“Isten Fia helytartójának” tekinti-e magát a pápa?

“Isten Fia helytartójának” tekinti-e magát a pápa?

A protestáns felfogás szerint a Jelenések könyvében megjelenő 666 számnak a pápai hatalommal történő azonosítása a pápaság azon eszmei igényére alapszik, amely szerint a pápa Krisztusnak, “Isten fiának földi helytartója” (a kifejezés latin változatának – vicarius filii dei – római számokkal kifejezett összege 666). A kérdés szempontjából sokadlagos szempont, hogy ez a kifejezés ebben a formában megjelenik-e a pápai koronán, a tiarán; a lényeg, hogy a pápa valóban Isten fia (Krisztus) helytartójaként tekint-e magára vagy sem.

Mielőtt erre a kérdésre rátérnénk, néhány szót a pápai koronáról. A koronát az egyházfők a 8. századtól viselték, a legkorábbi fennmaradt verzió az 1570-es évekből való, vagyis az ezt megelőző évszázadokban használt koronákról leginkább csak néhány fennmaradt korabeli egyházi ábrázolás alapján alkothatunk fogalmat. Ami biztosan tudható, többek között éppen a Vatikán honlapján közöltek alapján, az az, hogy a korona számos módosításon ment keresztül története során. (Lásd: (“Tiara,” Holy See Press Office, 03.04.2001. http://www.vatican.va/news_services/press/documentazione/documents/sp_ss_scv/insigne/triregno_en.html) A 20. századi pápák által viselt és megtekinthető verzió alapján tehát sem az nem bizonyítható minden kétséget kizáróan, hogy soha nem szerepelt a koronán az említett felirat, sem pedig az, hogy valaha is szerepelt. Felirat ide vagy oda, a fentebb hivatkozott vatikáni sajtószolgálat által közölt írás az esetleges félreértések vagy félremagyarázások elkerülése végett határozottan kijelenti, mit jelképez a korona. Eszerint, a hármas korona (triregnum) a pápa hármas hatalmát hivatott szimbolizálni, ezek pedig: “a királyok atyja, a világ kormányzója és Krisztus helytartója” (Vicar of Christ).

Ahogy említettük, a lényegi kérdés tehát az, hogy vajon a pápai intézmény valóban Isten fia földi helytartójaként tekintett-e magára, vajon ezt az eszmei igényt testesíti-e meg a pápai uralom? A válaszunk mindezek után nem is lehet más: nyilvánvalóan igen. A reformációs mozgalom legjelesebb képviselői és nyilatkozatai is teljesen világosan ezen eszme miatt jelentették ki a pápaságról, hogy Antikrisztus, aki Isten fiának helyébe és ezáltal ellenébe emeli magát. Nézzük például a reformáció lutheri ágának hitvallását: “A pápa az isteni törvény vagy az Isten Igéje szerint nem feje az egész kereszténységnek. … a pápa az Antikrisztus maga, aki Krisztus fölé magasztalta és vele szembe helyezte magát, mivel nem teszi lehetővé, hogy a keresztények ő nélküle üdvözüljenek, ami természetesen nem igaz, és nem Isten rendelése vagy parancsolata.” (Schmalkaldeni cikkelyek). Vagy lássuk a presbiteriánus irányzat hitvallását: “Nincs más feje az egyháznak, hanem csak az Úr Jézus Krisztus; semmiképpen sem lehet tehát a római pápa sem; hanem ő az Antikrisztus, a bűnnek ama fia, a kárhozat fia, aki felmagasztalja magát, az egyházban, Krisztussal és mindazzal szemben, ami Istennek neveztetik.” (Westminsteri Hitvallás)

13. századi freskó I. Sziveszter pápával és I. Constantinus római császárral.

De térjünk vissza a vicarius filii dei kifejezés használatára. A kifejezés természetesen létezik és az is jól dokumentált történelmi tény, hogy ezt a pápaság magára alkalmazva használta. Minden ezzel ellentétes vélekedés a vonatkozó történettudományi és egyháztörténeti szakirodalommal kapcsolatos elemi szintű tájékozatlanságra utalna. A kifejezést használja az i.sz. 8-9. században keletkezett ún. ál-konstantinuszi adománylevél (Constitutum Constantini), amelynek a pápaság hatalma kialakulásában betöltött szerepét nem lehet eléggé hangsúlyozni. (“Szent Péter lett az Isten Fia helytartójának [vicarius filii dei] megtéve a földön, a pontifexek [pápák], kik ugyanazon apostolfejedelemnek az utódai…”). Az ál-konstantinuszi adománylevelet a korszakkal foglalkozó tekintélyes történészek, így például Peter Heather “minden idők egyik legfontosabb hamisítványának” tekintik, mégpedig azért, mert egyebek mellett ezen adománylevélben foglaltakra hivatkozva szilárdította meg a római pápaság a hatalmát a középkori Európában. (Peter Heather, The Restoration of Rome: Barbarian Popes and Imperial Pretenders, Pan Books, 2013. 360.).

A tekintélyes katolikus egyháztörténész és pap, August Franzen szerint ez a dokumentum szolgált “nem csupán az egyházi állam, hanem a primátus és a pápák VII. Gergelytől III. Incéig és VIII. Bonifácig tartó egyetemes uralmának alapjául is” (August Franzen. A Concise History of the Church. Revised and Edited by John Dolan, London: Burns & Oates; New York: Herder & Herder, 1969. 142.)

