Egyháztörténelem – másként (Egyház és állam az I.-től a IV. századig.)

Peter de Rosa jezsuita szerző könyve a pápaságról – (részlet)

A rómaiak a keresztényeket egy zsidó szektának tartották, s ezért a társadalom ellenségeinek számítot­tak. Azzal gyanúsították őket, hogy saját királyuk van. Péter azonban tudta, hogy Krisztus soha nem akart a császár vetélytársa lenni és hogy a keresztények nem hazaárulók csak azért, mert Jézust imádják. A hit más, mint az állampolgárság, ámde elősegíti, hogy a keresz­tények jobb állampolgárok legyenek;

Néró császár ezt másként látta. Élvezte, hogy üldöz­hette ezeket a lázadókat. Arra kényszerítette a keresz­tényeket, hogy szerepet játsszanak a cirkuszban. Vadállatbőrbe varratta őket és ízekre szaggattatta a szeren­csétleneket.

64. július 19-én Róma lángba borult. A körülmények gyanúsak voltak. Néró az egykori Antiumban – ma Anzio – élvezte a tengeri levegőt. A korabeli tűzoltóság,  a triumviri nocturni szabadnapot kapott. A tűz egy héten át pusztított és Róma városának tizennégy kerü­letéből tíz teljesen leégett. Amikor Néró visszatért Rómába, Poppaea császárné és Aliturus, a színész azt sugdosták a fülébe: természetesen a keresztények a felelősek.

A Quintillianus kies mezőin álló cirkuszban a keresztényeket ehhez képest sújtotta a büntetés. A cirkuszt, amelynek középpontjában állott a heliopoliszi obeliszk, minden éjjel élő fáklyákkal világították meg; a keresztények, férfiak, nők és gyermekek keresztre feszítve égtek. Valóban nagyon látványosan haltak meg. Majd  az elsőket sokan mások követték. A tűzvész után nem sokkal Péter apostolt is letartóztatták. Saját halálát is félelem nélkül várta. Úgy vágyakozott Istenéhez, miként Jézus.

Kívánsága hamarosan teljesült. Egy napon kivezették a börtönből a vakító napfényre, a friss levegőre, melytől majdnem elállott a lélegzete, keresztet helyeztek a vállára és ráparancsoltak, hogy induljon el. A hír gyorsan elterjedt és mihamar Linus püspök is ott termett. A nagy halász elindult Jézusához. Távolról is nagyon soványnak és gyengének tetszett, a hosszú fogság megtörte. Mégis boldogság sugárzott arcáról.

Midőn a cirkusz északi részét elérték, Péter mestere iránti tiszteletből azt kérte, hogy fejjel lefelé feszítsék meg. A katonák nem sokáig kérették magukat. Az  elítélt utolsó kívánságát a lehetőség szerint mindig tiszteletben tartották. Az idős embert gyorsan elérte a halál, mivel a vér a fejébe tódult. Eszméletét veszítve ment át a dicsőségbe.

Pétert még azon az éjszakán levették hívei a kereszt­ről és a városfalhoz közel temették el, oda, ahol a cirkusz áldozatait rendszerint elhantolták. Sírja a Via Cornelia első mérföldkövénél volt. 30 évvel később Anakletos pápa egy kicsi oratóriumot építtetett fölé, ahová három-négy személy imádkozni betérhetett.

A római író Tertullianus írja: „Orientem fidem primus Nero cruentavit… (Néró volt az első, aki a növekvő hitet vérrel szennyezte be.) …Pétert – miként Krisztus megjövendölte – más valaki övezte fel, midőn a kereszt­fára kötözték; Pál viszont élt a római polgárok szabad­ságával. .. milyen boldog az az egyház, melynek tanítá­sait a mártírok vérével írták.”

Ámde nem volt távoli az az idő, amikor Péter utódai többé már nem szolgák, hanem a világ urai lettek. Bíborba, bársonyba öltöztek, mint Néró és pontifex maximusnak hívatták magukat.- A Halászt az első pápának nevezték el, de nem a szeretet erejére hivatkoztak, hanem arra a hatalomra, amelyet megszereztek – és úgy is cselekedtek, mint Néró.

