Nem fogy a magyar, inkább hízik

A képlet pofonegyszerű: ha a bevitt és felszívódott tápanyag kalóriatartalma több, mint amennyit felhasználunk, úgy hízunk, ha kevesebb, úgy fogyunk. Mégse megy. Hízik az ország, hízik a Föld.

Enni jó. Édeset, zsírosat, laktatót enni nagyon jó. Kár, hogy veszélyes. Merthogy azt a programot, hogy minél töményebben minél több energiát kell a szervezetbe bevinni, akkor kaptuk, amikor még hosszú mérföldeket kóboroltunk, fára másztunk, menekültünk, verekedtünk az életünkért, rövid idő alatt ivarérettek és halottak lettünk. A helyzet azóta, különösen az utóbbi száz évben megváltozott; feképeink 163neketlen éhségünk és ízlésünk, e nyomasztó örökség viszont itt maradt velünk és életünkre tör.

Retek, uborka, saláta és tökmagolaj.
Halljuk eleget: az elhízás ma már népbetegség, egyenesen „világméretű járvány” halálos szövődményekkel. Az obezitás önmagában is rongálja az életminőséget, miközben más betegségek fontos rizikófaktora. A modern embert a média (egyik arca) által közvetített ideális testkép megváltozása is arra figyelmezteti, ne zabálj már annyit, mert csúf leszel és hamarosan hulla. Mégis csak kínkeservesen, magunkat megerőszakolva vagy mások erőszakának engedve vagyunk képesek lemondani a mámorító habzsolásról. Nem akarunk radikális életmódváltást és „adekvát értrendet”. Ezért is van az, hogy több elhízott ember él a Földön, mint alultáplált. Egymilliárd husi, 800 millió éhező. Mindez nem a jólét globális térhódításáról tanúskodik, hanem arról, ha lehetőségünk van rá, akkor falunk rendületlenül.

A Magyar Tudomány novemberi száma a táplálkozási zavarokkal, leginkább az elhízással foglalkozik. A kutatóknak nincs könnyű dolguk, mert furcsa lehet egy olyan népbetegségről tudományosan beszélni, aminek a pontos gyakorisága sincsen tisztázva. Míg a folyóirat összeállítása pl. Magyarországon 40 százalékra becsüli, addig az OECD friss vizsgálata 53-ra, illetve némely hazai szakértő egyenesen 60 százalék felettire teszi a túlsúlyos magyar emberek arányát. Abban sem látni tisztán, hogy mennyivel rosszabb a helyzet nálunk, mint a nyugati világ más országaiban. Az OECD szerint például most valamivel jobb, de az elhízottak aránya várhatóan nálunk is nőni fog.

Nyilvánvalóan a túlsúly, szemben, mondjuk, a tébécével, gégerákkal vagy a madárinfluenzás megbetegedésekkel, erősen relatív kategória (a legelfogadottabb, ha a testtömegindex meghaladja a 25 kg/m2-t) – ez is magyarázhatja a méretes eltéréseket. Így egyedül az a közös az adatokban, hogy ijesztőek.

Ahogy Éder Katalin cikkéből is kiderül, a legritkábban lehet a túlsúlyért egyetlen gént vagy valamilyen szindrómát felelőssé tenni. Ezek ugyan súlyos elváltozást okoznak, de a népességnek csak elenyésző részét érintik. A poligénes elhízás már sokkal gyakoribb. Csak azzal meg az a baj, hogy mivel több gén játszik közre benne, így a folyamat rendkívül bonyolult, kívülről egyelőre nehezen kontrollálható. Pedig pl. az FTO-gén fontos szerepet játszik az étvágy szabályozásában, de mégsem mondhatjuk, hogy hatásmechanizmusának feltárásával megtaláltuk volna a felelőst vagy különösen a megoldást.képeink 162

Teljes egészében növényi alapú ebéd.
A genetikus már csak azért sem remél csodát, „mivel az emberi faj genetikai állományában az utóbbi néhány évtizedben jelentős változás nem történhetett, a gének nem tehetők felelőssé az elhízás rövid idő alatt bekövetkezett, járványszerű elterjedéséért. A fejlődés túlzott mértékű energiabevitellel és fizikai inaktivitással járó, elhízásra hajlamosító életmódhoz vezetett. A táplálékfelesleg evésre csábít, sok embernek nehezére esik betartani a fogyókúra előírásait, tartósan megváltoztatni étkezési szokásait. Még ha fontos is a genetikai állomány, az elhízás kialakulásában az életkörülményeknek van elsődleges szerepük.”

