel a levél megírása előtt, a várost súlyos földrengés rázta meg. Róma anyagi segítséget ajánlott fel, amelyet lakosai azzal az indoklással utasítottak vissza, hogy nincs reá szükségük.

Amikor Pál a kolossébeliekhez írta levelét – valószínűleg 62. körül – Laodiceában már volt egy gyülekezet. Amint ez isme­retes, Pál sohasem látogatta meg őket (Kol 2:1). Lehet, hogy a kolossébeli Epafras alapította a gyülekezetet. A kolossébeliek- nek írt levéllel egy időben írt Pál apostol a laodiceai gyüleke­zetnek is (Kol 4:16). Feltételezhető, hogy ez a levél az efézusi gyülekezethez írt levél másolata volt.

Laodicea a XIII.- századig állt fenn, míg a törökök le nem rom­bolták. Ma már csak romok hirdetik, hogy valaha itt város volt, az üzenet azonban fennmaradt-, és közvetlenül hozzánk szól. Ezért szükséges, hogy különös figyelmet szenteljünk neki.

Jézus az utolsó gyülekezetéhez írt levelében az „Ámen” szóval személyesíti meg magát, azaz Isten „lgen”-jével, amellyel arra utal, hogy szava tökéletesen beteljesedik, mint ami igaz, szi­lárd és állandó. Vele kezdődik a gyülekezet története és Vele fejeződik be. Tehát Ő „az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég, az első és utolsó” (Jel 22:13; ^1;8).

A második rész bizonyos értelemben az elsőt magyarázza. Mint „hű és igaz bizonyság”, Jézus tökéletes kifejezője Isten gondolatának, akaratának és jellemének. Amint a Zsidókhoz írt levél szerzője írja, „Aki az Ő dicsőségének visszatükröződé­se, valóságának képmása” (Zsid 1:3). „Mert Őbenne lakozik az Istenségnek egész teljessége” (Kol 2:9).

Jézus végül úgy mutatkozik be a laodiceai gyülekezetnek, mint „az Isten teremtésének kezdete”. Ebből a szövegből néhányan arra következtetnek, hogy Jézus Istennek első teremtménye. A görög „arche” szó azonban elsőnek, princípiumnak (fejede­lem) is fordítható. Krisztus úgy mutatkozik itt be, mint a min­denség teremtője, ugyanis „Minden Őáltala lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett” (Jn 1:1-3)

A laodiceai keresztények nem érthették ezt félre, mert ők is megkapták a Kolossébeliekhez írt levelet, amelyben Pál ünne­pélyesen kijelenti: „Mert Őbenne teremtetett minden, ami van a mennyekben és a földön, láthatók és láthatatlanok, akár kirá­lyi székek, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok; minde­nek Őáltala és Őreá nézve teremttettek;” „És Ő előbb volt min­dennél, és minden Őbenne áll fenn” (Kol 1:16-17; Zsid 1:1-3).

Az itt említett teremtői tiszt egybehangzik az ítélet üzeneté­ben foglaltakkal. Később látni fogjuk, hogy a levél látóköre egyetemessé szélesül. Jézus ebben a három önmegjelölésben úgy mutatkozik be, mint az isteni akarat tökéletes megvalósítója; aki a láthatatlan Isten tökéletes képmása, és aki által a Mindenható a világot alkotta és fenntartja. Ezért van okunk komolyan venni mind­azt, amit Krisztus az utolsó idők gyülekezetének mond: „Tu­dom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem hév.” A megszokottal ellentétben itt semmit sem mond az Úr Laodicea cselekedeteiről. Nem találunk egyetlen dicsérő szót sem. Jézus közvetlenül a problémára utal, amelynek semmi köze sincs az egyház tanításához vagy rendjéhez, hanem kizárólag lelki természetű: langymelegség, önelégültség. „Vajha hideg volnál, vagy hév!” Ez Jézus kívánsága. Nincs végzetesebb, mint „félkereszténynek” lenni. „A ‘félkeresztények¹ rosszabbak, mint a hitetlenek, mert megtévesztő szavaik és hitelt nem ér­demlő cselekedeteik sokakat tévútra vezetnek. A hitetlenek vállalják hitetlenségüket, a langymeleg keresztények azonban mindkét csoportot félrevezetik. Nem nevezhetők valóságos világinak, de jó kereszténynek sem. Sátán saját ügyére hasz­nálja fel őket, hogy véghezvigyenek egy olyan munkát, ame­lyet senki más nem képes megtenni.”¹⁷

A lelki közömbösség olyan, mint a langyos víz: hányingert kel­tő. A fenyegetés, hogy „kivetlek téged az én számból”, nem jelent feltétel nélküli ítéletet Laodicea számára. Ha ez így len­ne, akkor a következő tanács fölösleges volna. Itt csupán fi­gyelmeztetésről van szó, nem pedig visszavonhatatlan dön­tésről. Egyébként a görög szó igei formájában ez a kijelentés feltételes módban van. Más fordítások így adják vissza a gon­dolatot: „Arra készülök, hogy kivesselek a számból”, máshol pedig: „Kénytelen leszek téged kivetni…” Miként Illés idejé­ben, úgy az utolsó időkben is döntő választás elé állítja az Úr a kereszténységet, mert nem olyan végtelen az Ő türelme, hogy elnézze népe kétfelé sántikálását (I.Kir 18:21). Ezért Illés műve előképül is adatott Isten népe számára, amelynek a végidőben teljesednie kell (Mal 4:5-6).

A langymelegség oka az önelégültség. „Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok és meggazdagodtam, és semmire sincs szük­ségem” (3:17). Ez a kijelentés érthető szó szerint is, és szimbo­likusan is. Laodicea nem nélkülözte a gazdagságot. Ugyanez vonatkozik a lelki életre is: Isten szavának kincsei sohasem voltak hozzáférhetőbbek, mint napjainkban. A Bibliát a világ majdnem minden nyelvére lefordították. Sohasem tanulmá­nyozták és magyarázták oly széles körben, mint korunkban és ezzel egy jövendölés is teljesedett: „tudakozzák majd sokan (a végső időkben), és nagyobbá lesz a tudás” (Dán 12:4). A Szentírás ma minden ember rendelkezésére áll, és napjaink kereszténysége abban a veszélyben van, hogy ezt mondja ma­gáról: „Gazdag vagyok és meggazdagodtam, és semmire sincs szükségem” (3:17).

A saját gazdagságunkkal – mindenekelőtt a lelkiekkel – való megelégedés komoly veszélyt rejt magában. Az ember többé nem Isten ajándékát látja benne, azok elnyerését saját magá­nak tulajdonítja. Ez az önteltség a legvilágosabban gondolko­dó embert is megvakítja.

Elvakultságukban sokan azt hiszik, hogy nincs többé szüksé­gük Isten szavára, sőt magára Istenre sem. Önmagunkat gaz­dagnak tekinteni azt jelenti, hogy elveszítettük az isteni mér­téket. Isten országa pedig csak azoké, akik – mint a szmirnai keresztények – érzik lelki szegénységüket, miközben gazda­gítják a világot (Mt 5:3; Jel 2:9; 2Kor 6:10).

Laodicea gyülekezete a legnagyobb öncsalásban él. Ami a va­lóság, és amit cselekszik, a legszembetűnőbb ellentmondás­ban van mindazzal, amit önmagáról és cselekedeteiről gondol. A valóság azonban, – ahogyan azt az Úr látja – a legtragiku­sabb lelkiállapotot fejezi ki. „Nem tudod, hogy te vagy a nyo­morult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen” (3:17). Laodicea nem képmutató, hanem sokkal inkább vak saját lelki állapotát illetően. Ezért kínál az Úr gyógyszert, miután rámu­tat a bajra.

Az a tény, hogy az Úr meginti Laodiceát, arra utal, hogy álla­pota nem gyógyíthatatlan, bár a baj komoly és azonnali be­avatkozást igényel. Ha közvetlen is a feddés, az intelem min­den részletre kiterjed. A gyógyítás fokozatos. Először tanácsot ad az Úr. Abban az esetben, ha erre szükség lenne, akkor úgy cselekszik, mint az Atya a gyermekével, amikor rendre utasít­ja. Végül, ha másként nem megy, személyesen beavatkozik.

Az ajánlott gyógyszerek között különböző értékes eszközök találhatók: arany, fehér ruha és szemgyógyító ír. Ezek örök ér­tékeket jelképeznek, amelyeket egyedül Jézustól kaphatunk.

„Azt tanácsolom néked, hogy végy tőlem…” Ez nem azt jelen­ti, hogy mindezeket aranyon kell megvásárolni, hanem azt, hogy Krisztus felmérhetetlen gazdagságának láttán helyesen értékeljük a földi javakat (vö: Ésa 55:11). Ha az üdvösség in­gyenes is, mégis végtelenül sokat követel tőlünk, hogy eljus­sunk arra a lelki magaslatra, amelyre Mózes: „Egyiptom kin­cseinél nagyobb gazdagságnak tartván Krisztus gyalázatát, mert a megjutalmazásra tekintett” (Zsid 11:26).

A „tűzben megpróbált arany…” az első kincs, amelyet Jézus kínál, a hit jelképe, amely szeretet által munkálkodik (Jel 3:18; íPt 1:7; Jak 2:5). Ez az arany különbözik attól, amelyre Laodi­cea oly büszke volt. Az arany „gazdaggá teszi a szívet, mert addig tisztították, míg teljesen fényes lett; és mennél jobban megpróbálták, annál csodálatosabb a fénye.”¹⁸

A Jézus által ajánlott „fehér ruha” ellentétben áll a fekete gyap­júból készített ruhával, amely Laodicea egyik kereskedelmi tárgya volt. A fehér ruha Krisztus igazságának szimbóluma, amelyet a bűnbánó bűnösnek ajándékoz, „hogy öltözeted le­gyen, és ki ne láttassék a te mezítelenségednek rútsága”. „A fehér ruha a jellem tisztaságát, Krisztus igazságosságát jelké­pezi, amely a bűnösnek tulajdoníttatik. E mennyei szövőszé­ken készített ruhát egyedül Krisztustól lehet elnyerni, enge­delmes élet által.”¹⁹ E ruha nélkül senki sem léphet be a Bá­rány menyegzőjére (Mt 22:11-14). Ezért mondja az Úr: „Bol­dogok, akik megmossák ruhájukat, mert joguk lesz az élet fá­jához, és bemennek a kapukon a városba” (Jel 22:14, új ford,).

Jézus végül Laodicea vakságának gyógyítására szemgyógyító írt kínál, amellyel meg kell kenni a szemeket, hogy látókká vál­janak. A lelki látóképességet ápolni kell. A lelkiismeretről van itt szó, a „belső szem”-ről, amelyet az Ige „a test lámpásá”- nak is nevez (Mt 6:22-23). így lesz tudatossá előttünk saját nyomorúságunk és lelki szegénységünk. Jézus a Szentlélek kenetével világíthatja meg szívünket (Ef 1:18; 2Kor 4:6).

„A szemgyógyító ír az a bölcsesség és kegyelem, amely ké­pessé tesz a jó és a rossz közötti különbségtételre és a bűn el­ismerésére. Isten megajándékozta gyülekezetét lelki szemek­kel, és azt kívánja, hogy kenje meg bölcsességgel, hogy vilá­gosan és tisztán lásson.”²⁰

Ha Laodicea közömbös maradna Jézus tanácsával szemben és útmutatását elhanyagolná, akkor az Úr az Ő szeretete ellené­re nem habozna végrehajtani kijelentését. Mert ezt mondja: „Akiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem” (3:19). Az isteni nevelés alapja mindig a szeretet; az a szeretet, amelyet modern nyelvünk különböző árnyalatai sokszor oly tökéletle­nül adnak vissza.

A görög nyelvben három különböző kifejezés van annak a sze­retetkapcsolatnak a kifejezésére, amely Isten és ember, vala­mint ember és ember között fennállhat. Az első, amelyet az Újtestamentum szerzői nem használnak, az „eros”: az eroti­kus, érzéki, önző szeretet. Ezzel szemben áll az „agapé” – Pál apostol által az 1.Kor 13-ban meghatározott szeretet -, ame­lyet a „tökéletesség kötelé”-nek (Kol 3:14) nevez. Ez az a sze­retet, amelynek alapja a tisztelet és figyelmesség, amely nem siránkozás, sem egyszerűen csak érzés, még kevésbé valami szenvedély, hanem cselekvő elv. A kettő között van a „filia”, a szívélyes, barátságos, testvéri szeretet, amely az egymás irán­ti hajlandóságra és az együttérzésre támaszkodik (2Pt 1:7).

Krisztus ezzel a szívélyes, testvéri szeretettel szereti Laodiceát – ellentétben az agapéval, a Filadelfia gyülekezete (3:9) iránti szeretettel. A lelki állapotok igazolják ezt a különbséget. Jézus fenyíti és neveli azt, akit szeret, de mindig mint barát és test­vér. Elsősorban mindig fedd, azért, hogy tudatosítsa az elkö­vetett hibát és rámutasson arra, hogy a lelkiállapot nem olyan, mint amilyennek lennie kellene. Azután szeretne „eligazítani” „nevelni”. így lehetne az itt alkalmazott igét fordítani: Jézus azokat, akik engedik, igaz gyermekké „formálja”.

Ezt a célt szolgálja a következő parancsoló felhívás is: „Légy buzgóságos azért és térj meg!” (3:19) A tanács és a figyelmez­tetés után az Úr elvárja a pozitív eredményt, és azt, hogy Lao­dicea ne feledje „az Ő jóságának, elnézésének és hosszútűré­sének gazdagságát…” hogy az Istennek jósága… megtérésre indít” (Rm 2:4). A buzgóság jelent forróságot, „hév”-séget. Amit az Úr Laodiceától kíván, azt most határozottan kívánja tőlünk. Csak valóságos bűnbánat és komoly változás – gondol­kodásban, beszédben és cselekedetben – vezethetnek ehhez a célhoz.

Nem csupán a jóakarat kérdéséről van itt szó (Rm 7:18). „Óh, én nyomorult ember! Kicsoda szabadíthat meg engem a ha­lálnak testéből? Hálát adok Istennek, a mi Urunk Jézus Krisz­tus által” (Rm 7:24-25). Jézus ezt mondta: „Nálam nélkül sem­mit sem cselekedhettek” (Jn 15:5). A Laodicea iránti túláradó szeretetének bizonyítására fordul az Úr személyesen hozzá, és felajánlja segítségét és oltalmát.

„ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacso­rálok és ő énvelem” (Jel 3:20). Jézus az ajtó előtt áll. Kívül áll, mert ki lett utasítva; kívül hagyták. Ő azonban szerény „keres­kedőhöz” hasonlóan megy ajtótól ajtóig és gyógyszerét felkí­nálja azoknak, akik ajtót nyitnak neki. Az ajtó azonban csak belülről nyílik. Mindenkinek meg kell hallani szavát. Micsoda szeretet, micsoda gondoskodás és figyelem az emberi szabad­sággal szemben! Csak aki hallja szavát és megnyitja az ajtót és bebocsátja Őt, kerül olyan közösségbe Krisztussal – jelképesen az úrvacsora által – amely nélkül nincs valóságos lelki élet.

Az ajtó, amely előtt Jézus áll, nem a menny ajtaja, amelyet egyedül Ő képes megnyitni és bezárni. Itt maga az ember, és nem Krisztus az ajtó őrzője. Jézus kopogtat, és vár, hogy az aj­tót belülről megnyissák. Az a kifejezés azonban, hogy „az ajtó előtt állok és zörgetek”, visszhangja annak a másik szónak, amelyet Jézus az Ő dicsőséges visszajövetelével kapcsolatban mond: „Azonképpen ti is, mikor mindezeket látjátok, tudjátok meg, hogy közel van az ajtó előtt” (Mt 24:33; Lk 12:36; Jak 5:9).

Az úrvacsora is arra az alkalomra emlékeztet, amikor majd a megváltottak vele lesznek.

A laodiceai gyülekezethez írt levél – mint minden más levél – egy ígérettel zárul: „Aki győz, megadom annak, hogy az én ki­rályi székembe üljön velem, amint én is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyi székében” (3:21). Ez az ígéret szoros összeköttetésben van az előzményekkel, és majdnem szó sze­rint hasonlít ahhoz, amit egykor Jézus tanítványainak mon­dott: „Én azért adok néktek, miképpen az én Atyám adott né­kem országot. Hogy egyetek és igyatok az én asztalomon az én országomban, és üljetek királyi székeken, ítélvén Izraelnek tizenkét nemzetségét” (Lk 22:29-30).

Mint mind a hét gyülekezethez írt levélnél, itt is hasonló vég­következtetéshez jutunk. A kör Krisztus és gyülekezetének győzelmével zárul. Mindazok, akik a nemes harcot megharcol­ták, futásukat elvégezték, a hitet megtartották, elmondhatják Pál apostollal együtt: „Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bí­ró. Nemcsak nékem pedig, hanem mindazoknak is, akik, vár­ják az Ő megjelenését” (2Tim 4:7-8).

Utoljára ismétli az Úr változatlan kijelentését: „Akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek” (3:22). Isten gyer­mekének intelligenciája nem az ítélkezésben, hanem a hallás képességében mutatkozik meg. „Boldogok, akik hallgatják az Istennek beszédét és megtartják azt” (Lk 11:28). A páthmosi látnok által pedig így szól az Úr: „Boldog, aki olvassa, és akik hallgatják e prófétálásnak beszédeit, és megtartják azokat, amelyek megírattak abban, mert az idő közel van” (1:3).

Jézusnak a hét gyülekezethez intézett levele egy-egy törté­nelmi korszaknak szól, azonban bizonyos mértékben, egyik vagy másik vonatkozásban érinti mindazok személyes életét, akik Krisztusban élnek és kegyelme által győzni szeretnének. Számukra mindenekelőtt a „laodiceai gyülekezethez intézett üzenet alkalmazható. Ez a levél világosan és érthetően leírja

mindazok állapotát, akik hiszik, hogy a teljes igazság birtoká­ban vannak, akik azzal dicsekszenek, hogy Isten szavát isme­rik, miközben életükben nem nyilvánítják ki annak megszen­telő erejét. Szívükből hiányzik a bensőséges, isteni szeretet, miközben éppen e szeretetnek a bennünk lakozása az, amely minket a világ világosságává tesz.”

VIII. fejezet

Tudván az időt

A laodiceai gyülekezetnek szóló üzenet sem jelentéktelenebb, mint a korunk keresztényeihez intézett éles felhívás, amely ar­ra int, hogy „mértékletesen, igazán és szentül éljünk a jelenva­ló világon; várván ama boldog reménységet és a nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusunknak dicsősége megjelenését” (Tit 2:12-13). „Ezt pedig cselekedjétek – pontosít Pál, ugyanerre buzdítva a római hívőket -, tudván az időt, hogy ideje már, hogy az álomból felserkenjünk; mert most közelebb van hoz­zánk az üdvösség, mint amikor hívőkké lettünk. Az éjszaka elmúlt, a nappal pedig elközelgett” (Rm 13:11-12).

És valóban, többé már semmi más nem képes buzgalomra és vallásosságra késztetni, csak az, ha felismerjük a kort, amely­be az emberiség elérkezett. Pontos próféciáink vannak erre vonatkozólag. Számos jel segít annak, aki a Bibliát tanulmá­nyozza – éppúgy, mint a hajdani prófétáknál-, hogy felismerje, „mely vagy milyen időre jelenté azt ki a Krisztusnak őbennök lévő lelke, aki eleve bizonyságot tett a Krisztus szenvedéseiről és az azok után való dicsőségről” (íPt 1:11).

Sajnos ma éppúgy, mint Jézus korában, könnyebben meg tud­juk mondani, milyen idő lesz holnap, mintsem felismerjük az idők jeleit. „Mikor esteledik, azt mondjátok: Szép idő lesz, mert veres az ég. Reggel pedig: Ma zivatar lesz, mert az ég borús és veres… az ég ábrázatját meg tudjátok ítélni, az idők jeleit pe­dig nem tudjátok? (Mt 16:2-3).