A keresztények elfordulnak Jézustól és azt teszik másokkal, amit korábban velük cselekedtek, sőt még rosszabbat. A vallás, amely büszke volt arra, hogy szenvedéssel győzte le az üldözéseket, a legüldözőbb vallássá lesz, amelyet valaha is látott a világ. Azt a fajt is üldözi később, amelyből Péter és Jézus is származtak. Majd Krisztus nevében megparancsolják a kínzásokat ..és keresztre feszítik a másként gondolkodókat. Megkö­tik a szövetséget a trón és oltár között, és azt akarják, hogy a trón az oltár oltalmazója és a hit védelmezője legyen. Az lesz a meggyőződésük, hogy a trónnak (az államnak) minden alattvalóját kényszeríteni kell a keresztény vallás felvételére. Nem veszik észre, hogy Péter tiltakozott az ilyen kötődések ellen, s ezért halt vértanúhalált.

Az apostolnak a vatikáni dombon bekövetkezett ha­lála után három évszázaddal az egyház nagy lett és ha­talmas. Engedett a kísértésnek és a császár oldalára állt.

A nagy kísértés

Eljő a virradat. A nap aranysugarai pásztáznak a halmokon. A nap-korong még nem bújt elő és nagy csönd honol.

A csöndet csupán a pacsirták lüktető zenéje és egy kutya ugatása töri meg a campagnai síkságon. A nap felbukkan a láthatáron és új hang hallatszik: egy hadse­reg vonulásának a moraja. Porfelhő emelkedik az északi út felől. A porból és a ködből fegyelmezetten lépkedő fegyveres férfiak sorai bontakoznak ki. A pajzsokon és a zászlókon a sereg jelképe átlósan olvas­ható: Krisztosz (Krisztus). Legelől lovagol a főparancs­nok. Egy pompás telivéren vonul Konstantin, egyeduralomra vágyakozva. Esélyeit nem túlozhatja el. Ve­télytársának, Maxentiusnak jobbak a kilátásai, az ő se­regei erősebbek, s pihentebbek. Neki csak Róma falai mögött kell maradnia és akkor legyőzhetetlen. Kons­tantin azonban vonul tovább, neki nincs más választása. Ő ízig-vérig katona, aki a Végsőkig akar harcolni.

Az előző napon nagy és szokatlan élményben volt része. Nálánál senki sem imádta hűségesebben Sol – napistent; Apollót is tisztelte. Arcával a nap felé fordul­va, térdelve imádkozott a kiáradó istenséghez és akkor hirtelen látomást látott. Szédület fogta el vagy káprá­zat? Álom volt? A napból fekete sugarak lövelltek alá és egy név visszhangzott fejében: Krisztosz. Anyja, – Heléna már korábban kereszténnyé lett. Ő állandóan Krisztusról áradozott, Konstantin azonban nem hallga­tott rá, egészen eddig a pillanatig. Egy túlvilági hangot hallott, amely azt mondotta néki:

„E jelben győzni, fogsz.”

Bár tudja, szalmaszálba kapaszkodik, mégis megpa­rancsolja tisztjeinek, hogy a zászlókra a birodalmi sas helyébe Krisztus jelképét tegyék. Erről a Krisztusról azt hallotta, hogy állítólag feltámadt a halálból. Most, amikor meg kell majd ütköznie Maxentiussal, kipróbál­hatja ezt a fogást.

Menet közben hívei arról tájékoztatják, hogy Maxentius elhagyta a várost és a Rómától 9 mérföldnyire északra fekvő Saxa Rubra-felé tart. Ekkor döbben rá, hogy van még esélye a győzelemre . Az út ott két hegy között egy keskeny szoroson át vezet. Gyorsan terveket készít, hogy Maxentius visszavonulási lehetőségét elzár­ja. Az éjszaka buzgón imádkozott a napistenhez és mel­lékesen az új Isten nevét is áhítattal emlegette.

Másnap reggel, 312. október 27-én türelmetlenül várja a napfelkeltét, mert meg akar bizonyosodni afelől, hogy Jézus vele van. Majd kiadja a parancsot a támadás­ra. A milviói hídnál bekeríti az ellenséget, amely pánikszerűen próbál menekülni. Maxentius a Tiberis folyóba ugrik, így próbál egérutat nyerni. Fegyverzete azonban lehúzza és vízbe fullad sok katonájával együtt.

Konstantin diadalmasan bevonul Rómába, új császár­ként és az új isten kegyeltjeként.

Kis idő múltán tárgyalásokat kezd az új pápával, Szilveszterrel, aki római püspökként az óvatos Miltiades utódja. Szilveszter, miként később is sok más egyházfejedelem, nem tartja szokatlannak; hogy egy marcona katona az ellenfélen aratott győzelem nyomán hinni kezdjen a megfeszített Krisztusban.

