Ah, fáraó, rajongsz; hisz a tömeg
A végzet arra ítélt állata,
Mely minden rendnek malmán húzni fog,
Mert arra van teremtve. Már ma mentsd fel:
Amit te eldobsz, ő meg nem nyeri,
És új urat keres holnap magának.
Vagy azt hiszed, hogy ülhetnél nyakán,
Ha a gazdának szükségét nem érzi?
Ha kebelében öntudat lakik?
Ádám
Miért jajgat hát, mintha fájna néki
A szolgaság?
Lucifer
Fáj, bár nem tudja, mi.
Mert minden ember uralomra vágy.
Ez érzet az, s nem a testvériség,
Mi a szabadság zászlajához űzi
A nagy tömeget – ámbár öntudattá
Nem ébred benne, és csak sejtelemkint
Zaklatja minden olyasért, mi új
S mi tagadása a már meglevőnek;
Abban remélvén testesűlve látni
A boldogságról képzett álmait.
Pedig mély tenger a nép: bármi napfény
Sem hatja át tömét; sötét leend az,
Csak a hullám ragyog, mit színe fölvet,
És mely hullám esetleg ép te vagy.
Ádám
S mért épen én?
Lucifer
Vagy más, veled rokon.
Kiben tudattá vált a népi ösztön,
S ki a szabadság bámult bajnokául
Fényes helyedre tolakodni mer.
Míg a tömeg, nem nyerve semmit is,
Nevet cserél, a gazda megmarad.
Ádám
Mi végtelen körút okoskodásod,
Melyből menekvés nincsen is talán.
Lucifer
Vagyon menekvés. Adj e
zen nehány
Kivált egyénnek láncot és gyürűt,
Adj más játékszert, s mondd:
ím a tömeg
Fölébe tollak, ez teszen nemesbé –
És elhiszik, és a népet lenézvén
Elszívelik, hogy őket is lenézd.
Ádám
Ne kísérts ily csábító álokokkal.
El a szolgákkal! Légyen mind szabad.
Hirdesd ki nékik, ám de jól siess,
Hogy, míg megbánom, késő is legyen már.
Lucifer félre
Előre csak önhitten útadon,
Hidd, hogy te mégy, ha a sors árja von.
Kimegy
Ádám
E mű meg álljon bevégzetlenűl,
Intő rom annak, aki nagyra tör,
Erőnk s gyöngénknek nagy kérdőjele.