Ezt a szemrehányást Jézus a farizeusoknak és a sadduceusoknak teszi, akik odamentek, hogy kísértsék Őt: „mutasson né­kik mennyeijeit”. Ez a lépés leleplezi Izrael vallási vezetőinek vakságát, mivel nem sokkal azelőtt voltak tanúi Jézus messiás volta nyilvános megnyilatkozásának. Az evangélista az ekkor történt csodákról, mint megannyi, a prófécia által előre meg­jövendölt messiási jelről számol be: „…a némák beszélnek, a csonkák megépülnek, a sánták járnak, a vakok látnak” és „a so­kaság álmélkodik vala…, és dicsőíték Izrael Istenét” (Mt 15:31). És mintegy megpecsételve ezt az eseményt, Jézus az egyik legrendkívülibb csodájával, a kenyér- és halszaporítással tetőzi be.

Íme, ebben a szövegösszefüggésben szerepel a Megváltó meg­jegyzése: „…az idők jeleit pedig nem tudjátok megítélni”. Az „idők jelei” kifejezés átjött a mai szóhasználatba, de a neki tu­lajdonított jelentés ritkán vonatkozik a bibliai próféciára. Ami­kor azt mondjuk, hogy a farmer, az autóstop, a kábítószer vagy a túszejtés az „idők jele”, egyszerűen csak azt akarjuk ki­fejezni, hogy korunknak egy jellemző tényezőjéről van szó.

Jézus és kortársai egészen mást értettek ezen a kifejezésen. Az „idők jelei”-nek mindenekelőtt prófétai jelentése volt, azaz olyan, a próféták által előre megjövendölt különleges jelekre vonatkozott, amelyek segítségével fel lehetett ismerni a mes­siási kort. Ezek a jelek mutatták a történelmi időt, és ezáltal még kronológiai jelentőségük is volt.

Erre a jelentésre utal az evangélista, amikor beszámol azokról az eseményekről, amelyek Jézust arra késztették, hogy az idők jeleiről beszéljen. És ha a vallási vezetők nem is akarták felismerni ezeket a jeleket, a tömeg nem tévedett. „Az embe­rek azért látva a jelt, amelyet Jézus tőn, mondának: Bizonnyal ez ama próféta, aki eljövendő vala a világra” (Jn 6:14-15). És levonva a számukra logikusnak tűnő következtetést, készül­tek, hogy királlyá tegyék Őt.

Az tehát, hogy Izrael vezetői kiegészítő, mennyei jelt kértek, nyilvánvaló bizonyítéka volt hitetlenségüknek és alkalmatlan­ságuknak. Nem értették meg a Messiás tetteinek prófétai je­lentését. Jézus ekkor mondta: „Az ég ábrázatját meg tudjátok ítélni, az idők jeleit pedig nem tudjátok”. „E gonosz és parázna nemzetség jelt kíván; és nem adatik néki jel, hanemha a Jónás prófétának jele” (Mt 16:4).

Ezzel a Jónásra tett utalással Jézus valójában azt a kiegészítő jelt közölte, amelynek segítségével még egy gonosz és hitet­len nemzetség is képes lesz majd felismerni, hogy Ő valóban a Messiás. „Mert amiképpen Jónás három éjjel és három nap volt a cethal gyomrában, azonképpen az embernek Fia is há­rom nap és három éjjel lesz a föld gyomrában” (Mt 12:40). Más szóval Jézus halála és feltámadása volt az a jel, amelyre a Mes­ter célzott.

A prófétai beszéd, amire Jézus még feltámadása után is hivat­kozott, hogy tanítványai értelmét megnyissa, nemcsak azokra a jelekre hívja fel figyelmünket, amelyek segítségével felismer­hetjük Jézusban a megígért Messiást (Lk 24:25). Jézus azokról a jelekről is beszélt, amelyekből meghatározhatjuk közbenjárá­sának idejét: kezdetét és végét. Valójában ez az értelme a Krisztus által használt „idők jelei” kifejezésnek. És ami igaz Jé­zus első eljövetelére, az igaz lesz a másodikra is, az idők végén.

És csakugyan, nem jelentette-e ki Isten Dániel prófétának, akinek figyelmét teljesen lekötötte száműzött népének jövője, a Messiás eljövetelének és halálának pontos idejét? „Hetven hét szabatott a te népedre és szent városodra, hogy vége sza­kadjon a gonoszságnak és bepecsétel tessék a bűn, és hogy el­töröltessék a hamisság és elhozassék az örök igazság, és be­pecsételtessék a látomás és a próféták, és felkenettessék a Szentek Szente” (Dn 9:24).

így van tehát leírva a Messiás küldetése a 70 hetes prófétai időmeghatározásban. A jövendölés szerint Jézus halála az utolsó hét felén lesz: „Kiírtatik a Messiás és senkije sem lesz…, de a hét felén véget vet a véres áldozatnak és az ételáldozat­nak” (Dn 9:26-27).

Jézus korában ismert volt Dánielnek ez a próféciája. Izraelben mindenki tudta, hogy elérkezett a Messiás ideje. Lukács evan­gélista meg is jegyezte: „…a nép várt és szívükben mind azon gondolkoztak János felől, hogy vajon nem ő-é a Krisztus” (3:15). A zsidó elöljárók követeket is küldtek Keresztelő, Jánoshoz, hogy megkérdezzék, nem Ő-e a „próféta”, a várt Messiás. Já­nos – minden kétértelműséget kizárva – azt felelte, hogy ő nem más, mint „kiáltó szó a pusztában: Egyengessétek az Úr­nak útját”, nem mulasztva el rögtön hozzátenni: „de köztetek van, akit ti nem ismertek, …aki utánam jő akinek én nem va­gyok méltó, hogy saruja szíját megoldjam” (Jn 1:19-27).

Jézus földi szolgálata kezdetétől hirdette, hogy a Messiás ide­je elérkezett: „Betölt az ,idő, és elközelített az Istennek orszá­ga; térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1:15). Azt, hogy Jézus a próféciák által előre megjövendölt időben jött, Pál több ízben megerősíti leveleiben: „Mikor pedig eljött az időnek teljessége, kibocsátotta Isten az ő Fiát, aki asszony­tól lett, aki törvény alatt lett…” (Gal 4:4).

Más helyen a megváltás tervéről beszélve kifejti, hogy Isten megismertette velünk „az Ő akaratának titkát az ő jó kedve szerint, melyet eleve elrendelt magában, hogy ismét egybe­szerkesszen… mindeneket, …az idők teljességének rendjére nézve”.

Amint látjuk, Isten megjelölte az időt, amelyben a Messiásnak meg kellett jelennie a földön. Ugyanígy megjelölte azt a pilla­natot is, amikor az ő „felkentjének” „ki kell vétetnie onnan”. Pál apostolnak ez utóbbi kijelentése szerint Krisztus valóban „a maga idejében meghalt a gonoszokért” (Rm 5:6).

Jézus jól ismerte Dániel próféciáit, amelyeket egyébként idé­zett is (Mt 24:15). Bizonyára tudta, hogy küldetésének ideje nem fogja túllépni a prófétai ige által megjövendölt időt, ami három és fél év. Ezért felelt határozottan tanítványainak, akiket nyugtalanítottak a zsidók fenyegetései, akik „azon igyekezének, hogy Őt megöljék”. „Az én időm még nincs itt… Ti men­jetek fel erre az ünnepre; én még nem megyek fel, …mert az én időm még nem tölt be” (Jn 7:1.6.8). De az elfogatása előtti es­tén a főpapi ima elején kijelenti: „Atyám, eljött az óra” (Jn 17:1). Hasonlóan az evangélista is megjegyzi: Jézus tudta, hogy „eljött az ő órája; hogy átmenjen e világból az Atyához” (Jn 13:1).

Ha Isten kinyilatkoztatta Jézus első eljövetelének idejét, bizo­nyára kinyilatkoztatja második eljövetelének idejét is. Az „idők jeleinek” figyelmes vizsgálata éppen ezt bizonyítja. Ennek a kifejezésnek mindenekelőtt a vég időre utaló jelentése van, tehát az Úrjézus Krisztus dicsőséges eljövetelére vonatkozik. E korról szólva Jézus és az apostolok különböző kifejezéseket használnak: „végső idő” vagy „vég ideje” Dániel próféta nyo­mán, vagy egyszerűen a „vég”, „utolsó napok” kifejezést.

Dániel könyvében több helyen találunk ilyen kifejezéseket: „Értsd meg embernek fia! mert az utolsó időre szól ez a láto­más” (Dán 8:17). „Mert a végső időre szól” (8:19). „… a rendelt idő még hátra van” (11:27. 3-5)- Végül, a látomások értelmét kutató próféta ezt hallja: „Te pedig Dániel, zárd be e beszéde­ket és pecsételd be e könyvet a végső időig: tudakozzák majd sokan és nagyobbá lesz a tudás” (12:4). A próféta bátorítására ugyanez a kijelentés még egyszer megismétlődik: „Menj el Dániel, mert be vannak zárva és pecsételve e beszédek a vég idejéig…, de az értelmesek értik” (12:9-10).

Van tehát egy végső idő. Következésképp az idők jeleinek se­gítségével fel kell ismernünk ezt a kort. Anélkül, hogy részle­tes magyarázatokba bocsátkoznánk az „utolsó időre” vonat­kozó próféciával kapcsolatban, megemlítjük, hogy az hétszer ismétlődik: kétszer Dániel próféta könyvében, (Dán 7:25; 12:7), ötször a Jelenések könyvében (Jel 11:2-3; 12:6.14; 13:5). Ebből is láthatjuk, milyen jelentőséget tulajdonít az írás ennek a pró­féciának.

A megértés megkönnyítésére a számokkal jelölt érték három különböző módon van kifejezve: napokban, hónapokban és prófétai években. Kétszer van megadva 1260 nap formájában, ugyancsak kétszer 42 hónap formájában és három esetben három és fél évben. Ezek minden esetben egy ténylegesen 1260 éves periódusnak felelnek meg, annak a bibliai elvnek megfelelően, miszerint egy prófétai nap egyenlő egy valósá­gos évvel (Ez 4:6). Végül emeljünk ki egy fontos részletet: há­romszor hangzik el ez a prófécia így: „ideig, időkig és fél idő­ig”, ami három és fél időt – prófétai évet jelöl.

A Dániel könyvének 7. fejezetében leírt részletekből világosan kitűnik, hogy ez a fontos prófécia a kis szarvval jelképezett és az 1260 éves pápai uralomnak megfelelő történelmi periódus­ra vonatkozik.

Ami a kezdetét illeti, minden valószínűség szerint a negyedik egyetemes császárság, vagyis a római császárság idejére he­lyezhető; a császárságnak tíz részre való szakadása, azaz a barbár invázió utáni időre, amikor a világi hatalom átadja a he­lyét az egyházi hatalmaknak.

Ugyanazokat a szimbólumokat alkalmazva, a Jelenések köny­ve a következő kifejezésekkel foglalja össze ezt a hatalomát­adást: „és a sárkány adá az ő erejét annak, és az ő királyi szé­két és nagy hatalmat… és adaték néki hatalom, hogy csele­kedjék negyvenkét hónapig” (13:2-5). Márpedig a történelem azt mutatja, hogy ez az esemény 538-ban volt, amikor a pápák kezükbe vették a Nyugat-Római Császárság sorsát. Ami pedig 1798-at, e prófécia 1260 évének végét jelzi, egybeesik a fran­cia forradalmi seregek Rómába való bevonulásával, VI. Piusz pápa Berthier tábornok általi letartóztatásával, és a pápa fog­ságba vitelével, Bonaparte Napóleon parancsára.

Az 1798-as esztendő, tehát nagyon fontos prófétai dátumot je­löl, hiszen egyúttal a pápák világi hatalmának a végét, annak a kornak a kezdetét is jelenti, amit a Biblia „végidők”- nek vagy „utolsó napok” -nak nevez. Dánielnek az angyal megparancsol­ta, hogy tartsa titokban e próféciákat és pecsételje be a könyvet „a végső időig”. „Tudakozzák majd sokan és nagyobbá lesz a tudás” (12:4). Márpedig, amint mondtuk, a francia forradalom után, mintegy visszahatásképpen a kereszténységen belül éb­redés történt, és megújult az érdeklődés a Biblia iránt.

Egyidejűleg több országban és számos egyházon belül a ke­resztények elkezdték kutatni a Biblia – különösen Dániel és a Jelenések könyve – próféciáit. E kutatás több teológust arra a meggyőződésre késztetett, hogy az emberiség történelmé­nek utolsó szakaszába érkezett, és Jézus második eljövetele közel van. E meggyőződés hatása alatt láthatunk kifejlődni egy széles körű vallásos mozgalmat, amelyet leggyakrabban „advent-mozgalom” néven említenek.

Igaz, e mozgalom hívei bizonyos esetekben hibát követtek el Jézus eljövetelének dátumszerű, napra és órára való meghatá­rozásával. Elfeledték a mester szavait, miszerint nem tudhat­juk meg az időt, „melyet „az Atya a maga hatalmába helyezte­tett”, és amelyet egyedül Ő ismer (ApCsel 1:7; Mt 24:36). Ez vajon azt jelentené, hogy teljesen közömbös magatartást kell tanúsítanunk a korral szemben, amelyben élünk? Jézus korá­nak vallási vezetői is közömbösek voltak, sajnos ez elég gya­kori napjaink keresztény közösségeiben is.

Más dolog megfejteni Krisztus eljövetelének idejét, napját és óráját; és megint más felismerni azokat a jeleket, amelyek meghatározzák a visszajövetel idejét. E két magatartás között lényeges különbség van, amelyre Jézus prófétai beszédében maga is felhívta a figyelmet. Jézus visszautasítja a legkisebb információ közlését is eljövetelének „napját és óráját” illető­leg, ugyanakkor számos jelre hívja fel a figyelmet, amelyek segítségével előre láthatjuk a végnek és az Ő eljövetelének a közelségét. Végeredményben ez konkrét válasz a tanítványok határozott kérdésére: „Mondd meg nékünk, mikor lesznek meg ezek, és micsoda jele lesz a te eljövetelednek és a világ végé­nek?” (Mt 24:3; Lk 21:7).

Ezt a kérdést a Mester megelőző, a templom lerombolását érintő beszéde provokálta. Mivel néhányan a tanítványok közül a templom szépségére hívták fel a figyelmét, Jézus így szólt hozzájuk: „látjátok-é mindezeket? Bizony mondom néktek: Nem marad itt kő kövön, mely le nem romboltatik” (Mt 24:2). Aztán fölment az Olajfák-hegyére, ahonnan az egész városra kilátás nyílik, és nagy vonalakban felvázolta azokat az esemé­nyeket, amelyek Jeruzsálem, s később a világ pusztulását hir­detik.

Most nem időzünk a számtalan jelnél, amelyet Jézus e beszé­dében felsorolt. Mindössze egy köti le figyelmünket: pontosan az, amely az időt jelzi; az egyetlen kronológiai elem, amely a tanítványok kérdésére – „Mikor lesznek meg ezek?” – válaszol. Ez a részlet annál is inkább érdemes arra, hogy tanulmányoz­zuk, mivel égetően időszerű. Napjainkban Jeruzsálem az a kri­tikus pont, amely körül a világpolitika játszódik. „Részegítő pohár… minden körülötte való népnek” (Zak 12:2).

Jeruzsálem egyszersmind a kiinduló- és a záró pontja Jézus próféciájának. Mind Dániel, mind Jézus próféciáiból arra kö­vetkeztethetünk, hogy a nemzetek története, épp úgy, mint Izrael története, benne foglaltatik Jeruzsálem tragikus törté­netében. Ez utóbbi az a jel, amellyel a nemzetek ideje méretik. Miután Jézus megjövendölte Jeruzsálem pusztulását és a zsi­dók szétszéledését „minden pogányok közé”, kijelenti: „És Je­ruzsálem megtapodtatik a pogányoktól, mígnem betelik a pogányok ideje” (Lk 21:24).

Ma senki sem gondolna arra, hogy e prófécia pontosságát ta­gadja. Hogy, Jeruzsálemet 70-ben a római seregek elpusztítot­ták, történelmi tény, amelynek emlékét Titusz diadalíve őrzi Rómában.

A zsidók szétszéledése minden nép közé napjaink valósága. Ami „a pogányoktól megtapodtatott” Jeruzsálemet illeti, tra­gikus sorsának századnyi történelem elégséges bizonyíték. Először a rómaiak szállták meg, aztán az arabok, majd a ke­resztes hadjárat során a különböző keresztény nemzetek, ezt követően az első világháború végéig a törökök, az angolok és végül a jordániaiak 1967júniusában.

De Jézus e próféciájában sokkal több rejlik, mint a próféciák beteljesedésének bizonyítéka. Ez a prófécia mindenekelőtt jel volt az apostoli gyülekezet keresztényeinek, akik számon is tartották. Jel marad nekünk is, akik a „pogányok ideje” betel­jesedésének órájában élünk. Nekünk is fel kell ismerni a jelen­tését.

Szó sincs arról, hogy a zsidók Palesztinába való visszatérése és Jeruzsálem visszahódítása a zsidók közeli megtérését jelente­né, amint azt sok keresztény gondolja. Ebben a próféciában semmi sem utal erre. Ha viszont nem ismerjük fel azt, hogy ebben a próféciában Jeruzsálem egy egészen kivételes „idő je­le”, akkor azokhoz a vallási vezetőkhöz hasonlítunk, akik kitű­nően „meg tudták ítélni az ég ábrázatját”, de nem tudták „megítélni” az idők legnyilvánvalóbb jeleit.

Hogy megértsük Jézus kijelentését, három kérdést kell meg­vizsgálnunk. Először azt, mit jelent pontosan a „pogányok ide­je” kifejezés. Aztán azt, mit kell a „pogányok idejének betelé­se” alatt érteni? Végül pedig azt, milyen összefüggés van Jeru­zsálemnek a zsidók általi visszahódítása és a pogányok idejé­nek betelése között?

A bibliai szóhasználatban a pogányok ideje nem más, mint az az idő, amely alatt az evangélium a pogányoknak „hirdette­tik”. Ez tehát nem a megtérésükhöz szükséges idő, mint ahogy némelyek gondolják, hanem az Evangélium hirdetésének ide­je. Ilyen értelemben mondta Jézus: „az Isten országának ez az evangéliuma hirdettetik majd az egész világon bizonyságul minden népnek; és akkor jő el a vég” (Mt 24:14).

A pogányok idejének kezdete egybeesik azzal a történelmi pil­lanattal, amikor véget ért az Izrael népe számára fenntartott idő. Ez a Dániel 9:24-27-ben felvázolt 70 hetes prófétai idő­szak végén, Krisztus után 34-ben volt. Az első pogányok ke­resztsége – az etióp eunuch és Kornéliusz százados – éppúgy, mint Pálnak, a pogányok apostolának a megtérése jelzi ennek a kornak, a nemzetek evangélizációja korának kezdetét. És ha jól értettük Jézus jövendölését, ennek az időnek akkor kell „betelni”, miután Jeruzsálem megszűnik „tapodtatni a pogá­nyoktól”.

Az a tény, hogy 1967 óta Jeruzsálem nincs többé a „pogányok” által megszállva, hanem a zsidók uralma alá került, azt jelenti, hogy jelenleg a „pogányok idejének végén élünk. Jeruzsálem mai helyzete tehát az idők legvégső jele, amely által az Úr arra figyelmeztet, hogy e világ történelme lassan a végéhez ér, és közel van mindennek a megújulása.

És még ha Isten késne is ígéretének betöltésével, meg kell ér­tenünk, hogy valójában „hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérés­re jusson” (2Pt 3:9).

És ez annál is inkább fontos, mert most jobban tudjuk, mint valaha, hogy milyen időben élünk.

IX. fejezet

„Eljött az ítélet órája”

Péter, az embereknek az Úr és az apostolok tanítása iránti magatartásáról beszélve kijelenti, hogy „készakarva” nem is­merik a Biblia tanítását a világ teremtéséről, a vízözönről, a vi­lág végére vonatkozó próféciákról, Krisztus visszajövetelének ígéretéről és Isten ítéletéről (2Pt 3:3-7).

Természetesen lehet mindezt készakarva nem tudni, sőt lehet nem törődni azzal, hogy „Istent ismeretünkben megtartsuk” (Rm 1:28). Ezt napjainkban megfigyelhetjük. Ám az emberek soha nem fognak odáig jutni, hogy az igazságot – amely lelki­ismeretükbe oly mélyen bevésődött – eltöröljék. És aki igaz­ságról beszél, az tudja, hogy ítélet is van. A lelki nyugtalanság, a haláltól való félelem nyilvánvaló bizonyítékai annak, hogy minden ember tisztában van vele, előbb vagy utóbb, ilyen vagy olyan formában számot kell adnia cselekedeteiről.