IX. Leó pápa (1049-1054) korából ismerjük az első olyan fennmaradt pápai dokumentumot, amely közvetlenül hivatkozik is az ál-konstantinuszi adománylevélre (Heather, 382.). Vagyis a pápaság teljes mértékben hivatalos dokumentumként kezelte ezt a hamisítványt is; a történész szavaival: a pápák e hamisítványokat “nem féltek használni.” (Heather, 234.) Leó pápa bizalmasa, Damiáni Szent Péter bíboros, az ál-konstantinuszi adománylevélre hivatkozva a következőképp fogalmazott: „Most tehát a Római Egyháznak, az apostolok székének a rómaiak ókori birodalmi udvarát kell utánoznia. Ahogyan a régi és evilági szenátus a népek teljes sokaságának a Római Birodalom alá vetésére törekedett, most úgy kell az apostoli szék szolgáinak, az egyetemes egyház spirituális szenátorainak az ő egyetlen foglalatosságukká tenniük, hogy törvényeik által az emberi fajt Istennek, az igazi császárnak vessék alá.” (Idézi: Heather, 388.)

E stratégia jegyében VII. Gergely pápa (1073-1085) már ugyanerre az említett ál-konstantinuszi adománylevélre hivatkozva emelte magát a császári hatalom fölé Dictatus papae című dokumentumával. E dokumentummal öltött teljes formát a pápai uralkodói igény – miszerint „a birodalom eredete és végső tekintélye a pápai tekintélyből származik” (Heather, 390, 391.). Klaus Schatz, neves jezsuita egyháztörténész megfogalmazásában, a VII. Gergely „pápa által kiadott Dictatus papae dokumentum egy olyan pápaság tulajdonképpen példa nélküli szimbólumává vált, amelynek a szuverén hatalom iránti igénye gyakorlatilag úgy tünteti fel, mint aki Krisztus helyébe lép.” (Klaus Schatz, SJ: Papal Primacy. From Its Origin to the Present. A Michael Glazier Book. The Liturgical Press, Collegeville, Minnesota, 1996. 86.)

Az un. “Konstantini adománylevél”

Az ál-konstantinuszi adománylevélben azonban nem csak az “Isten Fiának helytartója” cím jelenik meg, hanem az az eszme is, miszerint a pápa a római császári hatalom örököse. Éppen ez teszi ezt a dokumentumot különösen jelentőssé. És mivel érzékelteti ezt legszemléletesebben az adománylevél? Azzal, hogy a következőket jelenti ki a római császár nevében: “tehát az ő [a pápa] legszentebb fejére helyeztünk, saját kezünkkel, egy ragyogóan fénylő tiarát.” Vagyis az Isten Fiának helytartója cím (a Krisztus-helyettesítés eszméje) és a római császári hatalomnak a pápára való átruházása egyszerre jelenik meg a dokumentumban. Az “Isten Fiának helytartója” cím a császár személyében megtestesülő római eszmének, a világ fölötti egyetemes lelki és politikai hatalom eszméjének átruházását szolgálja. Így tartozik össze a tiara és “vicarius filii dei”. A neves jezsuita egyháztörténész megfogalmazásában: “Az adománylevél által Róma, mint Egyház és Róma, mint Birodalom egyetemessége egyszer és mindenkorra egyesült. Ettől fogva a birodalmi hatalom politikai koncepciója a pápai főhatalom eszméjének szerves részévé vált. … Az adománylevél alapvető eszméje győzedelmeskedett: a keresztény világ egyetlen egyeduralkodója a pápa.” (Friedrich Kempf. Die Päpstliche Gewalt in der mittelalterlichen Welt; in: Miscellanea Historiae Pontificiae, XXI (1959).

Az ál-konstantinuszi adománylevél tehát valóban hamisítvány volt, azonban egyházi hamisítvány, így a benne szereplő kijelentések (így többek között az “Isten fiának helytartója” cím is) éppen azt tükrözték, amit a pápaság önmagáról egyébként is gondolt és aminek fel akarta tüntetni magát (l. pl. Heather, 234.). E dokumentum tehát nem más mint a pápaság hatalmának önértelmezése, egy saját kézzel írt ars poetica, annak kifejezése, ahogy az egyház magára tekintett. A neves egykori történész, Williston Walker szavai szerint az adománylevél “tartalma nem állított többet, mint amit a kor pápai udvara őszintén valóságosnak gondolt” (Williston Walker. A History of the Christian Church. 4th ed., Edinburgh: T. & T. Clark Ltd., 1997, 236).

A Krisztus-helyettesítés és egyetemes uralom tekintetében a pápaság önmeghatározása természetesen a mai napig változatlan, ahogyan arra például az 1983-ban kiadott és jelenleg is hatályos (!) egyházjogi törvénykönyv is rámutat, kijelentve, hogy a pápa “Krisztus helytartója és ezen a földön az egész egyház pásztora” (Codex Iuris Canonici, 331. kán.). Mindez tehát nem “protestáns előítélet” és “vádaskodás,” hanem a katolikus egyháztan és egyháztörténet által mindig is világosan felvállalt eszme. Más kérdés, hogy egyértelműen úgy tűnik: egyes protestánsok számára ez az eszme ez ma már korántsem jelent problémát.

(Buda Péter)

Mondja el a véleményét!