“Vallásos” világ épül Amerikában?

A klasszikus protestáns amerikai vallásosság, amit az európai puritánok által (újra)megteremtett , és az alkotmányba is foglalt valódi lelkiismereti szabadság jellemzett, ma már csak egy nosztalgikus emlék. Ha a mai AMERIKAI vallásos “piacot” nézzük, ott egyre erősebben tért nyert (4.hely EÁ-USA 64.621.000(63.188.000)katolikus más adat szerint 81 millió katolikus 22,63%) és egybefüggő tömegével meghatározó tényező a Római katolikus egyház. Ha a lehetőségek és a szükségletek közti egyensúlyi lehetőséget vizsgáljuk, nem látunk más “kitörési” irányt, mint az egyre erősebb és tekintélyével imponálóan hatásosan játszó R.Katolikus egyház. Ezt az állapotot II. János Pál nagy léptékben – és világméretekben – segítette elő.

Ha a vallásosság előretörését prognosztizálja a kutató, nem lehet kétséges, hogy ez az erő “újra hódítani kezd” és a biblia prófétikus könyveiben jelzett  összefonódással az államhatalmat befolyásolni akaró tényezővé válik.Ez puPDVD_070sztán logikailag is hihetően hangzik.Ha az európai történelemben kutatgatunk, könnyen megleljük az előképeket. Kezdődött Nagy Konstantinnal és végeláthatatlanul folytatódott a pápaság-császárság (eleinte kétesélyes) küzdelmével. Aztán a XIX. században  – egy kis napóleoni bukta után – a pápa fogságba vitele –  (majd 1929-ben Mussolini) féle közjátékkal – megtermelte a pápai állam a lelkek feletti uralom politikai alapjait. A csalatkozhatatlanság dogmája (1869-70 IX. Pius) és az ebből automatikusan következő egyéb dogmák hátterén  a mai államokban (Amerika sem kivétel) “csak” a kormányok beterelése hiányzik a nagy római akolba.

Ez is meglesz, csak figyeljünk. Eddig még minden “bejött”, amiről a Dániel és a Jelenések könyvének előre kijelentett igéi szólnak. (Dénes Ottó)

Kultúra lesz. De milyen?

A provokatív elméleteiről nevezetes konzervatív politológus ezúttal azt jósolja, hogy ha semmi sem változik, Amerikában, hanyatlás vár a kultúrára. Egyetlen reménye, hogy a ma visszaszorulóban lévő vallásosság talán mégiscsak újra hódítani kezd Amerikában.
A nagy teljesítményekhez megvan az infrastruktúránk, de hiányzik a kultúránk – írja Charles Murray a New Criterionban.
A Metazin olvasója jól ismerheti Murrayt, aki nagy feltűnést és felzúdulást keltő művekben szállt szembe a politikai korrektséggel, például genetikai tényezőkkel magyarázta az intelligenciahányadosok eltérését, és ezen az alapon a szegények támogatásának csökkentését indítványozta, majd javasolta, hogy a nem kiemelkedően intelligens fiatalokat tartsák távol a felsőoktatástól, végül a jóléti államot és a vallástalanságot tette felelőssé az amerikai társadalom kettészakadásáért.

Legújabb írásában azt fejtegeti, hogy a modern világ sok tekintetben elsorvasztotta azokat a tényezőket, amelyek nagy művészeti teljesítményekre sarkallnak. Felteszi a kérdést, vajon az elmúlt fél évszázad kultúrájából mi számít majd maradandó értéknek kétszáz év múlva ugyanolyan mértékben, ahogyan ma nagyra tartunk sok két évszázad előtti teljesítményt. Murray szerint az ember evolúciós meghatározottságának nem felel meg például sem az atonális zene, sem a nem elbeszélő prózairodalom, sem a szépség helyett elvont gondolatok közlésére törekvő képzőművészet.

Murray 2003-ban terjedelmes műben elemezte a művészettörténet nagy korszakait, és a könyv végén tucatnyi tényezőt sorolt fel, amelyek mindezen korszakokban hatottak, s feltételezése szerint alighanem együttesen ezek tették lehetővé a rendkívüli művészeti teljesítmények létrejöttét. A New Criterion hasábjain sorra veszi, hogy állnak ma ezek a tényezők Amerikában, és mint írja, ezek alapján „vegyes prognózist” állít fel a 21. századi amerikai kultúra kilátásaira nézve.

Murrayt aggasztja továbbá a társadalom elöregedése is. Úgy véli, hogy a rendkívüli művészi alkotást ösztönözte a korábban általános tudat, hogy bármikor meghalhatunk. Ma az alkotó joggal érzi úgy, hogy ráér. Márpedig a szerző megállapítja, hogy a nagy alkotások általában az alkotó negyvenéves kora előtt születnek. Az elemzés következő célpontja a jóléti állam. Murray abban foglalja össze a jóléti állam filozófiáját, hogy az élet célja a kényelem: töltsük minél kellemesebben a születés és a halál közötti időintervallumot. Márpedig ez a felfogás aligha kedvez a nagy művészeti alkotások létrejöttének. Ezt nevezi Murray Európa-szindrómának, s ettől félti az Egyesült Államokat, mondván, hogy Amerika már elindult ezen az úton.
De még ha nem fordul is vissza, a művészet ügye akkor sincs veszve: ehhez azonban a vallásosságnak kellene ismét teret hódítania. Vallásosságon Murray nem a templomba járást érti, még csak nem is valamelyik tételes vallás követését.
PDVD_076Hanem olyan transzcendens értékrendet, amely célokat tűz ki az emberiség elé és normákat állít fel e célok elérése érdekében. Beérné ennek valamilyen világi változatával is, például az emberi boldogság és a hozzá vezető út arisztotelészi felfogásával. A tudomány – írja Murray –­ megrendítette a vallásos világképet, mert a hagyományos vallásos világmagyarázat tarthatatlanná vált.
(“HAGYOMÁNYOS” vallásos világmagyarázat, amiben még az Isteni teremtés – megváltás – ítélet – örökélet tételei az alapvető elvek. Nos ezt már csak a “maradiak” hiszik. Nem csoda, ha megbillent a vallások tekintélye, ha egyszer az alapvető bibliai igazságokat is átírták. D.O.)
De az ember természetéhez tartozik, hogy vonzódik a nagy, alapvető kérdésekhez. A semmi helyett miért van valami? Miben áll a jó élet? „Az amerikai kultúra környezetét megszabó elitnek immár száz éve sikerül megkerülnie ezeket az alapvető kérdéseket. Előbb vagy utóbb nehezebb lesz megkerülnie, mint feltennie őket.”   2012. május 17.
Forrás: http://www.metazin.hu/node/2530

Mondja el a véleményét!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.