Erre az ókortól kezdve bőséges bizonyítékot szolgáltatnak a különböző népek vallásos megnyilvánulásai. És az Írások ép­pen abban erősítenek meg minket, amit az emberek ösztönö­sen előre megéreznek.

Az ótestamentum ítélettel kapcsolatos tanításának egyfajta összefoglalása rejlik a Prédikátor könyvének ebben a kijelen­tésében: „Az Istent féljed és az Ő parancsolatait megtartsad; mert ez az embernek fő dolga”. Mert minden cselekedetet az Isten ítéletre előhoz, minden titkos dologgal, akár jó, akár go­nosz legyen az” (12:15-16).

Erre mintegy válaszként mondja Pál a korinthusiaknak, hogy „nékünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélő­széke előtt, hogy ki-ki megjutalmaztassék aszerint, amiket e testben cselekedett vagy jót, vagy gonoszt” (2Kor 5:10).

Az areopáguson mondott beszédében az athéni bölcseknek kijelenti, hogy e tudatlanságnak idejét azért elnézvén az Isten, mostan parancsolja az embereknek, mindenkinek, mindenütt, hogy megtérjenek: Mivelhogy rendelt egy napot, melyen megítéli a föld kerekségét igazságban egy férfiú által, kit arra rendelt; bizonyságot tévén mindenkinek, azáltal, hogy feltámasztá Őt halottaiból” (ApCsel 17:30-31).

Egy viszonylag meghatározott korban történő ítélet gondola­ta egyszersmind elveti azt az olyannyira elterjedt hiedelmet, miszerint létezik egyszemélyes ítélet közvetlenül a halál után, ahol az örök jutalomról vagy büntetésről döntenek. Az írások az ítéletet mindig a jövőbe helyezik. Majd „ha megszabom a határidőt, én méltányosan ítélek” – mondja az Úr (Zsolt 75:3). „Rendelt egy napot, melyen megítéli majd a föld kerekségét igazságban” (ApCsel 17:31), és „az igazat és a hamisat megítéli az Isten” (Préd 3:17). „Azért idő előtt semmit se ítéljetek, míg el nem jő az Úr, aki egyrészt világra hozza a sötétségnek titkait, másrészt megjelenti a szíveknek tanácsait” (1 Kor 4:5). Lukács, Pál egyik beszédét összefoglalva azt írja, hogy „ő az igazság­ról, önmegtartóztatásról és az eljövendő ítéletről szólt” (Ap­Csel 24:2.5).

Jézus maga sem beszél másképp. Valahányszor az ítéletre utal, a jövőbe helyezi: „Mondom néktek: Tírusnak és Sidonnak könnyebb dolga lesz az ítélet napján, hogynem néktek” (Mt 11:22).

„Mondom néktek: Minden hivalkodó beszédért, amit beszél­nek az emberek, számot adnak majd az ítélet napján. Mert a te beszédeidből ismertetel igaznak, és a te beszédeidből

is­mertetel hamisnak” (Mt 12:36-37).

Mindebből arra következtethetünk, hogy a Biblia szerint az ítélet az idők végén, az emberi történelem befejezésekor lesz. Kivétel nélkül minden embernek meg kell jelennie Krisztus íté­lőszéke előtt. Tetteiket egyénenként bírálják el. Isten megfi­zet mindenkinek az ő cselekedetei szerint: azoknak, akik a jó cselekedetekben való állhatatossággal dicsőséget, tisztessé­get és halhatatlanságot keresnek, örök élettel; Azoknak pe­dig, akik versengők és nem engednek az igazságnak, hanem engednek a hamisságnak, búsulással és haraggal” (Rm 2:6-8).

A különböző, ítéletre vonatkozó szövegek figyelmesebb vizs­gálatakor megállapíthatjuk, hogy – hasonlóan egy polgári per­hez – az ítélkezésnek három szakasza van. Először a nyomozás zajlik, amelynek során eldől a vádlottak sorsa. Aztán követke­zik az ítélethirdetés és a gonoszok megítélése a millennium alatt. Végül a millennium után az ítélet végrehajtása.

A mi érdeklődésünk az ítélet első szakaszára irányul. Ezt „vizsgálati ítéletnek” szokták nevezni. Ettől függ minden em­ber örök sorsa. Ezért tulajdonít neki az Úr is kivételes jelentő­séget. És teszi ezt annál is inkább, mert a próféciák azt mutat­ják, hogy „eljött az ő ítéletének órája” (Jel 14:7).

Dániel könyve elsőként szentel nagy figyelmet a vizsgálati íté­letnek. Mint már mondottuk, elsősorban Dániel és a Jelenések könyve próféciáinak tanulmányozása során jutott számos hívő a múlt század kezdetétől arra a következtetésre, hogy az utol­só időkbe érkeztünk, hogy Krisztus eljövetele közel van, és az előzetes ítélet megkezdődött a mennyei templomban.

Dániel megkapó képet fest a felavató jelenetről, miközben idő­rendben elhelyezi az eseményt a történelem folyamatában: „Nézém, míg királyi székek tétetének, és az öregkorú leüle, ru­hája hófehér, és fejének haja, mint a tiszta gyapjú; széke tüzes láng, ennek kerekei égő tűz. Tűzfolyam foly és jő vala ki az ő színe felől; ezerszer ezeren szolgálának néki, és tízezerszer tízezeren állának előtte; ítélők ülének le és könyvek nyittatának meg” (7:9-10).

A látomás és annak magyarázata két rendkívül fontos időrendi részletet tartalmaz. Az ítéletnek ez a szakasza az Emberfiának az „ég felhőiben” való megjelenése előtt játszódik, miközben egy „ideig-óráig tartó élet” adatik a földi hatalmaknak (7:1-1) Ugyanakkor ez az időszak közvetlenül az 1260 éves prófécia teljesedése után következik: és a Szentek „az ő kezébe adat­nak ideig, időkig és fél időig. De ítélők ülnek…” (7:25-26). Ez az ítélet tehát nem sokkal 1798 utánra tehető.

Az Úr nem akarta, hogy azok, akik a végidőkben és a vizsgálati ítélet alatt élnek tudatlanságban legyenek, ezért kinyilatkoz­tatta Dánielnek a leghosszabb és egyben a legjelentősebb számokban kifejezett prófétai láncot. Ez a 8. fejezetben talál­ható és kiegészíti a 7. fejezetben leírtakat. Két konkrét kérdés­re ad választ: „Meddig tart e látomás a mindennapi áldozat és a pusztító vétek felől; s a szent hely és a sereg meddig tapos­tatik? …Kétezer és háromszáz estvéig és reggelig, azután ki­derül a szenthely igazsága” (8:13-14).

Dániel szerette volna megérteni a látomást, de Gábriel angyal határozottan tudtára adta, hogy az „utolsó időre szól” (8:17). „…mert a végső időre szól” (19. vers) – ismétli nyomatékkal.

Végül az angyal így utasítja Dánielt: „Az estvéről és reggelről való látomás, amely megmondatott, igazság; te azonban pe­csételd be a látomást, mert sok napra való” (26.vers).

Nem csoda hát, hogy a XIX. század elejéig kellett várni, amíg megértettük a 2300 estéről és reggelről szóló látomást. Való­ban bepecsételve maradt „a végső időig”, mint ahogy az Dá­nielnek megmondatott (12:4). De amikor Isten elérkezettnek látta az időt, kinyilatkoztatta az elrejtett titkot azoknak, akik annak értelmét kutatták.

A prófétai napok számításának elvét természetesen már az egyházatyák is ismerték és alkalmazták például a 70 hetes próféciára. Számos zsidó és katolikus magyarázó is ugyanezt az elvet alkalmazta az összes többi, számokban megadott próféciára a középkorban éppúgy, mint a reformáció idején. Ugyanakkor a 2300 estéről és reggelről szóló prófécia kezdete és a látomás értelme ismeretlen volt. A XVIII. század második feléig kellett várni, míg egy német protestáns lelkipásztor, Johann P. Petri megállapította, hogy a 70 hétről és a 2300 esté­ről és reggelről szóló próféciának ugyanaz a kiindulópontja. Hátra maradt még a pontos dátum meghatározása, amelyre a prófécia így utalt: „A Jeruzsálem újraépíttetése felől való szó­zat keletkezésétől…” (Dán 9:25). Ha a magyarázók vélemé­nyében, erre a pontra vonatkozólag van is 3-4 év eltérés, ma pontosan tudjuk, hogy Artaxerxesz Jeruzsálem újjáépítéséről szóló rendelete 457-ben látott napvilágot. Következésképpen: 1844-ben telt le a 2300 estéről és reggelről szóló prófécia.

LeRoy Edwin Froom (nagyon helyesen) írja: „Egyszersmind érdekes és fontos megjegyeznünk, hogy a XIX. század elején négy földrész és tizenkét ország több mint 60 magyarázója- köztük egy római katolikus is, Jósé de Rozas, Mexikó város legfelsőbb bíróságának tagja – az 1843-as, 44-es vagy 47-es évet vélte e prófétai időszak végének. Csaknem valamennyien közzé is tették meglátásaikat még Miller Vilmos első – 1836- ban a New York állambeli Troy-ban – megjelent könyve előtt.”

Ismerjük Miller Vilmos szerepét nemcsak az 1843-44-es dá­tummal kapcsolatosan, hanem sokkal inkább a megjövendölt esemény jelentését illetően. „Miller és társai azt hirdették, hogy a Szentírás utolsó és leghosszabb prófétai periódusa a végé­hez ért, hogy az ítélet napja a küszöbön van, és az örökkévaló ország hamarosan eljön. Dániel 8:14 kijelentését, miszerint ‘Kétezer és háromszáz estvéig és reggelig, azután megtisz­títtatik a szenthely¹, Miller, osztva azt az általánosan elfoga­dott véleményt, hogy a szenthely a földet jelenti, úgy értelmez­te, hogy földünk tűz általi megtisztításáról van szó az Úrnak napján. Következésképp a 2300 év vége egybeesik Krisztus második eljövetelével. Tévedésének az volt az oka, hogy elfo­gadott és szentesített egy, a szentélyre vonatkozó néphitet.²

Hogy megértsük az „azután megtisztíttatik a szenthely” kife­jezés jelentését, a földi szentélyre, mint a mennyei szentély „ábrázolatára és árnyékára” kell hivatkoznunk, ahogyan azt a Zsidókhoz írt levélben találjuk (8:5; 9:11.24). Mózes templomi szolgálatai éppúgy, mint a jeruzsálemi templom szolgálatai, kétfélék voltak: a mindennapi szolgálat és az évi szolgálat. A mindennapi szolgálat Krisztusnak, mint a legfőbb áldozónak közbenjáró szolgálatát szimbolizálta, míg az évenkénti en­gesztelési nap szolgálata Krisztusnak az utolsó időkben, a 2300 éves prófécia leteltekor betöltendő feladatára utalt.

„A pap egyszer egy évben – a nagy engesztelési napon – belé­pett a szentek szentjébe, hogy megtisztítsa a templomot. Ez­zel a munkával lezárult az évi szolgálat körforgása… Miként a földi szentély- a bűnök eltávolításával jelképesen megtisztult a bűnök szennyétől, a mennyei szentély az ott nyilvántartott bűnök eltávolításával, azaz eltörlésével ténylegesen megtisz­tul. A mennyei templom megtisztítása előtt azonban a fel­jegyzések könyvét megvizsgálva meg kell állapítani, hogy ki részesülhet – bűnbánata és Krisztusba vetett hite nyomán – az engesztelés áldásaiban. A szentély megtisztítása tehát egy­ben vizsgálat is – azaz ítélkezés.

Ennek a munkának le kell zárulnia, mielőtt Krisztus eljön, hogy népét megváltsa, mert amikor eljön, a jutalmat is hozza, hogy mindenkinek cselekedete szerint fizessen (Jel 22:12).³

Valóban, amikor az Úr Jézus Krisztus megjelenik az ég felhői­ben, az ítélet már véget ér. Akkorra már bizonyos lesz, hogy kik a „Krisztusban meghaltak”, akiknek részük lesz az első fel­támadásban, és kik azok az élők, akik elragadtatnak „azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe” (I. Thessz 4:16-17). Hasonlóképpen ez is nyilvánvaló lesz, kiknek fogja az Úr ezt mondani: „Távozzatok tőlem, ti gonosztevők!” (Mt 7:23).

Krisztus eljövetelkor az angyalok különválasztják a búzát és a konkolyt (Mt 13:24-30. 36-43). Ugyanez az értelme a háló pél­dázatának is. „A világ végén… eljőnek majd az angyalok, és ki­választják a gonoszokat az igazak közül” (Mt 13:49). Akkor majd beteljesednek annak a szavai is, akinek Isten „hatalmat ada… az ítéletre…, mivelhogy embernek fia. …Eljön az óra, amely­ben mindazok, akik a koporsókban vannak, meghallják az Ő szavát, és kijőnek; akik a jót cselekedték, az élet feltámadásá­ra; akik pedig a gonoszt művelték, a kárhozat feltámadására” (Jn 5:27-29).

Krisztus eljövetelekor veszi tehát kezdetét az ítélet második szakasza, amelynek során azok felett ítélkeznek, akik elutasí­tották az Isten kegyelmét. „ímé eljött az Úr az ő sok ezer szentjével, hogy ítéletet tartson mindenek felett, és feddőz­zék mindazok ellen, akik közöttök istentelenek, istentelenségöknek minden cselekedetéért, amelyekkel istentelenkedtek, és minden kemény beszédért, melyet az istentelen bűnösök szóltak Őellene” (Júdás 14.15). Ha pedig, jegyzi meg Péter apostol, az ítélet az „Isten házán” kezdődött, „mi lesz azoknak a végök, akik nem engedelmeskednek az Isten evangéliumá­nak? És ha az igaz is alig tartatik meg, hová lesz az istentelen és a bűnös?” (íPt 4:17-18).

Az ítéletnek e második szakaszában az igazak ítélkezni fog­nak. Pál a korinthusiaknak, akik ezt úgy látszik elfelejtették, ezt írta: Nem tudjátok-é, hogy a szentek a világot ítélik meg?.. Nem tudjátok-é, hogy angyalokat fogunk ítélni? (I.Kor 6:2-3). Mert az Isten „az angyalokat is, akik nem tartották meg fejedelemségöket, …a nagy nap ítéletére… tartotta” (Júdás 6).

János látta Krisztus körül a megváltottakat, amint a millenni­um alatt ítélkeznek azok felett az emberek és angyalok felett, akik Isten hívásának ellenálltak.

„És láték királyi székeket, és leülének azokra, és adaték nékik ítélettétel; és látám azoknak lelkeit, akiknek fejőket vették a Jézus bizonyságtételéért és az Isten beszédéért, és akik nem imádták a fenevadat, sem annak képét, és nem vették annak bélyegét homlokukra és kezeikre; és éltek és uralkodtak a Krisztussal ezer esztendeig” (Jel 20:4).

Végül az ezer év végén kerül sor az ítélet utolsó, végrehajtó szakaszára. Ez lesz az utolsó eseménye a nagy küzdelemnek és az egyetemes drámának. János még egyszer fölvázolja a je­lenetet: „láték egy nagy fehér királyi széket, és a rajta ülőt.

…És látám a halottakat, nagyokat és kicsinyeket, állani az Is­ten előtt; és könyvek nyittatának meg, majd egy más könyv nyittaték meg, amely az életnek könyve; és megítéltetének a halottak azokból, amik a könyvekbe voltak írva, az ő cseleke­deteik szerint (20:11-12).

Ekkor zajlik majd le az a nagy esemény, amelyről Jézus be­szélt. A végső ítélet napján az embernek Fia „beül majd az Ő dicsőségének királyi székébe”. „Elébe gyűjtetnek mind a né­pek”. Ekkor választja majd szét végérvényesen „őket egymás­tól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. És a juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja. Akkor ezt mondja a király a jobb keze felől állóknak: Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely számotok­ra készíttetett a világ megalapítása óta… Akkor szól majd az ő bal keze felől állókhoz is: Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögöknek és az ő angyalainak készítte­tett (Mt 25:31-34.41).

Az elkülönítés nem a körülmények véletlen összjátéka. Nem is öröktől fogva, önkényesen meghatározott predesztináció alapján fog történni. Ok nélkül senkit nem ítélnek el, sem úgy, hogy ne tudná, miért. Az Úrnak gondja lesz rá, hogy igazolja döntését. Mindenkinek ismertek a cselekedetei; a bizonyíté­kok ott vannak a mennyei könyvekben. Es azok a könyvek nyitva lesznek. Mindenki a szerint lesz megigazítva vagy el­ítélve, „amik a könyvekbe voltak írva”. Ezek a „könyvek” nem feltétlenül olyanok, mint amilyenek az apokalipszis megírásá­nak idején léteztek. Ma már a lejegyzésnek sokkal tökélete­sebb formáit ismerjük. S az Úr feljegyzései bizonyára még ezeknél is sokkal tökéletesebbek.

Minden bizonnyal Istennek nincs szüksége ezekre a könyvekre ahhoz, hogy méltányosan ítéljen: „nincsen oly teremtmény, amely nyilvánvaló nem volna előtte, sőt mindenek meztele­nek és leplezetlenek annak szemei előtt” akikről mi beszé­lünk” (Zsid 4:13). Istennek nem azért van szüksége bírói vizs­gálatra, hogy információkat szerezzen rólunk. Sokkal inkább azért, hogy igazolja magát teremtményei előtt, hogy őket tá­jékoztassa, hogy nyilvánvalóvá tegye igazságát és jóságát. Ezért folyik szakaszosan az ítélkezés. És miután Isten igazsá­got szolgáltat, az egész univerzum zengheti a Bárány énekét: „Nagyok és csodálatosak a te dolgaid, Mindenható Úr Isten; igazságosak és igazak a te utaid, óh szentek királya!” (Jel 15:3).

Az, hogy a cselekedeteink szerint ítéltetünk meg, amit min­den ítéletre vonatkozó szöveg hangsúlyoz, nem jelenti azt, hogy a „cselekedeteink által” menekülünk meg. Ezek csak hi­tünknek és Krisztusban való életünknek a megnyilvánulásai. „Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által.” De „az Ő alko­tása vagyunk, teremtetvén a Krisztus Jézusban jó cselekede­tekre, melyeket előre elkészített az Isten, hogy azokban jár­junk” (Ef 2:8-10).

Az ítélet, az ember Krisztus iránti magatartásától függ. Jézus maga mondja: „Aki hisz Ő benne, el nem kárhozik. Aki pedig nem hisz, immár elkárhozott, mivelhogy nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében. Ez pedig a kárhoztatás, hogy a vi­lágosság e világra jött, és az emberek inkább szerették a sö­tétséget, mint a világosságot; mert az ő cselekedeteik gono­szak valának” (Jn 3:18-19).

Egy másik alkalommal Jézus megerősítette ezt a kijelentését: „Bizony, bizony mondom néktek, hogy aki az én beszédemet hallja, és hisz annak, aki engem elbocsátott, örök élete van, és nem megy a kárhozatra, hanem általment a halálból az életre” (Jn 5:24). Pál apostol ezt a következőképpen mondja: „Nin­csen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak” (Rm 8:1).

Ezzel a szándékkal szólít fel Isten minden embert a megtérés­re, mivel Ő soha egyetlen bűnös halálát se kívánta. Ellenkező­leg, mindig azt akarta, hogy a gonosz „megtérjen útjáról és él­jen” (Ez 18:23), «hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson” (I.Tim 2:4). Mégis tipikus azoknak a vála­sza, akik a legtöbbet kapták. Jézus ezt drámaian fejtette ki: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, ki megölöd a prófétákat, és megkö­vezed azokat, akik tehozzád küldettek, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképpen a tyúk az ő kis csirkéit az ő szárnyai alá, és ti nem akartátok” (Lk 13:34).

Az Úr számtalanszor elküldte követeit, hogy figyelmeztessék és megtérésre szólítsák az embereket. És amit a múltban tett, azt teszi ma is, holnap is, mindaddig, amíg tart a kegyelem ideje. Teszi ezt annál is inkább, mivel világunk ma az ítélet ide­jében él, amelynek során eldől minden ember örök sorsa.

A világnak nem lesz vége addig, amíg az Isten országának evangéliuma nem hirdettetik „az egész világon”, hogy bizony­ságul szolgáljon minden népnek” (Mt 24:14).