Így kezdődött el a fatális szövetség a császár és a pápa, a trón és az oltár között. Ez azután a katolikus ortodoxia szerves részévé vált.

Konstantin császár sohasem mondott le a pogány államvallás fejét, megillető pontifex maximus címről. Amikor diadalíve 315-ben elkészült, győzelmét „az istenség ihletésének” tulajdonította, minden közelebbi megjelölés nélkül. Pénzérméire változatlanul a napisten képét verette. Nem törölte el sem a Veszta-szüzek intézményét, sem a győzelem istennőjének oltárát a szenátusban. A kereszténységet egyetlen pillanatra sem nyilvánította államvallásnak.

Konstantin 274-ben született Constantinus és egy egyszerű ágyas, Heléna fiaként. Tulajdonképpen nem lett volna joga a császároknak kijáró tisztelethez. Koronáját kardjával szerezte. Kétszer nősült; 326-ban fiát, Crispust, aki első feleségétől született, meggyilkoltatta. Második feleségét egy fürdőkádban fojtotta meg. Meg­ölte 11 éves unokaöccsét is, majd pedig sógorát, miután” esküvel biztos elvonulást ígért neki. A keresztényeket nem üldözte, csak rokonait és barátait.

Távol állt attól, hogy példás keresztény fejedelemnek nevezhessük. Egész életében inkább hidegvérű politi­kusnak bizonyult, akit kíméletlen és szörnyű hataloméhség jellemzett, ahogy Jacob Burckhardt írja róla. Támogatta a kereszténységet, mert hasznosnak tartot­ta, mivel egy döntő csatában győzelemhez segítette. Az egyház alkalmazkodott hozzá, anélkül, hogy házassági ügyei zavarták volna, mert az egyház számára így volt előnyös.

Nem sokkal ezután Konstantin szövetséget kötött keleti vetélytársával Liciniusszal. Ez az egyezmény a milánói ediktum néven ismeretes: 

„Hosszú idő óta az a véleményünk, hogy a vallássza­badságot nem szabad korlátozni. Sokkal inkább mindenkinek őriznie kell gondolatait és kívánságait, ‘ hogy képes legyen a lelki dolgokat úgy tekinteni, ahogy akarja. Ezért megparancsoltuk: mindenki­nek megengedtessék azt a hitet vallani és gyakorolni, amelyet akar….”

Ez példás kifejezése volt a minden embert korlátozás nélkül megillető vallási jogoknak. Az általa képviselt türelem lehetővé tette a keresztények számára, hogy előjöjjenek a katakombákból és teljes polgárjogot kap­janak. Tragédia, hogy ezt az elvet a katolikus egyház sohasem fogadta el. Ezért tagadta meg másoktól a val­lásszabadságot, mindenütt, ahol a hatalmat birtokolta. Midőn a vesztfáliai béke 1648-ban kinyilvánította, hogy „azok a polgárok, akiknek vallása földesurukétól kü­lönbözik, ugyanolyan jogokkal bírnak, mint a többi polgár”.

X. Ince pápa ezt elítélte. A vallásszabadság hasonló dokumentumait a- katolikus egyház évszázado­kon át keresztény ellenesnek, károsnak, veszélyesnek és ateistának minősítette, és átokkal sújtotta. Különös, sőt fonák dolog, hogy az egyháztörténelem egyetlen dokumentuma sem tanúsít olyan mérvű türelmet és bölcses­séget, mint az a milánói ediktum, amelyet két vérszom­jas császár adott ki.

380-ban valami olyan történt a kereszténységgel, amely méltán lepte volna meg Jézust és Pétert is. A római birodalom hivatalos vallásává lett. Lord Acton szavaival: „az abszolutizmus aranyozott mankója” szerepét kapta.

Kezdetben az állam beleavatkozott az egyházi ügyek­be, és megkísérelte a vallást a római jogrend sajátos igényei szerint formálni. Ettől kezdve az egyház, amely tömegmozgalomként és a lelki felszabadulás eszköze­ként indult, a konzervativizmus mintaképe lett, és az is maradt a mai napig. A főpapok nagyon-gyakran szövet­keztek a gazdagokkal a szegények ellen. Az „esetek többségében-jobbra és nem balra húztak. Ösztönösen jobban féltek a kommunizmustól, mint a fasizmustól.”

