Mindenszentek és a lelkiismeret

Szubjektív reflexióm a halottak napjáról.

Radnóti szívmelengető sorai jutnak eszembe: “…erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat, a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat, …”

Közeledik az éves temetőlátogatások ideje.

A kötelező koszorú, virág, mécses és egyéb “haláli” kellékek vására és a sírok rendbetétele. Régi emlékeim közül – e téren – kiemelkedő egy Római Katolikus prépost beszéde.

A novemberi “ünnep” – a HALOTTAK NAPJA – alkalmával mondott nagyon őszinte szavait bensőmben hordozom, mint egy olyan emléket, amiben az ő egyháza által az éves ünnepkörbe beiktatott, ma már állami rangra emelkedett munkaszüneti napról érdemes tudni. (A kiemelt részeket szinte szó szerint idézem. Belém égtek a szavak. Sokszor idéztem az elmúlt évtizedek alatt.)

Kedves hívek! – kezdte a pap ünnepi beszédét – e nap fontos tényező az egyházi ünnepek sorában. Meglátogatjuk elhunyt barátaink, szeretteink sírját, és visszük a kegyelet virágait. Meg, amit a sírok díszítésére az ipar és kereskedelem kitalált. Vesszük a mécseseket. Takarítjuk a sírokat, tesszük a dolgunkat. Imákat, miséket rendelünk és fizetjük a kellő tarifákat.

Mi értelme ennek? Mi a lényege az éves körfolyamatnak, a virágok, mécsesek, koszorúk és minden olyan tétel pénzre váltásának, amiket e napon kiadásnak könyvelünk el, mint egyikét a polgári létformának?

Jobb, ha őszinte vagyok és kimondom, amit sokan éreznek és csupán a szokásoknak hódolva – másokra figyelve, nehogy megszóljanak – gépiesen csinálnak, mintha ettől jobb lenne a lelkiismeretüknek.

Lényegében ezzel azt a hiányt pótolják, amit az elhunyt jó barátnak szülőnek, testvérnek életében nem adtak meg. Gondolják, kedves hívek, hogy az Istennek ezzel a pótcselekvéssel meg tudják adni, amit az élőknek elmulasztottak? 

Nem voltak képesek annyi kis szeretetet, törődést és bármit adni, amivel jobbá, könnyebbé tehették volna az együtt töltött éveket, évtizedeket. Van értelme a halottkultusznak és bazári kellékeinek? ….

Itt emlékezetem lemeze megszakad. A memóriabankom ennyit tud felhozni, mint egy főpap tiszta beszédének a lényegét. 

Gondoljuk el, hogy mekkora igazságokat mondott ki ismerős “papom” egyetlen rövidke szentbeszédben a kevés számú idős nénike/bácsika előtt! Lehet, hogy a pontos, szó szerintiség hiányos, de a lelkiismeretre épített gondolatmenetet követésre méltónak mondhatjuk.

Ilyen temetői alkalmakkor azok a vigasztaló szavak is emlékezésre méltók (lennének,) amit Jézus mondott a “végső dolgok”-ról, barátja Lázár tetemére, és a feltámadásra utalva:  “Feltámad testvéred.”
“Tudom, hogy feltámad – mondta Márta -, majd a feltámadáskor, az utolsó napon.”
Jézus így folytatta: “Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog.
Az, aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre. Hiszed ezt?

Nekünk is szólt ez az utolsó kérdés? Ha igen, úgy éljünk ennek tudatában!  A temető kapuja mögötti terület, nem végállomás!

 

 

Mondja el a véleményét!