A vizsgálati ítélet kezdetét jelölő napot és órát, az Úr utolsó üzenetét látványos módon kell kihirdetni, hogy mindenki meghallja. János e szavakkal tolmácsolta ezt a hírt: „És láték más angyalt az ég közepén repülni, akinél vala az örökkévaló evangélium, hogy a föld lakosainak hirdesse az evangéliumot, és minden nemzetségnek és ágazatnak, és nyelvnek és nép­nek, ezt mondván nagy szóval: Féljétek az Istent és néki adja­tok dicsőséget, mert eljött az ő ítéletének órája” (Jel 14:6-7).

X. fejezet

Korunkhoz intézett üzenet

A történelem folyamán valahányszor katasztrófa fenyegetett, Isten gondoskodott hírnökökről, egy népről, egy vallási moz­galomról, hogy általuk figyelmeztesse és megtérésre hívja az embereket. Mert, amint meg van írva, „az Úr semmit sem cse­lekszik, míg meg nem jelenti titkát az ő szolgáinak, a prófé­táknak” (Ám 3: 7).

A Bibliában számtalan figyelmeztetés van. Az özönvíz előtti emberekhez Isten Noét küldte a vízözön üzenetével. Igaz, nem sok sikerrel. Sodomában és Gomorában Lót kapta ugyanezt a feladatot, de az emberek azt gondolták, tréfál. Még rokonai sem akartak hinni neki. Jónás, bár nem szívesen, Ninivébe ment. És Isten még számos prófétát küldött el. De hogyan fo­gadták őket? Jézus így összegzi fogadtatásukat: „…az egyiket megverék, a másikat megölék, a harmadikat pedig megkövezék” (Mt 21:35). És amikor eljött az Isten Fia, keresztre feszí­tették. Isten emberek között végzett tevékenységének szo­morú mérlege: „Az övéi közé jöve, és az övéi nem fogadák be Őt” (Jn 1:11).

Mi lesz az emberekkel az ítéletkor, amikor majd felelniük kell az Isten ma hozzájuk küldött üzenetére, a kegyelmi idő lejárta előtti utolsó felhívásra? A Jelenések könyvének látomásaiból ez nem derül ki pontosan, de a páthmosi próféta által Isten biztosít minket: nem lép közbe, hogy „elpusztítsa azokat, akik e Földet pusztítják”, mielőtt még egyszer utoljára ne figyel­meztetné az egész emberiséget. János így ír erről: „És láték más angyalt az ég közepén repülni, akiknél vala az örökkévaló evangélium, hogy a föld lakosainak hirdesse az evangéliumot, és minden nemzetségnek és ágazatnak, és nyelvnek és nép­nek” (Jel 14:6).

Ez az angyal az Örökkévaló Evangélium hordozója” és a két másik, akik követik őt sajátos üzeneteikkel, jelképes hírnökök megtestesítői. Isten sohasem bízta közvetlenül az angyalokra a világ evangélizálását, hanem sokkal inkább az emberekre. Igaz, az angyalok segítik Krisztus követeit az evangélium hir­detésében, de az üzenet közlése a világgal az emberekre há­rul. Amint már mondtuk, az „angyal” szó hírvivőt jelent, és éppúgy jelöl emberi, mint mennyei követeket. Ezek az angya­lok azokat jelképezik, akik az utolsó időben elfogadják az Örökkévaló Evangéliumot, és vállalják, hogy hirdetik a „Föld lakosainak”.

„Sokatmondó az a tény, hogy ezt az intő üzenetet egy angyal hirdeti. A bölcs Isten úgy látta jónak, hogy a mennyei követ tisztaságával, dicsőségével és hatalmával ábrázolja annak a munkának a magasztos jellegét, amelyet az evangélium ha­talmának és dicsőségének kell elvégezni. Az angyal repülése az „ég közepén”, a „nagy szó”, amellyel az üzenet hangzik „a föld lakosainak” – „minden nemzetségnek és ágazatnak, és nyelvnek és népnek” – tanúsítja e mozgalom gyorsaságát és világszéles voltát”.¹

Ebben a próféciában minden pontosan ráillik az adventmoz­galom világméretű művére, amely a XIX. század elejének nagy vallási mozgalmából kelt életre. A mozgalom hívei újból a ke­zükbe vették Dániel próféciáinak magyarázatát, amelyet elő­deik közül néhányan, különösen Miller Vilmos képviselt. Miu­tán meggyőződtek arról, hogy a Jelenések könyve 14. fejezete hármas üzenetének hirdetése reájuk bízatott, a mozgalom 1844-től fellendült.

Ez nem jelenti azt, hogy az adventisták magukat tartják az egyedüli igaz keresztényeknek, és hogy csak az övék az az igazság, amely által az emberek üdvözülhetnek. Viszont meg­győződésük, hogy a történelem e döntő szakaszában Isten az adventmozgalmat egy különleges misszióra hívta el, ugyanúgy, mint az elmúlt századok során a különböző ébredési mozgal­makat. A Jelenések könyve 14:6-12-ben világosan meghatáro­zott missziónak univerzális jellege van. Feladata, hogy elvigye Isten utolsó üzenetét „a Föld lakosainak, minden nemzetség­nek, ágazatnak, nyelvnek és népnek”.

Ez a mi korunknak szánt prédikáció nem új Evangélium. Ellen­kezőleg, „Örökkévaló Evangélium”. Ez a kifejezés a Bibliában csak itt fordul elő. Ez aláhúzza fontosságát. Pál apostol nem vé­letlenül mondja: nincs „más evangélium”. „De ha mennyből va­ló angyal hirdetne is néktek azon kívül, amit néktek hirdettünk, legyen átok!” – írja a Galátzia-belieknek (1:8). A Genezistől az Apokalipszisig mindössze egyetlen evangélium létezik; Isten hírnökei a bűnesettől mindenek újjászületéséig mindig ugyan­azt – az Örökkévaló Evangélium örömüzenetét – hirdették.

Ez nem jelenti azt, hogy a kortól és a körülményektől függően az Evangélium egyik vagy másik aspektusa ne kerülhetne a fi­gyelem középpontjába. A bibliai szövegekben is különböző megfogalmazásban tárul elénk az evangélium. így egyes he­lyeken

„az Isten evangéliuma” (Rm 15:16), máshol a „Krisztus evangéliuma” (Gal 1:7), ismét máshol az „Isten országának az evangéliuma” (Mt 24:14), majd „üdvösségetek evangéliuma” (Ef 1:13), bizonyos szövegekben a „békességnek evangéliuma” (Ef 6:5) vagy az „Isten kegyelmének evangéliuma” (ApCsel 20:4).

De bármelyik oldala kerüljön is előtérbe, az üzenet csak annyiban valóban evangéliumi, amennyiben magában foglalja a Szentírásban kinyilatkoztatott igazságot. Az Evangélium so­hasem korlátozódik az igazságnak csupán egy mozzanatára. Pál apostol számára az „igazság beszéde” és az „üdvösségetek evangéliuma” egy és ugyanazt jelenti, mert az ő szemében az Evangélium beszéde: az „igazság beszéde” (Kol 1:5). Számára az Evangélium a tartalomban nyilatkozik meg, „mert más fun­damentumot senki nem vethet azon kívül, amely vettetett, mely a Jézus Krisztus” (I.Kor 3:11). „És nincsen senkiben másban üdvösség; mert nem is adatott,az emberek között az ég alatt más név, aki által kellene nekünk megtartatnunk” (ApCsel 4:12).

Hogy hűek maradjunk az igazsághoz, a Jelenések könyve 14. fejezetében levő hármas üzenetnek egyeznie kell az Örökké­való Evangéliummal. Sőt ez maga az Evangélium kell, hogy legyen, még akkor is, ha a hangsúly néhány speciális igazságra helyeződik, mert ezek nem az Evangélium kiegészítései, ha­nem inkább annak „oldalai”, amelyeket időszerűvé kell tenni. Először is azért, mert a vizsgálati ítélet 1844 óta folyik a mennyei templomban; azután korunk emberének sajátságos ag­godalmai és lelkiállapota miatt; végül mert az Örökkévaló Evangélium némely alapigazságát szemünk elől tévesztettük, vagy még teljesen ismeretlenek.

Bizonyos mértékben mondhatjuk tehát Péter apostollal, hogy létezik „jelenvaló igazság” (2Pt 1:12), amely nem más, mint az időszerűvé tett Örökkévaló Evangélium. Ily módon a Jelené­sek könyve 14. fejezetének hármas üzenete valóban korunk­hoz intézett üzenet, a kegyelem és üdvösség üzenete, jó hír, amelyet Isten küld azoknak, akik ma szeretik az igazságot, a jogosságot. Meg kell állnunk a három angyal különleges üze­neteinek mindegyikénél, hogy részletesebben vizsgálva job­ban megértsük.

Ezt mondja az első angyal „nagy szóval: Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget: mert eljött az Ő ítéletének órája. És imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, és a ten­gert és a vizek forrásait” (Jel 14:7). Három felszólító mód fejezi ki azokat a feltételeket, amelyeket az Istennel való kibékülés ér­dekében teljesítenünk kell. Valójában ezek a feltételek ugyan­azok, amiket Isten már a világ fennállása óta megszabott, sőt mi több, ezek képezik az Örökkévaló Evangélium alapját is. Az, hogy „eljött az Isten ítéletének órája”, igazolja parancsoló sürgősségüket.

Korunkban az istenfélelemre való intés annál is inkább helyén­való, mivel e nemzedék többsége semmilyen tiszteletet nem tanúsít Isten iránt, és nem is igyekszik Őt megismerni. „Kik jól­lehet, az Isten végzését ismerik, hogy akik ilyeneket cselekesz­nek méltók a halálra, mégis nemcsak cselekszik azokat, hanem az akképpen cselekvőkkel egyet is értenek (Rm i: 28.32).

Igaz hogy a Bibliában a „félelem” szónak nagyon eltérő jelen­téseivel találkozunk, kezdve a rettegéstől egészen az Isten szeretetéig, az istenfélelemig. Az emberek hitetlenségét és kételkedéseit éppúgy kifejezi, mint hitüket. Igaz ugyan, hogy „a teljes szeretet kiűzi a félelmet” (I.Jn 4:18), legalábbis azt, amelytől az ítélet napján a gonoszok remegni fognak, ám a hí­vő számára a félelem a bölcsesség alapja (Péld 1:7), Isten iránti szeretetének és tiszteletének kifejezője. Ezért mondja a Bib­lia: „Boldog az ember, aki féli az Urat” (Zsolt 112:1; 128:1), mert „az Ő irgalmassága nemzetségről nemzetségre vagyon azokon, akik őt félik” (Lk 1:50).

Az így értelmezett félelem a keresztény legfontosabb jellem­vonása. „Bizonnyal… nem személyválogató az Isten; hanem minden nemzetben kedves őelőtte, aki Őt féli, és igazságot cselekszik (ApCsel 10:34-35). A félelem Pál szerint az Isten sze­rint való szomorúság egyik megnyilvánulása, mely „megbán­hatatlan megtérést szerez” (2Kor 7:10). A megszentelődés ugyancsak Isten félelmében történik (2Kor 7:1). Általa épül Krisztus gyülekezete (ApCsel 9:31).

A mi nemzedékünkben az Isten félelmére való felszólítás te­hát teljesen indokolt. Napjainkban az ember nem fél többé sem Istentől, sem ördögtől. Ez a felszólítás a Teremtőhöz visszavezető utat jelzi. A Mindenható iránti félelem érzésének felkeltése már jelentős lépés azok számára, akik reménység és félelem nélkül élnek a világban. Ez már Isten létének elfoga­dása és a „bölcsesség kezdetének” jele. De ez nem minden.

Isten sokkal többet vár azoktól, akik őt félik. Isten megkívánja azt is, hogy dicsőséget adjunk neki. A férfit azért teremtette, hogy az Ő „képe és dicsősége” legyen (I.Kor 11:7). Mindazok­nak, akik Istent félik, az Ő dicsőségére kellene élniük. Ez volt a célja a mi isteni példaképünknek (Jn 7:18), olyannyira, hogy Jézus szolgálatának végén elmondhatta: „Én dicsőítettelek

Téged e földön, elvégeztem a munkát, melyet reám bíztál, hogy végezzem azt” (Jn 17:4).

Az Úr elhívott egy népet „az Ő dicsőségének magasztalására” (Ef 1:14). Isten nemcsak azt akarja, hogy az ember megbánva bűneit megtérjen és kegyelmet kapjon. Azt is szeretné, ha ré­sze lenne az Ő tisztaságában és az Ő dicsőségét „fedetlen arc­cal” szemlélné (2Kor3:i8).

Abban dicsőíttetik, meg az én Atyám, hogy sok gyümölcsöt teremjetek – mondja Jézus -, és legyetek nékem tanítványa­im” (Jn 15:8). „Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat” (Mt 5:16). Azért, hogy „amiben rágalmaz­nak titeket, mint gonosztévőket, a jó cselekedetekből, ha látják azokat, dicsőítsék Istent a meglátogatás napján” (I Pt 2:12).

A felhíváshoz, hogy „Féljétek az Istent és néki adjatok dicső­séget” az első angyal végül hozzáteszi a Teremtő Isten imáda­tának szükségességét: „Imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, a tengert és a vizek forrásait.” Az emberek mindig is imádtak hamis isteneket, és nincs olyan ember – bele­értve Jézust is – aki ne esett volna ebbe a kísértésbe. De ismer­jük Jézus erélyes válaszát: „Eredj el sátán, mert meg van írva: Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak néki szolgálj!” (Mt 4:10).

Az első angyal felhívásának, hogy imádjuk Istent, mint a világ­egyetem teremtőjét, több indítóoka van: Először is az, hogy minden, ami létezik, az Ő keze munkája. Amint azt Pál apostol az athéni filozófusoknak mondja: „Isten teremtette a világot, és mindazt, ami abban van.” Ugyancsak Ő ad „mindeneknek életet, leheletet és mindent… Mert Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17:24-25.28). A teremtő hatalom egyedül Isten kiváltsága. Ez az, ami alapvetően megkülönbözteti min­den hamis istentől (Jer 10:11-12). Egyedül Ő méltó imádatra.

Azért ilyen részletes a Teremtő Isten imádatára való felhívás, mert az állítólagos tudományos tételek (hipotézisek) minden fenntartás nélküli tagadják az Ő létezését. Ilyen az evolúció elmélete, amelynek megjelenése egybeesik az Örökkévaló Evangélium hirdetésének kezdetével. Ez az elmélet minden­nél jobban hozzájárult napjaink ateizmusának kialakulásához, és elfeledtette a keresztényekkel, hogy Isten, akit ők imádnak, a teremtő.

Joggal írta tehát Pál, hogy az utolsó napokban „lesz idő, mikor az egészséges tudományt el nem szenvedik, hanem a saját kí­vánságaik szerint gyűjtenek magoknak tanítókat, mert viszket a fülök, és az igazságtól elfordítják az ő fülüket, de a mesék­hez odafordulnak” (2Tim 4:3). És visszautasítva az igazság vi­lágosságát „okoskodásaikban hiábavalókká lettek, és az ő bal­gatag szívük megsötétedett” (Rm 1:21).

Mert ha a szív és az elme megromlott, nincs bennük többé hely a felülről jövő bölcsesség számára. Következtetéseink le­hetnek helyesek, vallhatnak figyelemreméltó értelmi képes­ségekre is, de az a tény, hogy a kiindulópont nem felel meg az igazságnak, minden értéküktől megfosztja őket, és elkerülhe­tetlenül spekulatív jellegű következtetésekhez és abszurd módszerekhez vezet. Mivel az „Isten igazságát” hamissággá változtatták”, könnyen odajutottak, hogy „a teremtett dolgo­kat tisztelték és szolgálták a teremtő helyett” (Rm 1:25).

Még egy másik oka is van a Teremtő Isten imádatára való in­tésnek. Ez a fenevadnak és az ő képének szentelt kultusz, amelyről a 13. fejezetben található harmadik angyal üzeneté­ben van szó. Nemde megmondatott, hogy „imádják őt a föld­nek minden lakosai, akiknek neve nincs beírva az életnek könyvébe, amely a Bárányé, aki megöletett e világ alapítása óta” (13:8). Sőt mi több, nincs-e megírva, hogy úgy cselekszik, „hogy mindazok, akik nem imádják a fenevad képét, megöles­senek” (13:15)? Az elkövetkezendő vallási válság előtt az első angyalnak ez a felhívása arra szólítja fel a föld lakosait, hogy válasszanak az igazi Isten és századunk hamis isteneinek imá­data között, mint ahogy azt a zsidóknak is tenniük kellett Illés próféta idejében a Karmel hegyen.

Végül ahhoz, hogy az igaz Isten imádata valóban elfogadható legyen, valóságosnak kell lennie. Ezt legjobban Jézusnak a szamaritánus asszonyhoz intézett szavaiból érthetjük meg: „Az Isten lélek, és akik Őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják… mert az Atya is ilyeneket keres az ő imádóiul” (Jn 4:24-23). A szamaritánusok az igaz Istent imád­ták, de anélkül, hogy igazából ismerték volna. „Ti azt imádjá­tok, amit nem ismertek; mi azt imádjuk, amit ismerünk; mert az idvesség a zsidók közül támadt” (Jn 4:22).

Más szóval Isten azt kéri igazi követőitől, hogy egyrészt meg­felelően ismerjék, másrészt hogy valóságban imádják Őt.

Az így értelmezett imádat sokkal több, mint térdhajtás. Sok­kal inkább Isten mindenek felett álló hatalmának elismerése és engedelmesség az Ő akaratának. Sámuel próféta világosan megmondta Saulnak, aki illetéktelenül fenntartotta magának a jogot, hogy Istent úgy imádja, ahogy neki tetszik: „Ime, jobb az engedelmesség a véres áldozatnál, és a szófogadás a kosok kövérénél” (I.Sám 15:22). Jézus ugyanezt így fejezi ki: Nem minden, aki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a mennyek országába; hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát” (Mt 7:21).

Ha Istent, mint a Teremtőt imádjuk, akkor meg kell tartanunk azt a parancsolatot is, amelyet a teremtés emlékének szen­telt, a szombatot, az Úr napját. „Megemlékezzél a szombat­napról, hogy megszenteljed azt…, mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, és a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék.. Azért megáldá az Úr a szombat napját és megszentelé azt” (2MÓZ 20:8-10). Az Úr azt kívánja, hogy a szombat „jegyül legyen köztem és ti­köztetek, hogy megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, a ti Iste­netek” (Ez 20:20).

A szombat, a teremtés emlékünnepe azért fontos, mert állan­dóan figyelmeztet arra, miért is kell Istent imádnunk, és arra is, hogy Ő a Teremtő, mi pedig teremtményei vagyunk. A szombat tehát az igaz Isten tiszteletének is alapja, mivel ezt a nagy igazságot a legtalálóbb formában tanítja. De a valódi ok, amiért a legfelsőbb Lénynek tisztelettel tartozunk, nem csu­pán a szombatban rejlik, hanem abban a különbségben, ami a Teremtő és teremtményei között fennáll. Ez az emlékünnep nem lesz eltörölve, és soha nem lesz elfeledve.”²

„Isten az Édenben azért rendelte el a szombatot, hogy az em­bert állandóan emlékeztesse erre az igazságra. Ameddig Is­tent azért imádjuk, mert Ő a teremtő, addig a szombat lesz ennek a jele és emlékeztetője. Ha a szombat egyetemes ün­nep lett volna, az ember értelmével és szívével felfogta volna a Teremtőt, akit tisztelet és imádat illet, soha senki nem lett volna bálványimádó, istentagadó vagy hitetlen. A szombat ünneplése az igaz Istenhez való hűségünk jele, ahhoz az Isten­hez, aki teremtette a mennyet és a földet, és a tengert és a vi­zek forrásait. Tehát az Isten imádására és parancsolatai meg­tartására felszólító üzenet a negyedik parancsolat megtartá­sára különös súllyal szólít.”³

„A megpróbáltatás idején, amely az egész világra eljő, hogy megpróbálja a föld lakosait” (Jel 3:10), a pihenőnap kérdése minden egyes ember hitének próbaköve lesz. Először is azért, mert ez az a jel, amely által a hívő elismeri Isten teremtő vol­tát, és szent törvényei iránti engedelmességről tesz bizonysá­got, másodszor pedig azért, mert a pihenőnap kérdése az üzenetnek a legvitatottabb pontja lesz.