Idővel azután az egyház fordított egyet a dolgokon, és ő  avatkozott belé a fejedelmek ügyeibe. A pápák császárokat neveztek ki, sőt császárokat buktattak meg. És azt kívánták tőlük, hogy alattvalóikat kínzással és  halállal fenyegetve a keresztény hit felvételére kénysze­rítsék. A végeredmény a mai kereszténység. Sok tekin­tetben ez a legnagyobb kulturális erő, amit valaha is látott a világ. Az ár viszont amelyet ezért az evangélium igazságának fizetnie kellett, félelmetesen nagy.

Ez még azonban a jövő dolga. A Konstantin után  következő időkben a tekintélyessé vált egyház örült, hogy a pax romana előnyeit élvezhette: az egyetemesen elfogadott nyelvet, az egységes jogrendet és a jó útháló­zatot, amely segítette Jézus evangéliumát az egész birodalomban elterjeszteni.

Az egyháznak nem kellett tovább félnie az üldözések­től. A veszély immár csak a zsidókat és a hitetleneket fenyegette. Ők lesznek majd azok, akiket a keresztre feszített zsidónak, Jézusnak a nevében kínozni, elégetni es megfeszíteni fognak.

Az ősegyház pápái

Gregorovius, a német egyháztörténész írja, hogy az V. században élt I. Leóig egyetlen történelmileg jelen­tős püspök sem ült Péter székében. Jó okai voltak ennek. Az első időkben a keresztény közösség fő törekvése arra irányult, hogy az ellenséges környezetben életfeltételeiket biztosítsák. A zsidók szemében ellen­szenvesek voltak, a rómaiak pedig gyanúsnak tartották őket, hiszen nem imádták a pogány isteneket. Sőt, mivel megtagadták a katonai szolgálatot, polgári meg­bízhatóságuk iránt is kételyek merültek fel. Ennek ellenére terjedt a kereszténység, különösen a rabszol­gák, a szegényebb néprétegek körében. Ők a Hegyi beszédet és Jézus üzenetét forró lelkesedéssel fogadták. Hiszen Jézust is rabszolgaként feszítették keresztre és Isten, a test feltámadásának zsengéjeként feltámasz­totta Őt a halálból.

Midőn az egyház előjött a homályból és amikorra a Néró és Diocletianus alatt elszenvedett üldözés már emlék volt csupán, akkor kezdtek a dolgok rosszra fordulni. Ennek az előjelei már Konstantin megtérése előtt feltűntek.

Marcellinus 304-ben bekövetkezett halála után négy évig nem volt Rómának püspöke, mert a keresztény gyülekezet megoszlott a tekintetben, hogy az egyházba visszatért hitehagyottak gyakoroljanak-e bűnbánatot, vagy nem. Jóllehet, nagyon nehéz idők voltak ezek a hit szempontjából, sőt az eretnekség is felütötte fejét, a püspök (pápa) választása nem bírt rendkívüli jelentő­séggel.

Konstantin „császár után az egyház tekintélyének növekedésével megjelentek az átkos civódások. Az egyház földbirtokokhoz és előjogokhoz jutott. A diakó­nusok és papok rendjébe alkalmatlan jelöltek is beke­rültek. A mammon és Isten éles ütközeteinek területe lett az egyház.

Keserű ízű vetélkedések törtek ki egy-egy pápa halála után. Például 366-ban Liberius elhunytával mindkét .párt utódot választott. Ursinus lett az egyik pápa, Damastis a másik. Heves utcai harcok után Ursinus hívei elsáncolták magukat az éppen elkészült Santa Ma­ria Maggiore-bazilikában. Damasus hívei felmásztak a tetőre, azon rést vágva gerendákat és köveket zúdítot­tak a bent lévőkre. Időközben mások a főbejáratot ostromolták. Amikor ott sikerült behatolniuk, három napig tartó véres harc kezdődött. Végül 137 halottat kellett eltávolítani, valamennyien Ursinus hívei voltak.

Ursinust a császári helytartó száműzte, de Santa Maria Maggiore véres harca szennyfoltot hagyott Damasus pápaságán. Ezt ellensúlyozandó Damasus mint „Péter utóda” hangsúlyozta lelki hatalmát, jóllehet ezt az igényt, miként már említettük, az egyházatyák nem ismerték fel.

„Csak 382-ben érvényesült Damasus pápa­sága alatt a péteri szöveg (Te vagy Péter) úgy, mint a primátusi igény teológiai és bibliai igazolása” – írja Henry Chadwick.

Időközben a római püspök hatalmas földesúr és világi vezető lett. Furcsa ellentmondás, hogy a pápák attól lettek igazán pápák, hogy vallási szerepük mellett világi hatáskört is kaptak. „Mindennek eredmé­nye az a pápaság lett” — írja Jeffrey Richárd A pápák és a pápaság a korai középkorban című művében -, amelynek hatalma a legmerészebb álmokon is túltett.”