Az elhízás kockázatai számosak. Elég csak Halmos Tamás doktort idézni: A „túlsúlyos cukorbetegek egyúttal rendszerint hipertóniások, zsíranyagcsere-zavaraik vannak, általában mozgásszervi problémákkal is küzdenek. E kóros elváltozások összességét »metabolikus szindróma« néven ismeri a szakma. Legújabban derült fény arra, hogy a metabolikus szindróma és a diabétesz számos egyéb kórképpel is ok–okozati kapcsolatban áll. Ilyenek egyes rosszindulatú daganatok, a depresszió, az Alzheimer-kór, a nem alkoholos zsírmáj, az alvási apnoe (éjszakai légzéskimaradás), melyek magukban is komoly népegészségügyi problémát képeznek.” Mindezek hátterében egyik kórokként az elhízás áll.

A testsúlycsökkenésnek tehát fontos egészségmegőrző szerepe van. Ehhez képest a gyógyszeres fogyasztás vagy a számtalan fogyókúrás módszer inkább bizonyultak fiaskónak, mit sikereseknek. Előbbi elsősorban a mellékhatások miatt, utóbbiak pedig a legtöbbször csak átmeneti sikereket hoznak (ha hoznak egyáltalán), aztán jöhet a gyors visszahízás. Úgy tűnik, radikális életmódváltozás nélkül egyelőre nem megy, amire azonban csak a legfanatikusabbak képesek. Pedig a képlet pofonegyszerű: „ha a bevitt és felszívódott tápanyag kalóriatartalma több, mint amennyit felhasználunk, úgy hízunk, ha kevesebb, úgy fogyunk”. Mégse megy.

E siralmas helyzet nyomán nyernek teret a szűkületképző és tápanyag-felszívódást akadályozó sebészi megoldások. Idén csak Kanadában és az Egyesült Államokban 220 ezren fekszenek kés alá olyanok, aki elégedetlenek a kilóikkal. A biztosítók is egyre kevésbé elutasítóak velük szemben, mert kimutathatóan javítják ügyfeleik életkilátását és jóval kevesebb az orvosi rizikójuk, mint a korábbi súlycsökkentő módszereknek volt.

Idézzük fel becses írónk, Ficsku Pál revelatív megfigyelését, amit az egyik józsefvárosi borozóban tett, miszerint csupa hamisság az a kiírás, hogy „Helyben fogyasztás”, mert miközben ő többet és többet fogyaszt helyben, egyre csak hízik testben. Mindez átvezet bennünket a médiának az evéssel, az ételekkel kapcsolatos ellentmondásos, olykor patologizáló üzeneteihez. Forgács Attila klinikai szakpszichológus nem kevesebbet állít, mint hogy a média (mint autoritás) kettős kommunikációval manipulálja az éhségérzetet. Egyrészt egyre erőteljesebben írja elő a sovány testet, másrészt ugyanez a kommunikációs csatorna ugyanekkor azt kéri, hogy „egyél, fogyassz” többet. „A médiamarketing-üzenetek tudatosodás nélkül is hatnak, jelentős részük vizuális – metaforikus – szimbolikus – álomnyelven kódolt, aminek dekódolására a jobb agyfélteke képes. A marketingüzenetek poszthipnotikus szuggesztiókkal hatnak a viselkedésre, anélkül, hogy a személy képes lenne ezeket a haképeink 281tásokat észlelni, verbalizálni, tudatosítani, végül is védekezni ellenük” – vélekedik szerzőnk.

Burgonya, szezámos szendvicsporral megszórva és zöldségsaláta tökmagolajjal.
De tényleg csak ezért ennyire sikeres az evésre, habzsolásra ingerlés? Sokak szerint a reklám éppen akkor a legsikeresebb, ha valami olyat rezonáltat meg a zsigereinkben, ami mélyen lakozó elpusztíthatatlanul tapasztalata, vágya az embernek. Ilyen tapasztalat és vágy az evés is. Igazán éhes vagy? Mi erre az adekvát válasz? Olvass még több Pessoát! Fuss 800 métert! Hát nem. Inkább: egyél!
(Magyar Tudomány, 2010/11)

Főoldal

2010. december 02.,  Zádori Zsolt
A főútvonalak mellett élő nőknél nagyobb a koraszülés kockázata »                                          

Mondja el a véleményét!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.