De ígérete szerint az Úr megvédi azokat, akik az első angyal felhívására válaszolva – aki arra int, hogy féljük Istent, néki ad­junk dicsőséget és méltóképpen, lélekben és igazságban imád­juk Őt – megtanulják megőrizni a „béketűrésnek beszédét”.

A mi korunknak valóban erre az üzenetre van szüksége. Bár­csak meghallanák „a föld lakosai, minden nemzetség, ágazat, nyelv és nép”!

XI. fejezet

„Fussatok ki (Babilonból) én népem!”

A második angyal üzenete, amely a Jelenések könyve 14. feje­zetében található, az Örökkévaló Evangéliumnak egy újabb részét tárja fel. Első pillantásra egy helyrehozhatatlan állapot egyszerű leírásának tűnik. Ugyanakkor, ha a 18. fejezet meg­felelő és egyben kiegészítő üzenetének fényében vizsgáljuk, amely a kegyelmi idő lejártának idejére vonatkozik, akkor épp ellenkezőleg, az isteni kegyelem utolsó hívásaként jelenik meg.

Isten azzal, hogy napvilágra hozza a világ valódi állapotát a vég idején, öntudatra akarja ébreszteni azokat, akik figyelme­sen hallgatják az Ő üzenetét. Ezért, miután Babilon bukását a második angyal kihirdeti: „Leomlott, leomlott Babilon, a nagy város, mert az ő paráznaságának haragborából adott inni min­den pogány népnek” (Jel 14:8; 18:2), az Úr ezt a sürgető felhí­vást intézi a hívőkhöz: „Fussatok ki belőle én népem, hogy ne legyetek részesek az ő bűneiben, és ne kapjatok az ő csapása­iból” (18:4).

A második angyal üzenete nyilvánvalóan jelképes. De a Biblia többi kijelentése és különösen a Jelenések könyvének szöveg­összefüggésében vizsgálva bárki könnyen megfejtheti titkát.

Mindenekelőtt tisztáznunk kell egy apró kronológiai problé­mát. Az van megírva, hogy a második angyal „követé” az el­sőt. Az itt használt görög szó éppúgy fordítható a „követni”, mint a „kísérni” igével. Úgy tűnik, hogy a szöveg mindkét ér­telmezést sugallja. Időrendileg a második angyal „követi” az elsőt, de az első angyal még folytatja szolgálatát, amikor a második angyal üzenete „kísérni” kezdi az első angyalét. Tör­ténelmileg egymást követik. A második angyal üzenetét első ízben 1844 nyarán millerita prédikátorok hirdették azoknak a gyülekezeteknek, akik elvetették az első angyalnak az ítéletre vonatkozó felhívását. De mindkét üzenet egészen a kegyelmi idő lejártáig aktuális marad és egyidejűleg kell hogy hangozzék.

A második angyal üzenetének hatása attól függ, hogy megért­jük-e a „Babilon a nagyváros” kifejezést. Ez a Jelenések köny­vében hatszor fordul elő (Jel 14:8; 16:,19; 17:5; 18:2; 10:21) és itt van először említve. A hatos szám egyébként Babilon titká­hoz tartozik. A babiloni istentiszteleti szokásokban a hatos szám hasonló szerepet játszik, mint a Szentírásban a hetes szám. „A nagy Babilon” tulajdonképpen” titok” (Jel 17:5), amely a szó bibliai értelmében csak a Jelenések könyve segítségével érthető meg. Mindenesetre, ezt a kifejezést nem lehet az óko­ri Babilonra vonatkoztatni, amely már romokban hevert, ami­kor János ezeket az igéket írta.

Babilon városát eredetileg Nimród építette (I Móz 10:8-10). A város a vízözön után, amikor Bábel tornyát építették (I.Móz 11:1-9), ^az első bukás központja lett. Babilon neve Babel-ből származik, aminek az eredeti jelentése: „Isten kapuja”. A to­ronyépítés után Babilon nevéhez a „zűrzavar” fogalma kap­csolódott. Babilon Nabukodonozor uralma alatt Dániel prófé­ta idejében érte el hatalmának és dicsőségének fénykorát. „Nem ez-é ama nagy Babilon, amelyet én építettem királyság házának, az én hatalmasságom ereje által és dicsőségem tisz­tességére? (Dán 4:27).

Az Izrael életében elfoglalt helye, különösen Jeruzsálem és a templom lerombolása, majd pedig az elhurcolás és a fogság miatt Babilon neve Isten népe és az igazság ellenségeinek; szimbóluma volt. Babilon nevét zsidók és keresztények egy­aránt ilyen értelemben használták, és Rómára alkalmazták, amely üldözte őket. Péter apostol minden bővebb magyará­zat nélkül alkalmazza ezt a nevet első levelében, amelyet Kis-Ázsiába ír: „Köszönt titeket a veletek együtt választott ba­biloni gyülekezet” (íPt 5:13). Egyházatyák, mint lreneus és Tertullián ugyanezt teszik, amikor Rómáról vagy a római biro­dalomról beszélnek. A „nagy Babilon”, amelyről a Jelenések könyvében szó van, magában foglalja mindazt, amit ez a név abban az időben Isten népének jelentett. A „nagy” jelző, amellyel Babilon dicsőítette magát, ráillik arra a hatalmas vá­rosra, amely a világot uralta, és amely Isten igazi imádóival szemben ellenséges magatartást tanúsított. A Jelenések köny­ve főképpen negatív értelemben említi itt a „nagy” jelzőt. Nagy az erkölcsi romlása: „Mert az ő bűnei az égig hatottak, és megemlékezett az Isten az ő gonoszságairól” (Jel 18:5).

Érdekes, hogy Babilon mind az Ó-, mind az Újtestamentumban Jeruzsálemmel van szembeállítva. Miközben Babilon az emberi dicsőítést és büszkeséget, tehát az önfelmagasztalást jelképezi, addig Jeruzsálem Isten dicsőítését és magasztalását, az egyedüli igaz Isten imádatát tükrözi. Babilon az Isten elleni lázadás, a bukás és a zűrzavar megtestesítője, míg Jeru­zsálem a béke, a hűség és az egység szimbóluma. A Jelenések könyve a „nagy parázná”-hoz hasonlítja Babilont (Jel 17:1), ugyanakkor Jeruzsálemről úgy beszél, mint „felékesített meny­asszonyiról (Jel 21:2).

Az utolsó hasonlat egy további ismertetőjelet rejt. Itt „a nagy Babilon” megszemélyesítője egy asszony. Amint már említet­tük, az asszony a próféciái képben mindig Isten népét jelképe­zi, legyen az az ószövetségi Izrael, vagy az újszövetségi Krisz­tus egyháza. Ha ez a jelképes asszony hűtlen lesz urához, ak­kor házasságtörő, és ez történik Babilonnal a Jelenések köny­ve szerint.

Valóban, a „nagy Babilon” itt a nagy parázna”-ként van említ­ve (Jel 17:1). És a próféta, mint ilyet, a következő szavakkal jel­lemzi: „…Öltözött vala pedig az asszony bíborba és skarlátba, és megékesíttetett vala arannyal és drágakővel és gyöngyök­kel, kezében egy aranypohár vala, tele utálatosságokkal és az ő paráznaságának tisztátalanságával” (Jel 17:4). Továbbá: „A vizek, amelyeket láttál, ahol a parázna ül – magyarázza az an­gyal a prófétának -, népek azok és sokaságok és nemzetek és nyelvek” (Jel 17:15).Az a tény, hogy a föld királyai vele paráználkodtak (Jel 17:2) vi­lágosan mutatja, hogy a paráznaság milyen fajtájáról van itt szó. Ez a kapcsolat kizárólag az állam és az egyház viszonyára vonatkozik, és az ebből adódó következményekre. A feneva­don ülő asszony (Jel 17:3) azt jelenti, hogy az egyház uralja az államot. Az állam segíti az egyház terveinek megvalósulását. A történelem bizonyítja, mit jelent az, amikor ilyen helyzet alakul ki. Megérthetjük a próféta döbbenetét, amikor látja, „hogy az asszony részeg vala a szentek vérétől és a Jézus bi­zonyságtevőinek vérétől” (Jel 17:6).

Nem kellett várni a XIX. századig, hogy a keresztény egyház felismerhetővé váljék a római birodalommal kötött szövetsé­gében. Florisi Joachim, aki híres volt próféciamagyarázatáról, egyike volt azoknak, akik már a XII. században felismerték az egyházban a Jelenések könyve misztikus „Babilon”-ját. A kö­zépkor végén számtalan neves keresztény jutott erre a megál­lapításra. Ezek között volt Husz János és Savonarola. Végül a reformátorok a protestantizmuson belül tették általánossá ezt az összehasonlítást.

Nem lehet csodálkozni azon, hogy Miller Vilmos átvette ezt a magyarázatot, amikor 1844-ben elkezdte hirdetni a második angyal üzenetét. Miller azonban Babilonhoz sorolta a protes­táns egyházakat is, amelyek elvetették a Jézus Krisztus közeli eljöveteléről szóló üzenetet. Az adventmozgalom pionírjai kö­vették ezt az értelmezést. Joseph Bates ezt írta: „A titokzatos Babilon… magában foglalja mindazokat a szervezett egyháza­kat, amelyek a következő három irányzatba sorolhatók (lásd: Jel 16:19) katolikus, görög-katolikus és protestáns… Ennélfogva foglalkoznunk kell a protestáns egyházakkal; mert azzal közü­lünk mindenki könnyen egyetért, hogy mind a katolikus, mind a görög-katolikus egyház megromlott és Antikrisztus.”⁴

James White 1851-ben a következőket írta: „Az asszony, amely­nek neve: Babilon, a nagyváros, a bukott egyházakat jelképezi.”

J. N. Andrews ugyanígy jellemezte Babilont: „minden bukott vallásos testület, amely valaha, létezett – vagy jelenleg műkö­dik -, amely a világgal egyesül, és amelyet az állam hatalma támogat, ideértve az elbukott zsidóságot, a megromlott pápai és a görög katolikus egyházat, és a nagy protestáns egyházi testületeket, amelyek a római egyházat utánozzák.”⁵

Ezt az értelmezést átvette Uriah Smith a Dániel és a Jelenések kommentárjában, valamint E. G. White: „A nagy küzdelem” című könyvében.

„Ma az adventista értelmezés főképpen Uriah Smith-et és más korai adventista kommentátorokat követ. Eszerint a modern Babilon hívei azok a keresztény egyházak, amelyek az Örök­kévaló Evangéliumot – amint azt a Szentírás bemutatja – elve­tik. Az értelmezés magában foglalja a kereszténység első szá­zadaiban bekövetkezett hanyatlást, valamint a mai protestan­tizmus elfordulását Isten szavától. Ez főképpen az 1844-es üzenet elvetésével kezdődött. Az elhajlásnak ez a folyamata azonban szakaszosan jelentkezik, még nem befejezett tény. Az elhajlás akkor lesz nyilvánvaló, amikor a legnagyobb pro­testáns egyházak együtt fognak dolgozni a katolikus egyház­zal a lelkiismereti szabadság korlátozásában (Jel 13). A máso­dik angyal üzenete (Jel 14:8) felhívja az emberek figyelmét ar­ra a tényre, hogy Babilon elbukott. Isten felhívást intéz népé­hez (Jel 18), hogy fusson ki Babilonból, „hogy ne legyetek ré­szesek az ő bűneiben, és ne kapjatok az ő csapásaiból”⁶

Ha „a nagy Babilon”-t azonosítjuk, akkor nem nehéz többé megérteni, mit akar mondani a második angyal, amikor azt hirdeti, hogy, „leomlott Babilon”. Ez a bejelentés visszhangja egy ószövetségi prófétikus bejelentésnek:

„Elesett, elesett Babilon, s isteneinek minden faragott képeit a földre zúzták le” (Ésa 21:9). Mivel a misztikus Babilon azokat az egyházakat és mozgalmakat jelképezi, amelyek hűtlenekké váltak az evangéliumhoz, ezért arra lehet következtetni, hogy az említett bukás elsősorban lelki vonalon értendő.

Luther írja: „ott, ahol azt állapítod meg, hogy nincs evangélium (amint ez a pápisták és a tomisták zsinagógájában tapasztal­ható), nem szabad arra gondolnod, hogy egyház sincs töb­bé”.⁷ Kálvin sem gondolkodott másként: „Ha az egyház fun­damentuma az apostolok és a próféták tanítása…, és ha ezeket a tanításokat félreteszik, hogyan maradhat fenn az épület?”⁸

Mivel az evangéliumot a kor ízléséhez alkalmazták, az egyház fundamentuma oly labilis lett, hogy napjainkban az épület sze­münk láttára omlik össze. Az egyházban már évszázadok óta elharapóztak olyan tanítások, amelyek távol állnak a Szent­írástól, mint például a lélek halhatatlansága, a gonoszok örö­kös gyötrelme, a hét első napjának ünneplése az Úr szombatja helyett. Amikor azonban a teológusok magának a Bibliának a hitelességét, Jézus Krisztus istenségét és a Bibliában megörö­kített csodák valódiságát támadták, a következmények gyó­gyíthatatlanokká váltak.

Randalls professzor, a Columbia-Egyetem tanára a keresztény örökségről a következőképpen nyilatkozik: „Úgy tűnik, hogy napjainkban a zsidóságtól és a kereszténységtől kapott nagy er­kölcsi hagyományok, örökségünk legősibb részei szemünk lát­tára morzsolódnak szét… Ha valaki a mai tudományos világké­pet követi, semmiképpen nem tudja Istent elhelyezni benne.⁹

James Gilkey a mai liberális vallási vezetők véleményét össze­gezve így ír a kereszténység Krisztus-várásáról: „Az az ősi hit, hogy Krisztus az ég felhőiben visszatér, hogy ítélkezzen, nap­jainkban… egy általánosan elfogadott és hallatlanul befolyá­sos meggyőződésből, már csak egy kisebbség által hitt titkos tanítássá zsugorodott. Amikor a modern ember elfogadja azt, amit a történészek tanítanak a világmindenség koráról, egy­szerre hihetetlenné válik számára, hogy olyan látványos vége legyen a világtörténelemnek, ahogyan azt az első kereszté­nyek a maguk idejében várták.”

Ezek a nyilatkozatok világosan utalnak arra, hogy a „nagy Ba­bilon” valóban elbukott. Ennek bizonyítására nyíltan állíthat­juk a kereszténységről, hogy semmi sem keresztény benne, csak a neve. Egyetértünk a prófétai szó sokatmondó kijelenté­sével: „Leomlott, leomlott a nagy Babilon, és lett ördögöknek lakhelyévé, minden tisztátalan léleknek, tömlöcévé, és min­den tisztátalan és gyűlölséges madárnak tömlöcévé. Mert az ő paráznasága haragjának borából ivott valamennyi nép, és a földnek királyai ővele paráználkodtak, és a földnek kalmárai az ő dobzódásának erejéből meggazdagodtak.”

Itt betű szerint teljesedik az, amit Pál apostol az ember elfajulá­sáról ír-, „kik az igazságot hamissággal feltartóztatják” (Rm 1:18). „Annakokáért adta is őket az Isten szívok kívánságaiban tisztá­talanságra, hogy egymás testét megszeplősítsék” (Rm 1:24). „Kik jóllehet az Isten végzését ismerik, hogy akik ilyeneket cse­lekesznek, méltók a halálra, mégis, nemcsak cselekszik azokat, hanem az ekképpen cselekvőkkel egyet is értenek” (Rm 1:32).

E. G. White ezt az Igét a következőképpen kommentálta: „Egy rettentő képet láttam a világ jelenlegi állapotáról. Mindenhol erkölcstelenség uralkodik. Századunkat a züllöttség különle­ges bűne jellemzi. A bűn sohasem emelte torz fejét magasra oly szégyenletes merészséggel, mint napjainkban. Az embe­rek kábultaknak látszanak, miközben az erény barátai, és az igazi kegyesség csaknem bátortalanná válik az arcátlanság, az erőszak előtt. Figyelmem Rm 1:18-32-re irányult, ahol világo­san feltárul, milyen lesz a világ állapota közvetlenül Jézus visszajövetele előtt.”¹⁰Valóban elbátortalanodhatnánk és elveszíthetnénk minden reménységünket, ha Isten nem adott volna biztosítékot, hogy világosságát még egyszer felragyogtatja a végidők áthatolha­tatlan sötétségében, Babilon jellemzése után – „az ő parázna­ságának haragborából adott inni minden pogány népnek” – (Jel 14:8) – a próféta ezt mondja: „És ezek után láték más an­gyalt leszállani a mennyből, akinek nagy hatalma vala; és a föld fénylett annak dicsőségétől. És kiálta teljes erejéből, nagy szóval mondván: leomlott, leomlott a nagy Babilon,… És hall­ék más szózatot a mennyből, amely ezt mondja vala: Fussatok ki belőle én népem, hogy ne legyetek részesek az ő bűneiben, és ne kapjatok az ő csapásaiból” (Jel 18:1-2.4).

Ha Babilon el is esett, azonban sorai között még mindig van­nak valóságos hívők. Valószínű, vannak közöttük olyanok, a- kik az evangélium örömüzenetét még nem hallották. Egyesek Krisztus tanítását még nem fogták fel minden kétség nélkül, olyanok is vannak, akik arra várnak, hogy pontosan megálla­píthassák annak az egyháznak a bukását, amelyhez tartoznak. Sok keresztény szenved, amikor látja, hogy lelki vezetői Isten szavának üdvöt nyújtó tanítását elhagyják. Eljön a nap, amikor mindazok, akik szeretik az igazságot, és „vágyva várják az Ő megjelenését” (2Tim 4:8), teljesen megértik a második angyal üzenetét és követve Isten felhívását, elhagyják Babilont.

„A világtörténelem utolsó napjaiban élünk, a bűn és a romlás napjaiban, amelyben Noéhoz hasonlóan Isten tetszésére kell élnünk, hirdetni annak hatalmas dolgait, „aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el titeket” (I Pt 2:9). Abban az imában, amelyet Krisztus nem sokkal keresztre feszítése előtt mondott, így könyörgött az Atyához: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól” (Jn:).¹¹

XII. fejezet

Egy ünnepélyes felhívás

Az első angyal által az Úr felszólítja a föld lakosait, minden nemzetséget, ágazatot, nyelvet és ,népet”, hogy féljék Őt és néki adjanak dicsőséget, „mert eljött az ő ítéletének órája”. A második angyal üzenete útján Isten elítél minden vallási gya­korlatot, amely nem felel meg az Örökkévaló Evangéliumnak, és felszólítja a még szétszórtan élő gyermekeit: hagyják el a hitehagyó kereszténység sorait, hogy ne legyenek részesek bűneiben, és ne kapjanak csapásaiból.

A harmadik angyal kapta azt a megbízatást, hogy a föld lako­saival tudassa az Isten kegyelmi hívása iránt tanúsított, közö­nyös magatartás tragikus következményeit. Ez az üzenet Is­tennek az emberekhez valaha is intézett legünnepélyesebb és egyszersmind a legrettenetesebb figyelmeztetését hordozza. Különös fontossága miatt, és hogy az egész föld meghallja, tolmácsolóinak„nagy szóval” kell hirdetniük.

A teljes üzenet így hangzik: „Ha valaki imádja a fenevadat és annak képét, és bélyegét felveszi vagy homlokára vagy kezé­re, az is iszik Isten haragjának borából, amely elegyítetlenül töltetett az ő haragjának poharába és kínoztatik tűzzel és kén­kővel a szent angyalok előtt és a Bárány előtt; és az ő kínlódá­suknak füstje felmegy örökkön örökké; és nem lesz nyugal­muk éjjel és nappal, akik imádják a fenevadat és annak képét, és ha valaki az ő nevének bélyegét felveszi. Itt van a szentek békességes tűrése, itt, akik megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét. És hallék az égből szózatot, amely ezt mondja vala nékem: írd meg: Boldogok a halottak, akik az Úrban hal­nak meg mostantól fogva. Bizony, azt mondja a Lélek, mert megnyugosznak az ő fáradságuktól, és az ő cselekedeteik kö­vetik őket” (Jel 14:9-13).