Damasus jó példa erre. Ő vérontás révén került hivatalába. Erőszakkal vált nagyon hatalmas és gazdag  emberré. Midőn a római prefektust, aki számos pogány papi címet is viselt, felszólította, hogy térjen át a keresztény hitre, az így válaszolt: „Szívesen megteszem, ha római püspököt csinál belőlem.” A korabeli író, Ammianus  Marcellinus azt javasolta, hirdessenek ver­senyt e komoly anyagiakkal járó pozíció betöltésére. „Mert ha ezt a tisztet valaki elnyeri, békeidőben olyan vagyonra tesz szert, hogy az adakozók nagylelkűsége révén állandóan kocsikázhat, szebbnél szebb ruhákba öltözhet és olyan fogadásokat adhat, melyeknek fény­űzése még a császári vendéglátást is felülmúlja.”

A Damasus megbízásából Rómában tartózkodó ne­ves aszkéta és egyházatya, Szent Jeromos leírásából tudjuk, milyenek voltak Damasus környezetének pap­jai: „Inkább vőlegénynek néztek ki” – írja. A pápának pedig, mivel erőszakkal jutott hatalomra, Ursinus hívei miatt állandó rendőri védelemre volt szüksége.

Ez a visszataszító epizód nem számított ritkaságnak. A későbbi választások alkalmával két-három vetélytárs – is küzdött a püspöki tisztért. Sokszor maradt az állás hónapokon és éveken át betöltetlen,, mert a rómaiak nem tudtak megegyezni. Egy alkalommal két egymással vetélkedő pápát egy harmadik buktatott meg, aki a ravennai exarchának, a császár helytartójának 1OO font aranyat adott segítségéért cserébe.

Az a hagyomány, hogy a római püspököt a római nép. választja, az apostoli időkre nyúlik vissza. Ez sokszor zavaros helyzetet teremtett. A XI. században e téren úgy tettek rendét, hogy a bíborosokat – mint a helyi papság képviselőit – tekintették választói joggal felruhá­zottaknak. A világiak a püspökválasztás kérdésében jogaikat soha nem tudták visszaszerezni. Még a bíboro­sok konklávéja sem volt képes maradéktalanul megol­dani a problémát, így aztán a középkor egyes szakaszai­ban több pápa is vetélkedett a trónért.

Gregovorius utal arra, hogy legtöbb pápa a VI. és VII. században csupán két-három évig ült a trónon. Vajon azért választották meg őket, mert már közel álltak a halálhoz, vágy halálukat a versengő pártok elősegítették? Gregovorius erről nem tesz említést. Richards szerint a legtöbb pápát érdemeikért választották meg, noha már öregek és betegek voltak. Sissinius pápát például 708. január 15-én szentelték fel. Az arthritis (ízületi gyulladás) akkorra már annyira megtá­madta, hogy ételt sem tudott magához venni. 20 nappal később meg is halt. Richards írja: „A betegség és tehetetlenség végtelen sorozata láttán csoda, hogy a pápaság egyáltalán tudott tenni valamit”.  A korrupció, a megvesztegetés és vérontás közepette lezajlott választások eredménye legtöbbször az lett, hogy elfáradt aggastyánokat választottak meg. Richards így tudósít: „Ennek a kornak drasztikus valósága meg­mutatkozik a fennmaradt dokumentumokban… A pá­paság történetének ez a hús és vér valósága, s nem azok a ldszáradt és jól csomagolt adagok, amelyeket gyakran, a pápasághivatalos története tálal fel.”

Minden cselszövés és korrupció ellenére sem volt messze már az az idő, amikor ezeket az éveket a pápa­ság ártatlan, majdhogynem aranykoraként emlegették.

A meglepő dokumentum

III. Istvánt 752-ben választották pápává, miután elődje, II. István négy napon át – eddig ez volt a legrövidebb idő – töltötte be ezt a hivatalt. Az új főpásztor gyakorlatilag a pápai udvarban nőtt fel. Jól tudta, hogy a pápa nemcsak vallási vezető, hanem a császár hűséges vazallusaként világi hatalmasság is, terjedelmes földbirtokokkal.

