“A” karácsonyfa itt nekünk…

Nagyon helyes és eddig is már megvalósítható eseménynek látom azt, hogy az év egyik kiváltságos napján (esetleg éppen karácsonykor, miért ne?) néhány rászorulót, családot, egyént megajándékozzon a pécsi H.N.Adventista gyülekezeti közösség. Az időpont fényét emelné – és a betérőknek is biztosan kedves látvány lenne – egy szépen feldíszített karácsonyfa. Elvégre is kérdezem: miért nem volt eddig, és mi lenne, ha ebből precedens értékű eseményt lehetne kreálni? Néhány ötlettel most ez úton gazdagítanám az ünnepség fényét, azoknak a lelki élményét, elmélyülten nézelődő bámész tekintetüket, amint a  – most még – eléggé puritán berendezésen végigjártatják.

Amúgy egyébként az újító hivatkozások (nem csak Pécsen) E.G.White e téren “megtalált” nyilatkozatait idézve, próbálnak alapot teremteni egy ebbe az irányba – is – mutató kezdeményezésnek. Ha eljutunk erre az állapotra, hogy ugyanis akkor húzzuk elő a cilinderből egyik-másik “szentünket”, amikor éppen nekünk jól áll, a folyamatnak nem lesz vége. Mert ezzel a megoldással akkor és úgy lehet manipulálni az e téren járatlan hívő többséget, hogy amit kitalálnak, (lásd az éppen most tanult jeremiási történet és bene az akkori állami/egyházi vezetők eljárásai, amiből – bár a lecke felajánlja – de nem tanulunk úgy látszik) azt akadálytalanul végbe is vihetik, ha nincsen – vagy kihalt – az az elv, hogy ami a bibliában csak implicite igazolható, azt inkább hagyjuk meg azoknak, akiket efféle ősi pogány, de keresztényre átfazonírozott  gyakorlattal lehet jól egybefogni.

Tehát elsőnek egy Cipruson látott élményemet javaslom bevezetésre. Az ottani vallási többség az ortodoxia világának egyik fontos kellékét az ikont tekinti a legfontosabb kultusztárgynak. A templomok is ennek jegyében épültek, hogy a hívek a képekhez teljesen hozzáférjenek, mert hitük lényeges pontja, hogy azzal válnak az ábrázolt személlyel azonossá, mintegy testileg is eggyé forrva, ha ajkaikkal érinthetik a deszkára festett képet. Barnabás apostol sírjának helyiségében az ott függő ikonokról deszkáig lecsókolták a festéket. Ezeket – no csak néhányat – mi is felfüggeszthetnénk az ablakok közötti oszlopokra. A magasságot úgy kellene megállapítani, hogy a csókoláshoz kellően hozzáférjenek. Tehát a mostani padokat kissé meg kellene nyitni, hogy köztük elférjenek a képekkel közösségbe lépő hívők.
Nagyon meghatott és mélyen elgondolkoztatott, hogy ez a hitvilág és kegyességi gyakorlat a maga végtelen egyszerűségében is milyen erős, és mennyire áthatja a mindennapokat. Ott például egyszerűen ismeretlen fogalom a lopás! A mindent látó szentek, és Isten nem került ki annyira a köznapokból, mint a magára annyira büszke egyéb módon berendezett “kereszténység.”

Van néhány igazi ikonfestőtől kapott képem. A leginkább prominens személy: Sárkányölő Szent György, Keresztelő Szent János, Mária a kis Jézussal. Mindegyikből egy darabot átadok erre a nemes célra.

A többi ötletem ennél egyszerűbb. Ha már a protestantizmus végletekig lecsupaszított templomai a meghaladni szándékozott  példák, hát szakítsunk ezzel a sokakat kizáró hagyománnyal is. Ikonokon kívül is vannak jó ábrázolások. Aki egy Olaszországi utat végigturnézik, a templomokkal bőségesen ellátott városokban láthat például Mária mennybemeneteléről készült freskókat, Mária életének sok epizódját feldolgozó műalkotásokat. Szóval kicsit nyissunk már ebbe a nagyon sokakat vonzó irányba is. Mennyivel sikeresebbek lehetnénk, amikor ezeken az államilag is támogatott ünnepeken mi is megnyitva a kaput, ünnepelnénk. Azok között a képek között, amikkel ezeket a híres, fontos bibliai személyeket ábrázolva, idők folyamán az un “kereszténység” ellátta az akkori Európát. Mi nem eléggé elítélhető módon ezt valahol kihagytuk. Ideje lenne pótolni!

Ha már az átalakulást beindítjuk, hát egy faktorral lépjünk előbbre. A gyerekkori emlékek közül kiemelkedik a konfirmáció eseménye, amit kisfiúként a pécsi református templomban éltem át. Mi akadálya lehetne, hogy ezt mi is bevezessük? Az ebben – és egyéb egyházi szertartásokban is – főfontosságú személy a tiszteletes úr. Ezt a titulust is meg kellene honosítani, a hozzá szükséges kellékekkel (fekete palást, föveg). Ha már a gyülekezeti vén – mint egyik fontos tisztviselő – átalakult presbiterré, hát kövesse a többi református kifejezés és kellék is.  Elsősorban a csecsemőket – engem is – vízzel meghintő szertartásra gondolok. valahol el kell(ene) kezdeni a hasonulási folyamatot, nem? Mennyivel többen lennénk?! A vonzerőt ugyan kissé árnyalná a vegyes képlet (kicsi katolikus, kicsi református, kicsi ortodox..stb), de hát valamit valamiért! Tömegeket vonzani befektetések nélkül?!
Ez nem jó üzleti gondolkodásra vallana. Úgy hogy kezdjük és hajrá magyarok, hajrá …..(ide bármi belefér). Akár egy-két gyóntatószék, vagy kis cölibátus is (?).

Hogy el ne felejtsem: az avíttas és már amúgy is a feledés mély homályába merült un. “hármas angyali üzenetet”, meg egyéb cseppet sem korszerű tanokat pedig hagyjuk meg a kemény magként, mindennek (értsd minden újításnak) ellenálló k(ő)konzervatív vénembereknek, testvérnőknek. Remélhetőleg hamarosan megajándékoznak egy meghívóval, amelyen közlik mennybemenetelük időpontját és helyét. Persze annak reményében halva meg, hogy lelkük azonnal a mennybe jutott, amint az a hagyományokkal berendezett, modern protestáns világban alapelv. Minek várni ki tudja meddig feltámadásra, meg utolsó ítéletre, ami már most is történik. (Ahogyan azt a már – protestáns többségi elvvel – régen megcáfolt adventista tanok mondták), ha egyszer a rögtöni mennybemenetel is elérhető. A hasonuló változásoknak nincsenek dimenziói, eleje van, de a vége…?
Baráti üdvözlettel, egy  múmiajelölt: Ottó papa