Tekintettel e felhívás fontosságára és tartalmának gazdagsá­gára, két külön fejezetben foglalkozunk vele. Az üzenet eleve két, világosan elkülöníthető részre tagolódik. Az első azokhoz szól, akik a fenevadat és annak képét imádják. Felhívja fi­gyelmüket azokra a rettenetes szenvedésekre, amelyek rájuk várnak, ha semmibe veszik Isten kegyelmi hívását (14:9-11). A második rész ezzel szemben azokat bátorítja, akik képesek lesznek mindvégig kitartani „a békességes tűrésben”, és akik­nek Isten örökké tartó boldogságot ígér (14:12-13).

A harmadik angyal üzenetének a célja tehát az, hogy megha­tározza az igazi imádatot, szembeállítva a hamisítvánnyal. Egyértelművé válik a kétféle magatartás elkerülhetetlen kö­vetkezménye az örök élet vagy a halál. Nincs közbeeső meg­oldás. Ezért ez a felhívás minden embert, örök sorsát megha­tározó választás elé állít. S ez csak aláhúzza annak fontossá­gát, hogy az üzenetet minden embernek hallania kell, hogy az ismeretek birtokában ki-ki állást foglalhasson.

El kell ismerni, hogy az üzenet első része a lehető legbonyolul­tabb nyelvezettel íródott. Ám ha nem szimbólumok segítsé­gével lett volna kifejtve, semmiképpen sem maradt volna fenn napjainkig. Az érintett hatalmaknak gondjuk lett volna arra, hogy eltüntessék. Eredeti formájában titok marad mindazok­nak, akik nem értenek az írások magyarázatához. Itt is érvé­nyes az, amit Jézus a példázatokkal kapcsolatban mondott: „Azért szólok velők példázatokban, mert látván nem látnak és hallván nem hallanak, sem nem értenek” (Mt 13:13).

A fölvetett probléma valójában nagyon egyszerű felhívás arra, hogy ne imádjuk a „fenevad és az ő képe” által megszemélye­sített földi „hatalmak”-at. E hatalmak tekintélyéről az őket imádók homlokára vagy kezére helyezett „bélyeg” tanúsko­dik. A nehézséget ezeknek a hatalmaknak a megadott szim­bólumok alapján való azonosítása jelenti. Ezek a jelképek nem újak, már a 13. fejezetben is előfordulnak. Ahhoz, hogy meg­értsük, mit jelképez a „fenevad”, a „fenevad képe”, végül „az ő nevének bélyege”, vissza kell tekintenünk az előző igehelyekre.

A 13. fejezetben utalás történik Dániel könyve 7. fejezetének erre vonatkozó legfontosabb részleteire. E két fejezet egysze­rű összehasonlítása során a „tízszarvú fenevadban” felismer­hetjük a római sárkányt, amely az őt megelőző birodalmak: a görög-macedón leopárd, a médó-perzsa medve, és a babiló­niai oroszlán -jellemzőit foglalja magában (Jel 13:1-2).

A továbbiakban mindkét helyen beszél a prófécia még egy, a tíz részre szakadt római birodalomból származó hatalomról, amely nem lehet más, mint a pápaság. Mind megjelenésének ideje, mind jellemző vonásai, mind pedig tevékenységének időtartama erre enged következtetni.

Nemcsak a történészek tudják, hogy egy meghatározott tör­ténelmi pillanatban a római császárok átengedték hatalmukat Róma püspökeinek, amit a Jelenések könyve így ír le: „a sár­kány adá az ő erejét annak, és az ő királyi székét és nagy ha­talmat”. Ezt a tekintélyt és ezt a hatalmat a pápaság gyakorol­ta „negyvenkét” prófétai hónapon át, ami a Dániel könyvében (7:25) és a Jelenések könyvében (13:5) egyaránt megtalálható jól ismert prófécia szerint 1260 esztendőt jelent. Ennek a tör­ténelmi vetülete a pápai fennhatóság (főhatalom) 538-tól 1798- ig terjedő időszaka. Mindkét prófétai könyv ugyanazokat a módszereket említi a lázadók és az eretnekek megfékezésére: csalás, politikai nyomás, üldözés és a „szentek ellen való hada­kozás”. Ami az elérendő célt illeti, több ízben is világosan meg­fogalmazódik: úgy kell eljárni, hogy „a föld minden lakosa, min­den nemzetség, nyelv és nép” imádja a fenevadat (Jel 13:4-8).

Eddig semmi igazán újat nem tartalmaz ez a prófécia. Ezek a részletek már ismerősek Dániel próféta jövendöléseiből. Bá­mulatos a hasonlóság. Nemcsak a szimbólumok azonosak, hanem egyes kifejezések szó szerint is megegyeznek. E visszatekintés nélkül azonban a valóban új részleteket nem tud­nánk felismerni. Ebben a könyvben a 3. vers beszél arról, hogy a szóban forgó hatalom, a pápaság 1260 éves világuralmának végén „halálos sebet” fog kapni, majd – és ezt kiemeli – „a ha­lálos seb” meggyógyul.

Láttuk, hogyan sújtotta a pápaságot ez a halálos seb. VI. Piusz pápát 1798-ban elfogták és rabságban tartották. A prófécia nem is jövendölhette volna az eseményt világosabban: „Ha valaki fogságba visz mást, ő is fogságba megy; ha valaki fegy­verrel öl, fegyverrel kell annak megöletni” (13:10). Azonban ki jósolhatta volna meg a pápai hatalom gyors újjászületését, amint ezt a Jelenések könyvének próféciája teszi, rámutatva, hogy „a halálos seb” meggyógyul, és hogy „csodálván az egész föld követi a fenevadat” (13:3).

E prófécia súlypontja a 13. fejezet második részében van. Itt János egy másik állatot lát, amely „azt… cselekszi, hogy a föld és annak lakosai imádják az első fenevadat, amelynek halálos sebe meggyógyult vala” (13:12). És „a jelekkel, amelyek ada­tának neki” elhiteti az egész világot, és azt mondja a föld lako­sainak, hogy „csinálják meg a fenevadnak képét, aki fegyver­rel megsebesíttetett vala, de megelevenedett” (13:14). Vagyis a szóban forgó politikai-vallási hatalom „képét” kell megal­kotni. A „képnek” olyannak kell lennie, mint amilyen a pápa­ság volt a halálos sérülés előtt.

Végül a prófécia pontosabban körülírja: „adaték néki, hogy a fenevad képébe lelket adjon, hogy a fenevad képe szóljon is, és azt mívelje, hogy mindazok, akik nem imádják a fenevad képét, megölessenek” (13:15). Ez azt jelenti, hogy egy, a pápa­ság képére formált politikai-vallási hatalomnak sikerül meg­erősödnie; hogy ez a hatalom törvényeket alkot és rendelete­ket ad ki és odáig is elmegy, hogy halálbüntetéssel sújtja azo­kat, akik nem hódolnak tekintélyének. Egyszóval pontosan az ismétlődik, ami a Dániel könyve 7. fejezetének „kicsiny szarvá­ról” van feljegyezve, akinek „nagyokat szóló szája” volt (8. vers), és aki leigázta a „magasságos egek szenteit” (25. vers). De megismétlődik az is, ami a Jelenések könyvében említett (13:6-7) fenevadra vonatkozik, aki „káromlásra” és „szidalom­ra” nyitotta az ő száját és a „szentek ellen” hadakozott.

Miután azonosítottuk a „fenevad és az ő képe” szimbólumo­kat, amelyekről a harmadik angyal üzenete szól, meg kell ta- látnunk, mit takar „az ő nevének bélyege”. A végső válság ide­jén ez a bélyeg lesz majd a megkülönböztető jel azoknak, akik imádják a „fenevad képét”. Ez a hatalom azt is cselekszi majd „kicsinyekkel és nagyokkal, gazdagokkal és szegényekkel, szabadokkal és szolgákkal, hogy az ő jobb kezökre vagy a homlokukra bélyeget tegyenek; és hogy senki se vehessen, se el ne adhasson semmit, hanem csak akin a fenevad bélyege van, vagy neve, vagy nevének száma” (13:17). De vajon mi le­het ez a bélyeg?

Minden bizonnyal egy jellegzetes megkülönböztető jegyről van szó, amely mintegy pecsétje vagy szimbóluma annak a hatalomnak, amely kibocsátja. Aki ezt a bélyeget felveszi, az arról tesz bizonyságot, hogy ennek a tekintélynek aláveti ma­gát. Sőt, az a tény, hogy az ember ezt a „jobb kezére vagy a homlokára” veszi fel, arra utal, hogy ez a bélyeg az illető mun­kájával vagy vallásával kapcsolatos. így volt ez Izraelben is a húsvét ünnepének alapításakor: „legyen az néked jel gyanánt a te kezeden és emlékezetül a te szemeid előtt” (2MÓZ 13:9). Vagyis a munkaszüneti nap, a szabadnap az imádat napja lesz.

Számos írásmagyarázó kimutatta, hogy a vasárnap intézmé­nye tökéletesen megfelel ennek a kritériumnak. Mert valóban, a vasárnap nemcsak a hivatalos heti pihenőnap, hanem a va­sárnapot ünneplők számára vallásos meggyőződésük látható jele is.

Sőt mi több, ez a pápai hatalom valóságos, igazi bélyege. Ka­tolikus teológusok mindig nagy hangsúlyt fektettek annak bi­zonyítására, hogy a vasárnap intézménye éppen az egyház te­kintélyének jele. A reformátorokkal folytatott vitáik során rá­mutattak a hitújítók következetlenségére, akik továbbra is a vasárnapot – a katolikus egyház tekintélyének jelét ünneplik, miközben azt vallják magukról, hogy a Szentíráson kívül sem­milyen tekintélyt sem ismernek el.

„A vasárnap… a katolikus egyház kizárólagos műve. …Száza­dok során minden keresztény nemzet példaképnek tekintette ezt az egyházat, és amint láttuk, a különböző államok a vasár­napi istentiszteletre és a munkabeszüntetésre vonatkozó ren­deletek kibocsátásával törvényesítették ezt az intézményt. Ha a protestantizmus elveti az egyház tekintélyét, semmilyen alapon sem tudja igazolni vasárnap-teóriáját. Logikusan tehát a szombatot kellene ünnepelnie, mint amely a valódi sabbat”.¹²

A tekintélynek ez a jelképe, amelyet a katolikus egyház oly szívesen vall magáénak – éppen a vasárnap intézményével kapcsolatban – újabb bizonyítékul szolgál az általunk tárgyalt prófécia beteljesedésére. A Dániel próféciájában felsorolt pá­pai tevékenységek között meg is találjuk azt a törekvést, hogy „megváltoztatja az időket és törvényt” (7:25). Márpedig Isten törvényében egyedül a negyedik parancsolat – amely a hét he­tedik napjának, a szombatnak a megünneplésére szólít fel – kapcsolatos az idővel. A szombat az embernek a teremtés em­lékére adatott, és ezért az igazi Isten-imádók megkülönbözte­tő „jegye”. A vasárnap a „fenevad és az ő képe” imádóinak is­mertetőjele.

A végső küzdelem idején – amelyről a Jelenések könyve 13. fe­jezete, valamint a harmadik angyali üzenet ad hírt – a vasár­nap és a szombat az imádók két csoportjának szétválasztása­kor elkülönítő jel lesz. A valóságban ez a küzdelem még nem kezdődött el. Erre csak akkor kerül majd sor, amikor a fenevad „halálos sebe” meggyógyul (13:2) és a „fenevad képe” felállít­tatik (13:15). Akkor és csakis akkor lesz majd a vasárnap „jegy”, amely nélkül lehetetlen lesz „venni” vagy „eladni”, azaz létezni.

„Ma is vannak minden egyházban igaz keresztények – beleért­ve a római katolikus egyházat is -, akik őszintén hiszik, hogy a vasárnap Isten szombatja. Isten elfogadja becsületességüket és szándékuk őszinteségét. De eljön az idő, amikor a vasárnap megtartását törvény teszi kötelezővé, és a világ tisztán fogja látni, hogy melyik az igazi szombat. Ha valaki akkor szegi meg Isten törvényét, hogy olyan parancsnak engedelmeskedjen amely csak Róma tekintélyének bélyegét viseli magán, ezzel a pápaságot Isten fölé helyezi. Rómának hódol, és annak a hata­lomnak, amely érvényt akar szerezni a Róma által elrendelt ünnepnek. A fenevadat és annak képét imádja. Amikor az ember elveti azt az ünnepet, amelyet Isten a maga hatalma je­lének nevez, és helyette a Róma által választott hatalmi jel­vényt tartja tiszteletben – ezáltal elfogadja a Róma iránti hó­dolatjelét: „a fenevad bélyegét.”

Nem szóltunk még a „másik fenevadról”, akinek „két szarva vala, a bárányéhoz hasonló”, akit János a „földből” lát feljőni (13:11). E „másik fenevad” közreműködésével készül el a „fe­nevad képe”; létrejön az a politikai-vallási testület amelynek keretén,belül az egyház az állam felett uralkodik, hogy hitté­teleinek tekintélyt szerezzen. 1680 körül Thomas Goodwin, az oxfordi egyetem helyettes kancellárja foglalkozott első ízben azzal a gondolattal, hogy itt az „államosított” protestantizmus­ról lehet szó, amelyre az idő tájt Anglia mintaként szolgált.

Azonban 1754-ben – amint azt John Wesley helyesen írja – „ez az uralom még nem kezdődött meg, de eljövetele már nagyon közeli. Megjelenése az első fenevad uralkodásának, a 42 hó­napnak a végére”, azaz 1798 tájára tehető. Elismerve ennek a kronológiai részletnek a pontosságát a XIX. század első felé­ben számos bibliamagyarázó arra a következtetésre jutott, hogy egy eljövendő protestáns hatalomról van szó, amelynek a Bárányéhoz hasonló két szarva e hatalom két legfontosabb ismertetőjelét: a polgári és vallásszabadságot jelképezi.

John N. Andrews volt az első teológus, aki 1851. május 19-én a Review and Heraldban megjelent cikkében az Amerikai Egye­sült Államokat jelölte meg, mint azt a protestáns hatalmat, amelyről ez a prófécia jövendöl. Majd három hónappal később Joseph Bates azt próbálta kimutatni, hogy csakis az Egyesült Államok felel meg a Jelenések könyve 13:11-ben leírt prófécia jellemzőinek.¹³

Végül az 1851. aug. 9-i szám vezércikkében James White megerősítette ezt a nézetet. Ám nem minden érzelem nélkül írta, hogy „saját hazájának a megjelenése, két legjobb jellem­zőjével: a protestantizmussal és a republikanizmussal megfe­lel a földből kiemelkedő és két, a Bárányéhoz hasonló szarvval bíró fenevad prófétai leírásának.” Ettől fogva a Jelenések köny­ve 14. fejezetében található hármas üzenet hírnökei maguké­nak vallották ezt az értelmezést.

Mert valóban, melyik az a nemzet, amely 1798 körül megje­lenve a világ színpadán a hatalom és a nagyság ígéretét hor­dozva demokratikus elveket vall? „A szimbólumok alkalmaz­hatóságához nem fér kétség. Egyetlen nemzet, és csakis egy elégíti ki e prófécia meghatározásait. A szimbólumok félreért­hetetlenül az Amerikai Egyesült Államokra mutatnak.”

Ezek után mit mondhatunk a jövendölésről, miszerint ez a nemzet egy napon „úgy szól majd, mint a sárkány”. Első látás­ra ez valószínűtlennek tűnik, de ha közelebbről megvizsgáljuk, számos jel sejteti a prófécia által előrevetített változást.

„Hogy az Egyesült Államok megformálhassa a fenevad képét, ahhoz a vallási hatalomnak úgy kell a polgári hatalmat irányí­tania, hogy az egyház az államhatalmat is saját céljainak szol­gálatába állítsa.

Ahol eddig az egyháznak világi hatalma volt, azt mindig igény­be vette, hogy a tanításaitól eltérőket megbüntesse. Azok a protestáns egyházak is, amelyek a világi hatalmakkal való szö­vetkezés útján Róma nyomdokaiba léptek, kifejezésre juttat­ták, hogy korlátozni akarják a lelkiismereti szabadságot… Amikor az Egyesült Államok legjelentősebb egyházai a közö­sen vallott tantételekben egységre jutva arra befolyásolják az államot, hogy tegye kötelezővé rendelkezéseiket, és tartsa fenn létesítményeiket, akkor már a protestáns Amerika meg­formálta a római hierarchia hasonmását, aminek elkerülhetet­len következménye, hogy a polgári hatóság büntetést ró azokra, akik eltérő véleményt vallanak”.

Fontos megjegyeznünk, hogy a próféciának ez az értelmezése jóval megelőzte azokat a politikai és vallási eseményeket, amelyek napjainkban teljesednek. Abba a korba érkeztünk, amikor a pápaság halálos sebe meggyógyult. Ez az időszak a próféciában úgy szerepel, mint az említett hatalom tevékeny­ségének kezdete, amikor a „fenevad képét megcsinálja” (Jel 13:12). Azt is megállapíthatjuk, hogy a pápai hatalom helyreál­lításával egy időben az Amerikai Egyesült Államok vezető sze­rephez jutott a világpolitikában. A második világháború óta tanúi lehetünk annak, hogy az Egyesült Államok és a Vatikán módszeresen összehangolja nemzetközi politikáját.

Már 1948-ban Frédéric Hoffet egyik könyvében, amelynek ta­lálóan „A protestáns imperializmus” címet adta, helyteleníti ezt a politikát: „Azáltal, hogy az amerikai politika változtatott irányvonalán, a római egyház befolyása alá került, amelynek ily módon sikerült a világ előtt beszennyezni a nagy protes­táns köztársaság képét…”.

„Tragikus látnunk, amint a zarándok atyák leszármazottai tá­mogatják Franco-t és talán más diktatúrára pályázó személyi­séget, akik hatalomra kerülve elnyomják a szabadságot. Ha a kommunizmustól való félelmében elvakult Amerika en­ged Róma követeléseinek, vigyáznia kell, mert saját magához lesz hűtlen. Egy olyan egyházzal szövetkezve, amely ha nem is az önkényuralmat, de mindig a türelmetlenséget képviseli, Amerika hamarosan elveszítené azt a jogát – azzal az erkölcsi sugárzással együtt, mely felé fordítja mindazoknak a szemeit, akik szabadságeszményüktől nem akarnak megválni -, hogy a világ előtt oltalmába vegye azokat a magasztos elveket, ame­lyekre demokráciája épült.

Sajnos, ezek a megjegyzések napjainkban egyre inkább való­sággá válnak. A világ nagy léptekkel halad előre a prófécia ál­tal megjövendölt úton. A három angyal üzenete sem volt még soha ilyen időszerű, mint napjainkban. Az üzenet ismerőire hárul a feladat, hogy elvigyék a világ minden részére, s hogy a tőlük telhető legnagyobb erővel hirdessék.

Az Örökkévaló Evangélium felhívását a föld minden lakójához el kell juttatni. Minden embernek fel kell ismernie, hogy nincs, többé semmi remélni valója ebben a világban, amelyben él. Mindenkinek állást kell foglalnia ismeretei alapján. S míg örök élet vár azokra, akik mindvégig kitartottak hitükben, örök ha­lál lesz azoknak a sorsa, akik nem hisznek az igazságban. Az, akinek öröme telt abban, hogy a nagy Babilon paráznaságának haragborából igyon, inni fog majd „Isten haragjának borából is, mely elegyítetlenül töltetett az ő haragjának poharába.”

XIII. fejezet

A hit általi megigazulás üzenete

Prófétai beszédében Jézus a következő szavakkal jellemezte az utolsó napok emberének általános magatartását, s ennek következményeit azok lelki életére, akik magukat az Ő tanít­ványainak vallják: „mivelhogy a gonoszság megsokasodik, a szeretet sokakban meghidegül” (Mt 24:12). Ez azt jelenti, hogy a keresztények többségénél észrevehető elvilágiasodás fő oka az Isten parancsolatainak egyre nagyobb mértékű és módszeres elvetése. Ehhez elég, ha felidézzük a „gonoszság” szó szerinti jelentését: „minden törvény mellőzése”.

Jézus ezt a drámai kijelentést nem azért tette, hogy hatást keltsen, hanem újból fel akarta hívni a figyelmet az üdvösség egyetlen útjára. Ezért folytatta így beszédét: „De aki mindvé­gig állhatatos marad, az üdvözül” (Mt 24:13). A harmadik an­gyal üzenete éppen ehhez a kijelentéshez kapcsolódik, s egy­ben rámutat, mit kell „állhatatosság” alatt értenünk: „Itt van a szentek békességes tűrése, itt, akik megtartják Isten paran­csolatait és a Jézus hitét” (Jel 14:12).