Az egyháznak Konstantin császárral megindult világiasodása ekkorra már nagyon előrehaladt. A császár felismerte a hierarchiának mint uralkodó osztálynak a nagy lehetőségeit. A pápaság éppolyan jól szervezett intézmény volt, mint saját hivatalnoki kara, amit azután lassan az udvarban és a diplomáciában is papokkal cserélt fel. Amikor a császári udvart egy ősi görög város (Bizánc) helyett 330-ban Konstantinápolyba áttétette, a püspökök egyre inkább bekapcsolódtak a világi ügyek. intézésébe. Különösen két pápát lehet a rendkívüli személyiségek közé sorolni. Nagy Leó volt az egyik (440-461), aki egyetlen merész lépésével megmentette Rómát Attila hunjaitól. Nagy Gergely volt a másik (590-604); ő éppannyira világi uralkodó is volt, mint amennyire a Nyugat pátriárkája. A pápák e kettős szerepe következtében az egyházi bürokrácia felduzza­dása elkerülhetetlen volt. A papok kiválóan dolgoztak ugyan, de a keresztény egyszerűségnek már nyoma sem maradt Rómában. 

Attól fogva, hogy egy balti-tengeri barbár törzs, a longobárdok 568 után Itáliában letelepedtek, Rómának  nem volt nyugta. A jövevények Észak-Itália nagy részét megkaparintották. Bár idővel keresztény hitre tértek, a Szentszék sohasem bízott igazán a longobárdokban. A pápák és hűbéruraik, a császárok közötti viszony meg­romlásával a pápáknak új katonai szövetségest kellett keresniük, hogy Rómát és tartományaikat megtartsák uralmuk alatt. Talán hasznosabb lett volna, ha feladják igényeiket, de ez a hatalmasok számára mindig elkép­zelhetetlen volt.

Egy évvel trónra lépése után III. István pápa útra kelt észak felé, hogy Pippint, a frankok királyát felkeresse. Előtte egyetlen pápa sem kért segítséget nyugati uralko­dótól, ez volt az első eset, amelyet aztán sok hasonló követett. Fekete öltözetben, fejére hamut szórva tér­delt le a pápa a király lábaihoz, és könyörögve kérte, vesse be hadait Péter és Pál apostolok ügyének és Róma városának megmentése érdekében. A Szent-Denis mel­letti apátságban kente fel a pápa Pippint és fiát, Nagy Károlyt „Róma patríciusává”.

Valószínűleg e találkozás alkalmával mutatott- meg István egy nagyon régi iratot vendéglátójának. Poros volt az irat és gyűrött; évszázadokon át a pápai levéltá­rakban őrizték. A dátum rajta 315. március 30., a címe „Konstantinus ajándéka”. Az első „keresztény” császár Szilveszter pápa részére kiállított ajándékozási levele volt ez.

Az okirat elbeszéli Konstantin megható történetét, akinek egész testét lepra borította. A pogány papok a Capitoliumon egy medencét építtettek, s rá akarták beszélni a császárt, hogy kisgyermekek vérével töltesse meg. A még meleg vérben kellett volna Konstantinnak megfürödnie, hogy meggyógyuljon. Sok gyermeket te­reltek össze, zokogó édesanyjukkal együtt. A császárt meghatották az anyák könnyei és ajándékokkal megrakottán küldte őket haza. Azon az éjszakán álmot látott. Péter és Pál apostolok álmában azt mondták neki, hogy lépjen érintkezésbe Szilveszter pápával, aki abban az időpontban a Soractes-hegyen rejtőzködött. A pápa majd megmutatja neki „az igazi kegyesség forrását”.

De, ha majd meggyógyul, építtessen az egész világon keresztény templomokat, a bálványimádást pedig tö­rölje el és egyedül az egy igaz lstent tisztelje. Konstantin fogadalma szerint cselekedett. „Midőn a forráshoz érkeztem – mondotta később – éreztem egy égi kéz érintését.” E különös keresztség meggyógyította. Szil­veszter a Szentháromságról prédikált neki és megismé­telte Jézusnak Péterhez intézeti szavait: „Te vagy Péter… és én néked adom a mennyek országának kulcsait.” Abban a meggyőződésben, hogy az apostol ereje gyógyította meg, Konstantin a szenátus és az egész római nép nevében megajándékozta Isten fiának hely­tartóját és valamennyi utódát:

„Mivel császári hatalmunk földi természetű, elrendeltük, hogy a legszentebb római egyházat tiszteljék és becsüljék és hogy az áldott Péter szent széke, a mi birodalmunk’és földi trónunk fölé emeltessék.:. Uralkodjék a négy főváros: Antiochia, Alexandria, Konstantinápoly és Jeruzsálem felett, hasonlókép­pen Istennek az egész világon élő egyházán… Végezetül íme átadjuk Szilveszternek, a világ császá­rának palotánkat éppúgy, mint minden tartomá­nyunkat és Róma városának, Itáliának és Nyugat minden tartományának palotáit és birtokait…”

Konstantin egy különös, korábban senki által nem ismert nyilatkozatot tett arról, hogy miért költözött Keletre. Az a vágy vezette, hogy Rómának és az égi császár (Krisztus) áltál alapított keresztény vallásnak ne legyen a Földön vetélytársa. A pogány Róma így le­mondott a keresztény Róma javára.

Pippin királyra mindez igen nagy hatással volt. Az ajándékozó okirat bizonyította, hogy a pápa Péter apostol és Konstantin császár utóda. Sőt, a császárt mint a pápa szolgáját említi, és ezzel sok császárt és királyt indított arra a későbbi évszázadokban, hogy hódolatukat a pápák koronázásakor bemutassák;

Amikor Pippin hadjáratot indított és győzött a longo­bárdok felett, visszaadott a pápának minden, az ajándé­kozó okirat által említett földbirtokot.

Ez az evangéliumok megdöbbentő értelmezését je­lentette. Jézusnak nem volt semmije a rajta lévő szegé­nyes ruházaton kívül. Későbbi tanítványai nemcsak hatalmas földbirtokokkal rendelkeztek, amelyekhez makacsul ragaszkodtak, hanem katonai szövetségeket is létrehoztak vagyonuk védelme érdekében.

Az ajándékozási okiratnak később is nagy jelentősége maradt. Az egyetlen angol pápa, IV. Hadrián is erre hivatkozott, midőn Írországot II. Henrik angol király­nak adományozta. Hadrián különben Nicolaus Breackspeare névre hallgatott, és egy papnak volt a fia.

Amikor 1171-ben Henrik királlyal elkezdődött Íror­szág hosszú és tragikus leigázása, a Cashelban összegyü­lekezett ír püspökök elismerték őt és utódját mint Írország törvényes királyát. Ezt az új pápa, III. Sándor is jóváhagyta, de azt külön kikötötte, hogy a pápai udvarnak évi járadékot fizessen.

Ez volt a pápaság által szabott ára annak, hogy a katolikus kelta országokat átadták a normann angolok­nak. Ami pedig mindezt még nehezebben elviselhetővé tette, nem más, mint az, hogy „az ajándékozási okirat hamisítvány volt”.

A dokumentum csalásnak bizonyult, amit valószinű­leg egy lateráni pap követett el, röviddel István pápának, Pippin királynál tett látogatása előtt. Senki sem fedezte fel a hamisítást, jóllehet ma már ez gyerekjáték lenne.

Csak amikor Lorenzo Valla pápai tanácsos 1440-ben sorról sorra elemezte az iratot, derült ki a csalás.

Valla bebizonyította, hogy az állítólagos ajándékozás időpontjában nem Szilveszter volt a pápa, hanem Miltiades. A szöveg Konstantinápolyt említi, bár a keleti fővárosnak akkor még Bizánc volt a neve. Az ajándéko­zási iratot nem klasszikus latinsággal írták, hanem a későbbi eltorzult stílusban. A hamisítvány kijelentése­ket tartalmaz Konstantin kegyúri jogaira vonatkozóan is, amelyekről a IV. században még nem lehetett szó, viszont a VIII. században már igen. Valla ezt a doku­mentumot megcáfolhatatlan érvek százaival tépte darabokra. Nagy keserűséggel tette ezt, mert jól tudta, hogy sok római egyházfejedelem a fejét fogja követelni.

„Mivel én nem halottaknak ártottam,. hanem az élőknek, és nem is akármilyen uralkodónak, hanem a legfőbbnek, nevezetesen a főpásztornak, akinek kiátkozása ellen egyetlen fejedelem kardja sem nyújt védelmet… De a pápának mégsincs joga, hogy en­gem azért, mert én az igazságot kiderítettem, megkö­töztessen… Ugyanis, ha vannak sokan olyanok, akik a földi haza védelmében a halált is vállalják, nem kell-e nekem mennyei hazámért vállalni a veszélyt?”

Valla könyvét csak 1517-ben adták ki. Ez volt az a kritikus esztendő, amikor Luther a bűnbocsátó céduIákkal való visszaéléseket megtámadta. A könyvnek egy példánya Luther, kezébe került, aki első ízben döbbent rá arra, hogy sok minden, amit ő a pápaság­ról hitt. olyan csalásra épült, mint „az ajándékozási okirat”,

Bár Valla érvei meggyőztek minden komoly tudóst, – Róma mégsem engedett. Továbbra is. ragaszkodott a dokumentum valódiságához, évszázadokon át.