Leveleiben Pál apostol gyakran beszél erről a Jézus által be­mutatott két szempontról. Az elsőt a „törvényszegés titkos bűné”-nek nevezi, amely már megtalálható az apostoli egy­házban is, s amelynek növekedése az Úr eljövetelének napjáig tart. Sátán titkos tevékenysége folytán, írja Pál apostol, az emberek a „tévelygés erejének” befolyása alá kerülnek, „hogy higgyenek a hazugságnak; hogy kárhoztattassanak mindazok, akik nem hittek az igazságnak, hanem gyönyörködtek az igaz­ságtalanságban” (2Thess 2:7.11-12)

Az apostol beszél a „kegyesség titkáról” is, amelyet a „nagy” jelzővel illet, s amely nem más, mint a testben megjelent Isten, aki „megigazíttatott lélekben, megláttatott az angyaloktól, hirdettetett a pogányok között”, akiben hittek a világon” és aki „felvitetett dicsőségbe” (I.Tim 3’16). Más szóval ez a titok nem más, mint a megváltás terve, amely Jézus Krisztusban vált valóra.

A harmadik angyal üzenete is ezt a két titkot őrzi. Az utolsó időkben a fenevad és az ő képe fondorlatos befolyása nyomán a törvénytelenség a tetőpontra jut. Ez a „törvénytaposó” – írja Pál apostol – „a sátán ereje által”, „a hazugságnak minden ha­talmával, jeleivel és csodáival és a gonoszságnak minden csa­lárdságával” fog fellépni. De az Úr „megemészti” azt „az ő szá­jának leheletével és megsemmisíti az ő megjelenésének feltű­nésével” (2Thess 2:8. 9.10) Ez tehát a harmadik angyal üzene­tének első fele más megfogalmazásban.

Ezzel az előző fejezetben már foglalkoztunk. Időzzünk most egy kicsit az üzenet második felénél, annál, amely a „kegyes­ség titkáról” szól! Ebben a részben megtaláljuk azokat a kü­lönféle szempontokat, amelyek alapján az üdvösség öröm­üzenetét ma értelmeznünk és hirdetnünk kell. Ennek a lé­nyegbevágó kérdésnek az értelmezésében zűrzavar uralkodik, amely nem függetleníthető az emberek erkölcstelen és er­kölcsromboló magatartásától.

Hosszú századok után, amelyek során a cselekedetek által ér­demelhető üdvösséget prédikálták, a reformátorok a hit által elnyerhető üdvösséget kezdték hirdetni úgy, ahogy az Pál apostol tanítja. így a protestáns egyházakban az a nézet ter­jedt el, hogy az Evangélium felszabadította az embert a tör­vény kötelezettségei alól, hogy Krisztus élete és halála fel­mentette a keresztényt a parancsolatok megtartása alól. „De vajon lehet-e szent valaki, azaz összhangban lehet-e Isten akaratával es jellemével, miközben szemben áll azokkal az el­vekkel, amelyek kifejezik Isten lényét és akaratát, megmutat­va mi az, amivel tetszését elnyerhetjük?”

A hit általi megigazulásnak ez az értelmezése a kereszténysé­get Jézus és a tanítványok tanításával ellentétes következte­tésre vezette. A mai keresztények könnyen úgy vélik, hogy a kereszténység az ószövetségi vallás megkönnyítése. A keresz­ténységet leggyakrabban a judaizmussal állítják szembe úgy, mint a szeretet és a megbocsátás vallását a szigorúság és az igazságosság vallásával. Sőt sokan az Evangélium Istenét szembeállítják Izrael, azaz a zsidók Istenével. Ezt a szembeállí­tást kihangsúlyozva, főleg a protestáns egyházak beszélnek zsidó törvényről és keresztény kegyelemről, úgy gondolván, hogy a kegyelem időszaka végérvényesen felváltotta a tör­vény korszakát.

Éppen az ilyen értelmezések a forrásai kereszténynek mon­dott társadalmunk erkölcstelenségének. A világban uralkodó anarchia okait itt kell keresnünk. Semmi sem ellenkezik job­ban az Evangélium tanításával, mint az a felfogás, amely sze­rint az ember szabadsága – következésképpen az üdvössége – mindenfajta törvény – isteni és emberi – alól való mentesülés­ben rejlik. Éppen ez ellen a modern ideológia ellen, amely az „Isten halálát” és az ember teljes függetlenségét hirdeti, emeli fel hangját a Jelenések könyve 14. fejezetének harmadik an­gyala, miközben felszólít az Isten parancsolataihoz való hű­ségre és „Jézus hitének” megtartására.

Ez az üzenet rámutat tehát arra, hogy az Örökkévaló Evangé­lium szerint mit kell a „hit általi megigazulás” alatt érteni. Visszautasítva azt a téves felfogást, amely megengedné, hogy saját tetteinkben bízzunk és néhány „jó cselekedetünkön meg­pihenve” reménykedjünk Isten kegyelmében, ez az üzenet egy­szerűen emlékeztetni akar, hogy „az ember hit által igazul meg, a törvény cselekedetei nélkül” (Rm 3:28). Mert Isten „nem az igazságnak cselekedeteiből, amelyeket mi cselekedtünk, ha­nem az ő irgalmasságából tartott meg minket…, hogy az ő ke­gyelméből megigazulván örökösök legyünk az örök élet re­ménysége szerint” (Tit 3:5-7). „Aki a parancsolatok megtartá­sával akar életszentségre jutni, lehetetlent kísérel meg. Min­den, amit az ember Jézus Krisztust figyelmen kívül hagyva cse­lekszik, bűnnel és önzéssel van beszennyezve. Egyedül a Krisz­tus kegyelmébe vetett hit képes bennünket megszentelni”.

A másik, „nem kevésbé veszedelmes” tévhittel szemben – mi­szerint „Krisztus felment bennünket Isten törvényének meg­tartása alól” – a harmadik angyal „Isten parancsolatainak” meg­tartására szólítja fel a keresztényeket. Mert, amint Pál apostol írja, nincs ellentmondás a szeretet és a törvény előírásai kö­zött; sőt ellenkezőleg, a „törvénynek betöltése a szeretet” (Rm 13:10). Vagy ahogy János apostol mondja, „az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az ő parancsolatait”. Ezért „aki ezt mondja: Ismerem Őt és az Ő parancsolatait nem tartja meg, hazug az és nincs meg abban az igazság” (íJn 5:3; 2:4). „Mert nem azok igazak Isten előtt, akik a törvényt hallgatják, hanem azok fognak megigazulni, akik a törvényt betöltik,” (Rm 2:13). Azoknak, akik hajlamosak lennének elfelejteni, Pál nyomaté­kosan kijelenti, hogy a legfontosabb: „az Isten parancsolatai­nak megtartása” (1^7:19).

Ezért hívja fel újból figyelmünket a harmadik angyal üzenete, hogy a szentek békességes tűrését az „Isten parancsolatai­nak” megtartása és a „Jézus hite” jellemzi. Ezek nélkül nincs valódi keresztény élet. Ez nem a hit és a cselekedetek vagy a törvény és a kegyelem közötti választást jelenti. Sohasem egyik vagy a másik, hanem mindig egyik és a másik: a csele­kedetek, mint a hit gyümölcsei, s a törvénynek való engedel­messég, mint a kegyelem következménye. Az Örökkévaló Evangélium tanítása szerint nincs ellentét a hit és a cselekede­tek között, hanem ellenkezőleg, kiegészítik egymást.

„Mert amiképpen holt a test lélek nélkül, akképpen holt a hit is cselekedetek nélkül” (Jak 2:26). A hit akkor létezik, ha csele­kedetekben valósul meg. Ezért mondja Jakab apostol, hogy a „hit cselekedetek nélkül megholt”, és „cselekedetekből igazul meg az ember, és nem csupán hitből” (2:20.24).

Bármi legyen is a mi véleményünk, Pál apostol sem tanít mást erről. Hangsúlyozza, hogy nem a cselekedetek által igazulunk meg. Ám nem kevesebb meggyőződéssel azt is kijelenti, hogy az ember „jó cselekedetekre teremtetett, amelyeket előre el­készített az Isten, hogy azokban járjon” (Ef 2:10). Ahogy már mondtuk, egy vad fát nem azért oltanak be, mert jó gyümöl­csöt terem, hanem azért, hogy ezután ilyet teremjen. És mivel a fát gyümölcseiről ismerjük meg, a hitet is a cselekedetekből. „A törvényt tehát hiábavalóvá tesszük-é a hit által? Távol le­gyen! Sőt inkább a törvényt megerősítjük” (Rm 3:31).

„Az az úgynevezett hit Krisztusban, mely felmenti az embere­ket az Isten iránti engedelmesség kötelezettsége alól, nem hit, hanem merész képzelgés. Anélkül, hogy felmentené az embert a törvénynek való engedelmesség alól, a hit, és csakis a hit teszi az embert Krisztus kegyelmének részesévé és ön­ként engedelmessé.”¹⁹

Ebben az értelemben beszél Lukács is az Apostolok cseleke­deteiről írt könyvében a tanítványok számának növekedésé­ről, akik „követék a hitet” (6:7). Hasonlóan Pál a Rómaiaknak arról ír, hogy „kegyelmet és apostolságot” kapott Jézus Krisz­tustól, hogy a „hitben való engedelmességet” elvigye „minden pogányok” közé (1:5). Ezért is akarja megismertetni az üdvös­ség örömüzenetét minden nemzettel, vagyis „a hitben való engedelmesség végett” (16:26).

Nála meggyőzőbben senki sem mutatott rá arra, hogy milyen fontos szerepe van a törvénynek a hit általi megigazulás fo­lyamatában. Mert bűneinket a törvény tükrében ismerjük fel. Pál apostol azt írja, hogy „a bűnt nem ismertem, hanem csak a törvény által” (Rm 7:7). A törvény: tükör, amelyben ki-ki meg­ismerheti saját énjét. E nélkül az ember nem érzi magát bű­nösnek. Nem érzi, hogy szüksége van megváltóra, kegyelem­re. A törvény a bűnösség érzete mellett felkelti az emberben a bűntől való szabadulás vágyát is. így válik a törvény „Krisztus­ra vezérlő mesterünkké” (Gal 3:24), hogy a Krisztusba vetett hit által megigazulhassunk, „ingyen az ő kegyelméből” (Rm 3:24; Ef 2:8).

Az Ó- és az Újszövetség szent írói a törvénynek egy másik sze­repéről is tanúskodnak. A törvény Isten akaratának kinyilatkoztatója. A törvény Isten jellemének és gondolatainak kifeje­zőjeként felfedi az Ő igazságosságát, tökéletességét és szere­tetét. „Azért ám a törvény szent, és a parancsolat szent és igaz és jó” (Rm 7:12). Magában foglalja azokat az erkölcsi alapelve­ket, amelyekre az embernek szüksége van ahhoz, hogy meg tudja különböztetni a jót a rossztól, és hogy Istennel és em­bertársaival békességben éljen.

Az, hogy a törvény nem biztosítja az örök életet, nem magá­ból a törvényből fakad, hanem az ember bűnös természeté­ből. „A törvény lelki, de én testi vagyok, a bűn alá rekesztve” (Rm 7:14). Márpedig „a test gondolata ellenségeskedés Isten ellen; minthogy az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti” (Rm 8:7).

Isten azonban, a Jézus Krisztusban való hit által kegyelemben részesít bennünket. Nem azért, hogy felmentsen a parancso­latok megtartása alól, hanem hogy megszabadítson a bűntől, és képesekké tegyen bennünket az Ő akaratának teljesítésére. A bűn miatt Isten az Ő Fiát elbocsátotta „bűn testének hason­latosságában…, hogy a törvénynek igazsága beteljesüljön ben­nünk” (Rm 8:3-4). És ekképpen „felszabadulván… a bűn alól az igazságnak szolgáivá” lettünk, mivel az ember mindig annak a szolgája, akinek engedelmeskedik, „vagy a bűnnek halálra, vagy az engedelmességnek igazságra” (Rm 6:16-18).Ily módon a törvény a bűnöst Krisztushoz vezeti, Krisztus pe­dig visszavezeti a megtért, bocsánatot nyert, és újjászületett bűnöst a törvényhez. Tehát az Újszövetség nem érvényteleníti a törvényt, hanem végérvényesen megerősíti. Ami változik, az a törvény és az ember viszonya. Az ember számára a paran­csolat nemcsak külső törvény lesz; „nem kőtáblákra, hanem a szívnek hústábláira” lesz bevésve (2Kor 3:3). „Adom az én tör­vényemet az ő elméjökbe és az ő szívükbe írom azokat” – ígér­te az Úr Ezékiel próféta által (Zsid 8:10).

Miközben az ember elfogadja hit által Jézus Krisztust, mint megváltót, Isten törvénye a szívébe íródik. Ez a kegyelem mű­ve. Ezután a pusztán törvénytiszteletből fakadó, betű szerinti („a betű öl”) engedelmességtől megszabadulva képes lesz a törvény megelevenítő lelkének engedelmeskedni (2Kor 3:6). Isten kegyelme munkálja benne a törvény iránti engedelmes­séget, vagyis „engedelmes hitet”, amely által megigazulhat.

A gazdag ifjúnak, aki az örök élet elnyerésének feltételei után érdeklődött, Jézus egyszerűen azt felelte: „Ha be akarsz men­ni az életre, tartsd meg a parancsolatokatl Az ifjú „Melyeket?” kérdésére, Jézus a Tízparancsolatra mutatott rá. A törvényről a Mester ezt mondotta: „míg az ég és a föld elmúlik, a tör­vényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik” (Mt 5:18).

Feltehetjük a kérdést, milyen úton jutott a kereszténység arra a következtetésre, hogy megváltoztathatja a negyedik paran­csolatot? A protestánsok úgy vélik, hogy a szombatról a va­sárnapra való áttérés Jézus és az apostolok idején a feltáma­dás emlékére történt. A katolikusok viszont azt állítják, hogy a századok során végbement változás az egyház kizárólagos ha­talmának köszönhető. Gibbons kardinális azt írja: „Olvassátok el a Bibliát Mózes I. könyvétől a Jelenések könyvéig és egyet­len sort sem fogtok találni, amely okot adna, vagy elrendelné a vasárnap megszentelését! A Szentírás előírja a szombat val­lásos tiszteletét. Ezt a napot viszont soha nem szenteltük meg.”

Ennek a változásnak az igazi oka a negyedik parancsolat ter­mészetében rejlik. „Isten törvényének pecsétje a negyedik pa­rancsolatban található. A tíz közül csak ez tünteti fel a Tör­vényadó nevét és rangját. E parancsolat hirdeti, hogy Isten az ég és a föld Teremtője, és ezért mindenkinél nagyobb tisztelet és imádat illeti meg. A Tízparancsolatnak csak ez az egy rendel­kezése utal arra, hogy a törvényt milyen hatalmas lény alkotta. A pápai hatalom a szombat megváltoztatásával a törvényt megfosztotta a pecséttől. Jézus tanítványainak az a feladatuk, hogy a negyedik parancsolat – a szombat – megszentelésével jogos helyére állítsák vissza a teremtés emlékünnepét.”

Ebből megérthetjük, hogy az ellenség miért támadja különös­képpen a negyedik parancsolatot. Mivel a szombat a teremtés emlékünnepe, megtartása az Isten iránti hűség jele. Ha ezen a napon Istent imádjuk, elismerjük, hogy Ő a teremtett. Éppen ezért kéri az Úr a szombat megünneplését azoktól, akik az utolsó időkben „megtartják Isten parancsolatait és a Jézus hi­tét”. Akkor, amikor a vasárnap a „fenevad és az ő képe” imá­dóinak „bélyegévé” válik, a szombat újból az egyedül igaz Is­ten, a Teremtő imádóinak megkülönböztető jele lesz.

Amikor a harmadik angyal üzenete hangos kiáltássá válik, so­kan ezt törvényeskedésnek fogják bélyegezni, mintha a va­sárnap tiszteletben tartásának kikényszerítése nem lenne törvényeskedés. A törvényeskedés nem más, mint a törvényre való pontos figyelmezés. Nos, úgy tűnik, világosan állást fog­laltunk azzal a magatartással szemben, amely az üdvösséget nem kegyelemből és hit által keresi. Van azonban a törvényes­kedésnek egy másik formája is, amelyről ma ritkán beszélnek, amelyet az írástudók és a farizeusok gyakoroltak, és amelynek alapján Jézust elítélték. Jézus ugyanis a törvénytudók szemére vetette, hogy Isten törvényét kijátsszák, követelményei elől kitérnek és kibúvókat keresnek. Csak azért hivatkoznak Isten törvényére, hogy saját rendelkezéseiket tartsák meg (Mk 7:5- 13). Ha pedig a szokások többé nem felelnek meg az erkölcsi törvénynek, akkor az erkölcsi törvényt fogják a szokásokhoz igazítani.

Isten abszolút értékű parancsokat tartalmazó törvényét egy, a saját kényelmünket kiszolgáló törvénygyakorlattal helyettesí­teni – ez szintén egyfajta törvénytelenség. Ha a törvényt ily módon „lefaragjuk”, hogy a gyakorlatban könnyen alkalmaz­ható legyen, beleesünk abba a tévhitbe, hogy valóban meg­tartjuk. És ekkor, mint minden elfogult ember, azt hihetjük magunkról, hogy összhangban vagyunk Istennel, holott csak a saját magunk által és a saját képünkre formált erkölcsi sza­bályt követtük. Krisztusnak gondja van rá, hogy tanítványai­nak elmondja: „ha a ti igazságotok nem több az írástudók és farizeusok igazságánál, semmiképpen sem mehettek be a mennyeknek országába” (Mt 5:20).

A hegyi beszédben Jézus elmondta azt, amit minden tanít­ványnak tudnia kell a törvényről: Ő nem azért jött, hogy eltö­rölje a törvényt és a prófétákat, hanem, hogy betöltse. Ezután ünnepélyesen kijelentette, hogy a törvény változatlan marad mindaddig, amíg az ég és a föld fennállnak. Végül Jézus a mennyek országát ígérte annak, aki hozzá hasonlóan meg­tartja a törvényt és a prófétákat, és felebarátait azok megtar­tására tanítja. (Mt 5:17-19).

Hajói megfigyeljük, ez az, amit a harmadik angyal üzenete is tanít: óv mindenfajta hamis imádattól., és felszólítja az utolsó napok keresztényeit, hogy tartsák meg „Isten parancsolatait és a Jézus hitét”. Ma még van rá lehetőség, hogy a Jelenések könyve 14. fejezetének hármas üzenete alapján az igazság mellett foglaljunk állást. Ma még van alkalmunk arra, hogy Is­ten kegyelméből összhangba hozzuk életünket az Örökkévaló Evangéliummal. Holnap talán már késő lesz, mert íme „aki el­jövendő, eljön” hamar, és az ő jutalma nála van, hogy megfi­zessen mindenkinek, amint az ő cselekedete lesz” (Zsid 10:37; Jel 22:12).

„Nem minden, aki ezt mondja nékem: Uram! Uram! – megyen be a mennyek országába; hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát” (Mt 7:21).

XIV. fejezet

„IIlés eljön…”

A Jelenések könyvéből mindenekelőtt a feltámadott, dicsősé­ges és hatalmas Krisztust ismerjük meg, akié „minden hata­lom mennyen és földön” (Mt 28:18), és aki Atyjával a királyi székben ül (Jel 3:21; 5:6; iPt 3:21-22). Ez a könyv a történelem végső aktusa, Krisztus dicsőséges eljövetele felé mutat” (Jel 1:7; 17:14; 19:16).

A Jelenések könyvének nagy kinyilatkoztatása a történelem Urának dicsőséges eljövetele. Minden egyes próféciái láncolat erre a végső eseményre mutat. A könyv írója is ezért imádkozik: „Bizony jövel Uram, Jézus!” (22:20). Nem puszta, jövőbetekintő spekulációval állunk itt szemben, és nem is az ősegyház re­ménységével. János személyesen várja Krisztus visszajövetelét. A Megváltó eljövetelének híre a Jelenések könyvében Jézus ígé­retein és János személyes belső bizonyosságán alapszik.

Evangéliumában János emlékeztet a Mester nevezetes kije­lentésére, amelyet távozása előestéjén a felsőházban tett: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben és higy- gyetek énbennem! Az én Atyámnak házában sok lakóhely van; ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elme­gyek, hogy helyet készítsek néktek. És ha majd elmegyek, és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek ti­teket; hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek (Jn 14:1-3).