Ez annál is inkább károsnak bizonyult, mert az igazság a dokumentumot illetően sokkal hihetetlenebb, mint a hazugságszövevény, ami körülveszi.

A történet Konstantin leprájáról és a keresztség általi gyógyulásáról az V. században elkövetett kegyes csalás volt. A mesét megörökítették a római lateráni bazilika keresztelőkápolnájában is. Egy felirat elbeszéli, hogyan keresztelte meg ott Szilveszter pápa a császárt.

Ezzel szemben a tények a következők: Konstantin katona volt abban az időben, amikor az egyház a vérontást még elutasította. Talán ezért halasztotta a keresztség felvételét olyan sokára, egészen halálos ágyáig, amikor már nem volt többé ereje bűnt elkövetni vagy valakit megölni. Nem sokkal ezt megelőzően anyja 80 éves korában meghalt. Csak ezután vették fel a csá­szárt a hitoktatásban részesülők közé, de ez sem az egy­ház központjában történt, hanem a kis-ázsiai Helenoplisban. Elvitették a Nikodémia melletti Villa Achyroniába. Ott keresztelték meg, de nem a pápa, még csak nem is egy „katolikus” püspök vagy pap, hanem az ariánus eretnek püspök, Euszébiosz. Konstantin pün­kösd hetének utolsó napján halt meg 337-ben.

Mindez kétes fényt vét az ősegyház történetének sok fontos eseményére

Amikor Konstantin a püspököket „szeretett testvé­reinek”, magát pedig a „püspökök püspökének” nevez­te (amely címet a pápák később szintén felvettek), még nem volt keresztény, sőt még katekumen, azaz keresz­tényjelölt sem. Ámde senki sem érte el az ő tekintélyét és személyiségének nagy formátumát. Még a római püspök is – akit csak évszázadokkal később neveztek pápának – jelentéktelen volt hozzá képest. Hiszen a római püspök jogilag a császár vazallusa maradt, lelki hatalma is – összehasonlítva Konstantinnal – egy má­sodrendü püspöké csupán, bár a többi püspök mellett tiszteletbeli címet is visel. Ezt az apostoli székhely – ahol között, kivéve kettőt, akiket Konstantin haladéktalanul megfosztott tisztségüktől és hazaküldött. Azután leve­let írt Alexandriába, ahol az ariánusoknak még voltak támogatóik: „Ami 300 püspöknek tetszik, az nem lehet más, mint Isten akarata”.

Ámde az eredmény mégsem az lett, amit ő remélt. Az ariánus tévtan még évszázadokon át tartotta magát. Ugyanez érvényes az egyházi ügyekbe való állami beavatkozás esetében is. Az egyházpolitika lépett az evangéliumi parancsok helyébe. Nem a vallás, hanem az egyház lett a fontos. Az eredmény, mint Burckhardt írja, „egy olyan egyház, amelyet a győzelem hamarosan elkezdett bomlasztani”.

Az ár, amit Konstantinnak a kereszténységhez való csatlakozása követelt, az egyház ártatlanságának az elvesztése volt. Krisztussal való cinikus bánásmódja, amit mindenki – a római püspököt is beleértve – tudomásul vett, az újszövetségi üzenet gyökeres megha­misítását jelentette, és az egyháztól idegen érdekek beáramlása előtt tárta ki a kapukat. Ettől kezdve a katolicizmus a kereszténység és Jézus kárára terjedt, aki a hatalom és .politika világától távol tudott maradni és aki inkább vállalta a kereszthalált, semhogy bárkire rákényszerítse véleményét.

Amikor III. István pápa lett, az egyház már alapjába véve a római birodalom szerves részévé vált. Szemmel láthatóan a római püspök az úgynevezett „ajándéko­zás” óta mindenben alkalmazkodott Konstantinhoz: úgy élt, mint ő, úgy ruházkodott, mint ő, az ő palotáiban lakott, uralkodott birtokain és ugyanazt a császári világképet képviselte. A pápa is uralkodni akart egyház és világ felett.

Mindössze hét évszázaddal Péter halála után a pápák a hatalom és a vagyon megszállottai lettek. A pápa olyan volt mint egy világi és túlvilági személy egyszerre. Szó szerint mindkét világ javát akarták, bár egyes császárok­nak sikerült a pápák becsvágyát korlátok közé szorítani.