János is abban reménykedett, amiben az apostoli gyülekezet. Az apostolok írásainak és beszédeinek fő témája az üdvösség­be vetett hit mellett Jézus visszajövetelének várása volt. Az Újtestamentum több mint háromszázszor tesz említést az Úr második eljöveteléről – nem is számítva a számos közvetett utalást- Ez világosan mutatja, hogy nem másodlagos fontos­ságú tanításról van szó, hanem egy alapvetően fontos kinyi­latkoztatásról.

Ezt megértve már nem meglepő, hogy a történelemnek ezt a fő eseményét – amely a könyv témája – János a Jelenések könyve elején jelenti be: „ímé eljő a felhőkkel, és minden szem meglátja Őt, még akik Őt általszegezték is; és siratja Őt a földnek minden nemzetsége” (1:7).

A páthmosi prófétának ez az örömteljes bejelentése nemcsak az örömteli keresztény reménységet fejezi ki, hanem Izrael népe és az Ószövetség prófétáinak reménységét is idézi. Tud­juk, hogy már Énok is, aki „Ádámtól fogva a hetedik volt”, így prófétált: „ímé eljött az Úr az ő sok ezer szentjével, hogy ítéle­tet tartson mindenek felett” (Júdás 14-15).

A zsoltáros így énekelt az Úr eljövetelének nagy napjáról: „El­jön a mi Istenünk és nem hallgat; emésztő tűz van előtte, s körülte erős forgószél. …Örüljenek az egek és örvendezzen a föld; harsogjon a tenger és minden benne való! Viduljon a me­ző, és minden, ami rajta van; örvend akkor az erdő minden fá­ja is az Úrnak orcája előtt, mert eljön, mert eljön, hogy meg­ítélje e földet. Megítéli majd a világot igazsággal és a népeket az ő hűségével” (Zsolt 50:3; 96:11-13).

„ímé az Úristen jő hatalommal…” – mondja Ésaiás próféta – „ímé jutalma vele jő, és megfizetése előtte” (Ésa 40:10). „ímé eljött szabadulásod” (62:11). „ímé az Úr eljő tűzben, s mint forgószél az ő szekerei” (66:15). Dániel próféta a következő, Jánost is megihlető szavakban írja le ezt az eseményt: „…ímé az égnek felhőiben, mint valami emberfia jöve” (Dán 7:13).

Az izraeli próféták példáját követvén János, valahányszor Jé­zus dicsőséges eljöveteléről beszél, mondanivalóját ezzel a jel­lemző szócskával kezdi: „ímé”. „ímé hamar eljövök” (Jel 22:7.12) „ímé az ajtó előtt állok” (3:20) „ímé eljövök, mint a tolvaj” (16:15) „ímé eljő a felhőkkel” (1:7; 14:14)

A Jelenések könyvében az „ímé” szócskát megtaláljuk mind a hét levél elején, és az Úr minden nagy fontosságú kijelentése elején, A szent írók ezt a szócskát tehát figyelemfelkeltő cél­zattal használták.

A Jézus eljövetelét hirdető bejelentésekben még egy másik dolog is, szembetűnik: az igék következetesen jelen idejű használata: „ímé eljövök”, „ímé eljő”. Egyesek szerint ez azt fejezi ki, hogy az Úr állandóan cselekvően van jelen a világtör­ténelemben, attól a naptól fogva, hogy mennybement és Isten trónjának jobbjára ült, egészen eljövetelének napjáig. Jézus eljövetele folyamatban levő esemény, egy történelmi fejlődés, amelynek végső aktusa a Megváltó megjelenése lesz az ég felhőiben az idők végén.

Amilyen mértékben ez a végső esemény ismertté válik – és ez egyre inkább így van -, elmondhatjuk, hogy az Úr második el­jövetele megvalósulóban van már mennybemenetele óta. De ebben a kijelentésben, hogy „ímé eljön”, a hangsúly inkább a bizonyosságra és a sürgető közelségre helyeződik. János, hogy még bizonyosabbá tegye az eseményt, hozzáteszi, hogy az eljövetel „az ég felhőiben” fog történni.

A Bibliában a felhő Isten dicsősége megjelenésének szimbó­luma: „ímé az Úr dicsősége megjelenék a felhőben” (2MÓZ 16:10). Ugyancsak Isten jelenlétének a jelképe: „ímé én hoz­zád megyek a felhő homályába n” (2M0Z 19:9; 4MÓZ 11:25). Sok-sok példát találhatunk erre a Bibliában. Elég, ha az átvál­tozás vagy a mennybemenetel jeleneteire gondolunk. Az Úr a felhők közül hallatta a hangját (Mt 17:15), és Jézus ugyancsak felhőben ragadtatott el a tanítványok szemei elől (ApCsel 1:9).

Miközben az apostolok szemeiket az égre emelték, e szavakat hallották: „Ez a Jézus, aki felviteték tőletek a mennybe, ak­képpen jő el, amiképpen láttátok őt felmenni a mennybe” (ApCsel 1:11) – azaz a felhőkben, és mindenki szeme láttára. „Minden szem meglátja Őt” – teszi hozzá a Jelenések könyvé­nek írója. Az esemény egyetemes és mindenki által látható lesz. „Mert amiképpen a villámlás napkeletről támad és ellát­szik egész napnyugatig – mondja Jézus -, úgy lesz az Emberfi­ának eljövetele is” (Mt 24:27).

Még azok is, akik Őt általszegezték, meglátják Jézust eljönni az égnek felhőiben – hangsúlyozza János. Akik Jézust kínhalál­ra ítélték, meggyőződhetnek róla, hogy Ő valóban az, akinek magát nevezte: „Krisztus, az Isten fia”. „Sőt, mondom néktek – teszi hozzá Jézus a bírák kérésére – mostantól fogva meglát­játok az embernek Fiát ülni az Istennek hatalmas jobbján, és eljőni az égnek felhőiben” (Mt 26:64).

A bizonyítás elkerülhetetlen lesz. De milyen keserűen csalód­nak azok, akik ma, éppúgy mint régen, nem akarják elhinni, hogy Jézus „a Krisztus, az élő Isten fia”, vagy pedig készakarva nem vesznek tudomást az elkerülhetetlen szemtől-szembeni találkozásról a „nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusunk­nak dicsősége megjelenése” napján (Tit 2:13). Ekkor lesz majd „sírás és fogcsikorgatás” – miként az evangélisták írják (Mt 24:51; 25:30; 13:42; 22:13). //És amikor meglátják az Emberfiát eljőni az ég felhőiben nagy hatalommal és dicsőséggel”, akkor sír majd a „föld minden nemzetsége” (Mt 24:30). János emlé­kezett a Mester e szavaira és szinte szó szerint ismételte meg: „és siratja Őt e földnek, minden nemzetsége” (Jel 1:7).

A pecsétekről szóló látomás végén János látta, mennyire fél­nek azok, akik hitetlenségből elvetették azt, akit Isten az ő üdvösségükre küldött: „És a földnek királyai és a fejedelmek és a gazdagok és a vezérek és a hatalmasok, és minden szolga és minden szabad, elrejték magokat a barlangokba, és a he­gyek kőszikláiba: „És mondának a hegyeknek és a kősziklák­nak: Essetek mireánk és rejtsetek el minket annak színe elől, aki a királyi székben ül, és a Bárány haragjától.: Mert eljött az ő haragjának ama nagy napja, és ki állhat meg?” (6:15-17).

A kérdés, hogy vajon ki állhat meg majd, amikor az Isten Fia megjelenik az ég felhőiben, alapvető fontosságú. Erre a Jele­nések könyve legalább két helyen pontos választ ad: A hetedik fejezetben a következőképpen: „Akik fehér ruhákba vannak öltözve… azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból és meg­mosták az ő ruháikat és megfehérítették ruháikat a Bárány vé­rében. Ezért vannak az Isten királyi széke előtt; és szolgálnak neki éjjel és nappal az ő templomában” (7:13-15). A 14. feje­zetben azokat, akik a három angyal felhívására válaszoltak, úgy említi az apostol, mint akik „áron vétettek meg a földről”. „Ezek áron vétettek meg az emberek közül Istennek és a Bá­ránynak zsengéiül, és az ő szájokban nem találtatott álnokság; mert az Istennek királyi széke előtt feddhetetlenek” (14:3-5).

Először a megváltottak nagy seregéről van szó, „melyet senki meg nem számlálhatott, minden nemzetségből és ágazatból és népből és nyelvből.” Az igazak a homlokukon az élő Isten­nek pecsétjét hordják. Másodszor pedig egészen pontosan azokról van szó, akik nem imádták a fenevadat és az ő képét, és nem vették fel a bélyegét homlokukra vagy kezükre (14:9; 20:4).

A könyv elején arról olvastunk, hogy Jézus miként fog eljönni. János elsősorban ennek az eseménynek természetfeletti és egyetemes voltát hangsúlyozza. Krisztus az égben, a „felhők között” jelenik meg és „minden szem meglátja őt”. A második látomás pedig a Jézus visszajövetelének „miértjére” felel. Ez a kép közvetlenül a Jelenések könyve 14. fejezetének hármas angyali üzenetét követi. Aratást és szüretet ábrázol.

„És látám, ímé vala egy fehér felhő; és a felhőn üle valaki, ha­sonló az embernek Fiához, a fején arany korona és a kezében éles sarló. És más angyal jöve ki a templomból, nagy szóval ki­áltván annak, aki a felhőn ül vala: indítsd a sarlódat és arass, mert a földnek aratnivalója megszáradt. Bocsátá azért, aki a felhőn ül vala, az ő sarlóját a földre; és learattaték a föld” (14:14-16).

Később ez a jelenet megismétlődik, de ezúttal az aratás a „föld szőlőinek gerezdeit” illeti, „mert megértek annak szőlei” (14:17-20). Mindkét esetben kétségtelenül Jézusnak, a király­nak az eljöveteléről van szó. Az esemény célja világosan feltá­rul: Jézus aratni és „szüretelni” jön. Milyen sokatmondó szim­bólumok: az első Krisztus visszatértére, a második pedig arra a napra utal, amikor az Úr a gonoszok felett végső ítéletet hirdet.

A konkolyról szóló példázatban Jézus maga mondta, hogy az aratás „a világ vége” (Mt 13:39). Akkor az aratás Ura azt mond­ja majd az aratóknak: „Szedjétek össze először a konkolyt, és kössétek kévékbe, hogy megégessétek! A búzát pedig takarít­sátok az én csűrömbe” (13:30). Tehát a világ learatásakor az Úr elválasztja a búzát a konkolytól. Mindazok, „akik gonoszságot cselekesznek, „tüzes kemencébe vettetnek”, ahol „sírás és fogcsikorgatás” lesz. Az igazak pedig „fénylenek, mint a nap, az ő atyjoknak országában” (13:41-43).

Nem nehezebb a szüret jelképét sem megfejtenünk, hiszen az Ige közvetlenül utal az ítéletre. A megérett szőlőszemek levá­gattatnak és az „Isten haragjának nagy borsajtójába” vettet­nek” (Jel 14:19). „Isten haragjáról” beszélve Pál apostol meg­jegyzi, hogy „emberi módon” szól, azért, hogy elmondja, „mi módon ítéli meg Isten a világot” (Rm 3:5-6). Kétségtelenül ne­héz elképzelnünk az itt leírt képet, bár a felvázolt részletek borzalommal töltenek el. Minden valószínűség szerint a végső ítéletről van szó, amely kizárja az egyetemes üdvösség lehe­tőségét.

Pál apostol szavai nem hagynak kétséget az olvasóban: „Ne tévelyegjetek – mondja a Galatabeliekhez írt levélben – Isten nem csúfoltatik meg; mert amit vet az ember, azt aratándja is. Mert aki vet az ő testének, a testből arat veszedelmet; aki pe­dig vet a léleknek, lélekből arat örök életet. A jótéteményben pedig meg ne restüljünk; mert a maga idejében aratunk, ha el nem lankadunk” (Gal 6:7-9).

A hatalommal és dicsőséggel eljövendő Krisztusról szóló har­madik látomás, az Emberfiát – a római császárok győzelmei­nek mintájára – győztes csapatai élén bevonuló hódítóként áb­rázolja. „És látám, hogy az ég megnyílt, és ímé vala egy fehér ló, és aki azon ül vala, hívatik vala hívnek és igaznak, és igazságo­san ítél és hadakozik. És az ő szemei olyanok, mint a tűzláng; és az ő fején sok korona. Az ő neve fel van írva, amit senki nem tud, csak ő maga. És vérrel hintett ruhába vala öltöztetve és a neve Isten igéjének neveztetik. És mennyei seregek követik vala őt fehér lovakon, fehér és tiszta gyolcsba öltözve. És az ő szájából éles kard jő vala ki, hogy azzal verje a pogányokat; és ő fogja azokat legeltetni vasvesszővel; és ő nyomja a minden­ható Isten haragja hevének borsajtóját. És az ő ruháján és tomporán oda vala írva az ő neve: királyoknak Királya és urak­nak Ura” (Jel 19:1-16).

A király győzelme láttán az ég megnyílik, hogy utat engedjen a győztes fehér lovának. Az, aki a lovon ül, maga a megteste­sült hűség, a megélt igazság és a megszemélyesített igazsá­gosság. Semmi sem kerüli el tüzes tekintetét. Senki sem isme­ri még a nevet, amely arra a „szokatlan dologra” utal, amelyet véghez kell vinnie, miközben bosszút áll az Isten népéhez tar­tozó hívőkért.

Arra a kérdésre, hogy ruhája miért véres, az Úr maga válaszol Ézsaiás próféta által: „A sajtót egyedül tapostam, és a népek közül nem volt velem senki. És megtapodtam őket búsulá­somban és széttapostam őket haragomban: így freccsent vérök ruháimra és egész öltözetemet bekevertem. Mert bosszú­állás napja volt szívemben, és megváltottaim esztendeje el­jött” (Ésa 63:2-4).

Szóljon bár hozzánk teremtőként, megváltóként, Isten igaz­ságszolgáltatójaként, mindig „Isten igéjé”-t tolmácsolja (Jel 19:13). Az „éles kard”, amelyet meglendít, „hogy azzal verje a pogányokat”, nem más, mint Isten beszéde, „a Lélek kardja” (Ef 6:17). Egyetlen fegyver, amelyet Krisztus valaha is használt a rossz elleni küzdelmében. Ezzel fogja megtisztítani a világot minden hazugságtól, gőgtől és gonoszságtól.

Ezért adott neki Isten „minden hatalmat földön és égen”, és „olyan nevet, mely minden név fölött való”, azaz „királyoknak Királya és uraknak Urat'”, „hogy a Jézus nevére minden térd meg hajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr, az Atya Isten di­csőségére” ,(Fil 2:9-11). „Mert addig kell neki uralkodnia, míg­nem ellenségeit mind lábai alá veti. Mint utolsó ellenség töröl­tetik el a halál… Mikor pedig minden alája vettetett akkor ma­ga a Fiú is alávettetik annak, aki neki mindent alávetett, hogy az Isten legyen minden mindenben” (I.Kor 15:25-28).

A Jelenések könyvének minden látomása szükségszerűen arra a nagy napra mutat, amikor „maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből”. Akkor „feltá­madnak először, akik meghaltak volt a Krisztusban; azután mi, akik élünk, akik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön, az Úr elébe a levegőbe; és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk” (iThess4:i6-i7).

A felsőházban – a tanítványokkal töltött utolsó vacsorán Jézus megígérte, hogy visszajön. Az Olajfák-hegyén az angyalok megújították ezt az ígéretet. Attól fogva hirdették az aposto­lok a világon Krisztus közeli visszajövetelének örömhírét. És az apostoli egyház keresztényei így köszöntötték egymást: „Maran atha”: „Az Úr Jön” (I.Kor 16:21). Az első században Jé­zus visszatértének várása nem lankadt. De hogy ez a várako­zás élénk maradjon egészen a beteljesüléséig, az Úr kinyilat­koztatásokat adott a páthmosi prófétának.

A Jelenések könyvében Jézus visszatértének híre különleges erővel hangzik. Ennek az eseménynek a bizonyossága és közelisége újra és újra megerősítést nyer. Mindazoknak, amiket János látott, „meg kell lenniök hamar”, …mert az idő közel van… ímé eljő” (Jel 1:1-3.7).

A hét gyülekezethez intézett levelében Jézus mindannyiszor emlékeztet visszajövetelére. A thiatirabeli keresztényeknek ezt írja: „nem vetek reátok más terhet, hanem ami nálatok van, azt tartsátok meg addig, míg eljövök” (Jel 2:25). A szárdiszi gyülekezetnek ezt mondja: „Hogyha tehát nem vigyázol, el­megyek hozzád, mint a tolvaj, és nem tudod, hogy mely órá­ban megyek hozzád” (3:3). A filadelfiaiaknak közeli visszajöveteléről beszél: „ímé eljövök hamar. Tartsd meg, ami nálad van, hogy senki el ne vegye a te koronádat!” (3:11). Végül Laodiceá- val tudatja, hogy az ajtó előtt áll (3:20).

A hét trombitáról szóló látomás végén János azt írja, hogy „nagy szózatok lőnek a mennyben, melyek ezt mondják vala: E világnak országai a mi Urunkéi és az ő Krisztusáéi lettek, aki örökkön örökké uralkodik” (11:1). Hasonlóan, a végső nagy armageddoni küzdelem előtt az Úr még egyszer újra megismétli ígéretét: „ímé eljövök, mint a tolvaj. Boldog, aki vigyáz, és őrzi az ő ruháit, hogy mezítelenen ne járjon, és meg ne lássák az ő rútságát” (16:15).

Csupán a könyv zárszavában az Úr háromszor ismétli meg ugyan azt az üzenetet: „ímé eljövök hamar! Boldog, aki meg­tartja e könyv prófétálásának beszédeit, mert az idő közel van” (22: 7-10).

Az Úr másodszorra is megismétli: „És ímé hamar eljövök, és az én jutalmam velem van, hogy megfizessek mindenkinek, amint az ő cselekedete lesz. Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég, az első és utolsó. Boldogok, akik megmossák az ő ruháikat, hogy joguk legyen az életnek fájához, és beme­hessenek a kapukon a városba” (22:12-14).

A prófétai felhívások végén Jézus utolsó kijelentése, mintegy záró pontja nemcsak a Jelenések könyvének, de az egész Bib­liának: „Ezt mondja, aki ezekről bizonyságot tesz: Bizony, hamar eljövök” (22:20).

„És a Lélek és a menyasszony ezt mondják: Jövel! És aki hallja, ezt mondja: Jövel!” (22:17). A páthmosi próféta az Úr szavához kapcsolódva elmondja végső óhaját:

„Ámen, bizony jövel, Uram Jézus!”

(Jel 22:20).³⁶ E. G. White: A nagy küzdelem, 25. fej.

1 E. G. White: A nagy küzdelem 20. fejezet

2 J. N. Andrews: History ofthe Sabbath, 27. fejezet

3 E. G. White: A nagy küzdelem 25. fejezet

4 Adventist Review 1850. nov. 104

5 Review and Herald 1854. febr. 21.

6 SDA Encyclopedia 96. o.

7 ³° Ad Librum… Ambrosis Catharini, W. A. 7.721.4.

8 J. de Senarclens, „De la Vraige Eglise selon Calvin” 17.

9 Idézve: Roy Allén Anderson-tól az „Unfolding the Revelation”-ból, 153. o.

10 E. G. White: Child Guidance (Gyermeknevelés) 440. 0.

11 E. G. White: Szemelvények l.köt. goi. 108

12 John Gilmary Shea: The Observance of Sunday and Civil Laws for its Enforcement, The American Catholic Quarterly Reviewi883. jan. 8.139.152. o.

13 Review and Herald, 1851. aug. 5.

14 E. G. White: A nagy küzdelem, 25. fej.

15 E. G. White: A nagy küzdelem 25. fejezet

16 Frédéric Hoffetfent idézett könyve 234-244. 0. 118

17 E. G. White: A nagy küzdelem, 27. fejezet

18 E. G. White: Jézushoz vezető út, 46. o.

19 E. G. White: Jézushoz vezető út, 47. o.

20 James Gibbons: The Faith of Our Fathers (Atyáink hite), 1886.107. o.

21 E. G. White: A nagy küzdelem, 26. fejezet 126